Gál Dávid, Afganisztán
Kabul közelről

A Baptista Szeretetszolgálat három munkatársa egy diplomatával és két újságíróval indult útnak február elején, hogy a Külügyminisztérium által adományozott 50 millió, és a szeretetszolgálat gyűjtéséből származó mintegy 90 millió forint értékű segély első szállítmányát elkísérje az afgán fővárosba. 

Afgán asszonyok mosnak a Kabul-folyóban. Lassan éledő romváros Fotó: Reuters

„Köd van. Ferihegyen a látótávolság csak kétszáz méter, pedig egy ilyen öreg Antonov gépnek legalább ezer méter kell. Várunk. Néhány óra múlva újra hívjuk a repülőteret, hátha tisztul. A meteorológia szerint szél jön, ami kifújja a reptéri ködöt. Várunk. Nem oszlik. Talán holnap.”
A köd hat napi idegőrlő várakozás után szállt fel, és vele együtt az ukrán teherszállító repülő, amely tizenöt tonnányi segélyt és hat embert repített az ismeretlenbe, a háborúból épphogy kilábalt Afganisztán fővárosába, Kabulba. A két üzemanyag-felvételt eseménytelennek is mondhatnánk, ha nem füstölne a kerék égő gumi bűzét árasztva, és nem ömlene tankolás közben a kerozin - a gép szárnyáról a kifutó flaszterére. „No problem” - mondja moldáv kapitányunk mind a két incidensre, és el kell ismerni, hogy igaza van. Épségben érkezünk meg végállomásunkhoz, simábban landolva, mintha jobb gépünk, és nyugat-európai pilótánk lenne.
A repülőtéren kissé kaotikus állapotok uralkodnak, a vendéglátóinkat, egy nagy norvég egyházi segélyszervezet képviselőit nem találjuk, de ellenőrzés nélkül átsétálunk a vámon és az útlevélvizsgálaton, csak hogy prédájául essünk mintegy húsz taxis-tolmácsnak, akik mind csak ránk (és néhány dollárunkra) várnak. Persze húsz perc után előkerülnek fogadóink afgán alkalmazottai, és hatékony munka következik: rövid vámügyintézés, és gyors lepakolás, amelyet sok, alkalmi munkára váró, afgán „önkéntes” segít. Az egyetlen szépséghibát pilóta barátunk türelmetlensége idézi elő, aki visszaindulóban a hajtóművel piheként elfúj tíz-tizenöt többkilós élelmiszerdobozt. Összeszedjük az épen maradt csomagokat, és nem tudjuk, hogy a többi, megnyomorodott, de még használható konzervet az egyik helyi „szupermarket”-ben látjuk majd viszont néhány nappal később, óriási boszszúságunkra.
Lepakolunk a norvég partner raktárában, kényelembe helyezzük magunkat a szállásadó afgán szervezet által felajánlott kényelmes szobákban. Bár éjjel mínusz 15 fok van, az olajkályha azért 10-15 fokos „meleget” csinál a szobában, és mi egyáltalán nem bánjuk, hogy elhoztuk a mínusz 20 Celsius-fokra kitalált hegymászó hálózsákokat. Péntek van, kezdődik az iszlám hétvége, így újabb néhány napos várakozás elé nézünk, amit tájékozódással és városnézéssel töltünk ki. Újságíró barátunk nagy dózisokban adagolja a legújabb kori afgán történelmet, közben pedig a szemünk elé tárul mindaz, amiről beszél. 

Kabul romváros. Huszonnyolc évnyi háború, megszállás, polgárháború, bombázás és pusztítás után egész kerületek, valaha pompás paloták hevernek a porban, újjáépíthetetlenül. A földön aknadarabok és töltényhüvelyek hihetetlen mennyiségben, romlott konzervként felpuffadt segélykonténerek, amelyekben valaha gránát robbant, kiégett, felborult autók: brutális és értelmetlen hadviselés mementói. Ezek nem az amerikaiak után maradtak. Őket felszabadítóként köszönti az utca embere, és hosszasan kell keresni azt a néhány házat, amelyet amerikai vadászgépek bombáztak le. Pontos, precíz munka volt, csak laktanyákat, harckocsikat, tálib erősségeket támadtak a nagy egészhez képest elenyésző rombolást végezve. Körbejárjuk a stadiont, ahol a vallási rendőrség által elítélteket kivégezték. A kapufát, ahová néhány hónapja talán százakat akasztottak fel, ma már az afgán focisták és az ENSZ-békefenntartók barátságos mérkőzéseinek félrement lövései döngetik. A stadiont őrző katona elmondja, hogy ő nem értett egyet a tálibokkal, ezért csak hat kivégzést jött el megnézni… 
Az élet visszavonhatatlanul újraindult Kabulban: hangos zene szól, sárkányt röptetnek (ezek tiltva voltak a tálib rezsim alatt), megnyílt a mozi, sárga Toyota taxik cammognak a folyamatos dugóban. Csak a nők nem dobták le azonnal a sokat emlegetett kék csadort. Arcuk elfedése inkább a kultúra része volt, mint a külső szemlélő által feltételezett elnyomó kényszeré. A csador egyébként hasznos is lehet: még a határőrnek sincs joga felemelni, és megnézni az alatta levő arcot, így nőnek öltözve akár egy eltűnni kívánó terrorista is szabadon mozoghat az arab világ nagy részében…
A hét első napját, a vasárnapot előkészületekkel, tárgyalásokkal töltjük. Olyan nagy a nyomor és az éhes emberek elkeseredettsége, hogy csak a legkörültekintőbb módon lehet élelmiszert osztani. Értesíteni kell a helyi önkormányzatot, a rendőrfőnököt, pontosan meg kell határozni, hogy kik és hogyan kapjanak segélyt. Ahol a szükség ilyen méreteket ölt, ott a segélyezés külön szakmává növi ki magát.
Alig tudjuk kivárni a hétfő reggelt. Sok-sok nap, hetek várakozása, feszültsége robban ki, fakad fel a könynyeinkkel együtt, amikor végre elkezdhetjük… Kabul legszegényebb kerületében, terhes anyák, alultáplált, sérült, mosolyogni már alig tudó, albínó gyerekek között adni, adni, adni. Túlélést jelentő élelmiszert, ruhákat, szappant, játékot, mindent, amink van. És ők jönnek. Órákon keresztül, sírva, hisztérikusan kiabálva, könyörögve, néha sorban, néha úgy megrohanva minket, hogy alig győzzük. Az utca végéről látszik a kék színű forgatag, ahogy a több száz nő és gyermek próbál bejutni a romos házba, ahol az osztást tartjuk. Mi már a kabátjainkat levetve csomagoljuk zacskóba a konzerveket, játékokat, magyarul-angolul kiabálunk, magyarázzuk: hozzák viszsza az üres dobozokat, hogy tudjuk adni majd a következő ötnapi adagot… 
A következő napok már nem hoznak, nem hozhatnak semmi fontosat, hiszen elvégeztük azt, amiért jöttünk. A több mint negyvenórás hazaút már monoton rutin, de nem bánjuk, mert hozzuk magunkban annak a kabuli szegénynegyedben töltött napnak minden fájdalmát és örömét, és érezzük, hogy aki mást gazdagít, maga is gazdaggá lesz.