Mogyorósi Géza, Berlin
Visszasírják Willyt

Miközben Németországban a héten közzétett új, rekord-munkanélküliségről szóló adatok a kancellári székre pályázó Edmund Stoiber bajor tartományi miniszter esélyeit javíthatják, sokan tartanak attól, hogy megválasztása esetén a nagyformátumú politikusok helyett vidéki rendpárti bürokraták kezébe kerülhet az ország vezetése. Az ős-NSZK tájain és a keleti tartományokban is sokan gondolnak vissza nosztalgiával a tíz éve, 1992-ben elhunyt Willy Brandt alig négy és fél évnyi kancellárságára. 

Archív fotó 1999-ből: kiköltöztetik a bonni Kancellária Hivatalt. Üresen maradt Willy Brandt szobája Fotó: Reuters

Kár is lenne tagadnom, hogy magam is kedveltem az „Öreget”. Kalandregénybe illő életét fürkészve, mozaikkövekként áll össze egy szimpatikus, kitartó, kockázattól sem viszszarettenő, európai államférfi portréja. Az árnyaltabb képhez persze az is hozzátartozik, hogy megannyi német hírességhez hasonlóan (mint például Marlene Dietrich), akik Hitler hatalomra jutásakor, 1933-ban emigráltak, Brandtot is gyalázták, lehazaárulózták egyes körökben. Még a háború után is…
Az NSZK későbbi külügyminiszterének, majd kancellárjának aligha lehetett volna jobb „iskolája” Európából a külföldön töltött egy tucat esztendőnél. Lübecken kívül Oslóban is diákoskodott Brandt, így kézenfekvő volt, hogy a barna pestis terjedésekor Skandináviába költözött, ahol az elveszített német állampolgárság helyett 1939-ben „papíron” norvég lett. Addigra már észak-európai újságok tudósítójaként kóstolót kapott a (polgár)háború poklából is Spanyolországban. Azóta is találgatják: vajon összefutott-e Madridban Ernest Hemingwayjel?
A nyíltan antifasiszta Brandt a második világháború idején az ellenállási mozgalomban újabb lépéseket tett a politikai karrier irányába. Miután 1940-ben a német fegyveresek rátámadtak Norvégiára, Brandt Svédországba tette át a székhelyét, ahol 1942 és 45 között a stockholmi svéd-norvég sajtóközpontot irányította. Röviddel korábban nősült. Először… Ma már tudjuk, hogy Carlota Thorkildsen csupán egy „skandináv intermezzo” volt a jóképű, több nyelven beszélő, és „nagy dumás” Willy életében, aki 1945-ben tért haza az emigrációból. Amíg 35 évesen, 1948-ban vissza nem kapta német állampolgárságát, a berlini norvég katonai misszió sajtóattaséjaként kamatoztatta újságírói tapasztalatait. Később a Berliner Stadblatt főszerkesztőjeként érkezett el zsurnaliszta pályafutása csúcsára Brandt, aki tiszta múltja révén aranyat ért a Német Szociáldemokrata Párt számára. 
Öt esztendővel a háború után került be Brandt az SPD színeiben a nyugat-berlini képviselőházba, melynek elnöki posztját 1957-ben cserélte fel az amerikai-brit-francia zóna főpolgármesteri tisztére. 1960 nyarán a szocdemek kancellárjelöltjükké választották a jellegzetes szaggatottsággal beszélő, de szónoki erényekkel felvértezett politikust. Annak, hogy Brandt 1961-ben nem lett az NSZK kancellárja, számos oka volt. Elég csak arra emlékeztetni, hogy Willy Brandt kormányzó polgármestersége alatt építette meg az NDK szovjet támogatással a berlini falat. Egy hónappal később a szövetségi választáson az alig 48 éves Brandt nyíltan konfrontálódott a 85 esztendős Konrad Adenauerral, aki 1963-ig még bonni kancellár maradt.
Willy Brandt úgy lépett ki a nemzetközi porondra, hogy ki sem kellett tennie a lábát Nyugat-Berlinből. A szovjet zóna közepén fekvő szigetváros vendége 1963 júniusában nem kisebb személyiség volt, mint John F. Kennedy. Popsztároknak „kijáró” lelkesedéssel fogadták a nyugat-berlini polgárok a különleges státusú metropolisz biztonságát garantáló amerikai elnököt. A nyitott limuzinban Kennedy és Adenauer között Brandt, a házigazda állt. Félreérthetetlen volt, hogy az öreg bonni kancellár ideje lejárt: a két snájdig, „ifjú” politikus már megjelenésében is új stílust és generációváltást ígért. 
Brandt kilencévi kormányzó polgármesterkedés után költözött a világvárosnak számító Nyugat-Berlinből a fővárosként is provinciális Bonnba. Valamit valamiért. Az 1964-ben az SPD elnökévé választott Willy Brandt az Adenauert követő (szintén kereszténydemokrata, volt gazdasági miniszter) Ludwig Erhard kabinetjének összeroppanása után jutott először igazi főszerephez. Ha egykor antifasiszta hazafiatlansága miatt bírálták ellenfelei Brandtot, akkor 1966 végén túlzott kompromisszumkészségéért kritizálták elvtársai. A szocdemek első embere ugyanis alkancellárként, külügyminiszterként másodhegedűs lett egy volt náci párttag mellett. Az NSZK történetének eddigi egyetlen nagy koalícióját a Hitler-féle NSDAP-ból a CDU-ba „átigazolt”, Kurt Georg Kissinger irányította kancellárként három évig.
A CDU/CSU-SPD frigy sokkjáról árulkodik, hogy 24 órával a végleges nagykoalíciós döntés előtt a világhírű német író, Günter Grass levelet küldött a szocdemek vezérének. A baloldali érzelmű irodalmár „Ihre Vorstellung vom anderen Deutschland…” kezdetű, aggódó soraiból magyarul elegendő pár gondolatot idézni: „Az Ön másmilyen Németországról alkotott elképzelése bénító rezignációnak ad majd teret, s az SPD nagy és tragikus története évtizedekre bizonytalanságba torkollik. (…) Országunk ifjúsága balra és jobbra fog menekülni, mihelyst ez a rossz házasság megköttetik.” 
Brandt válaszában egy új korszakot vázolt fel, midőn azt írta az SPD-tag Grassnak: „Senki sem törhet pálcát felettünk, amíg nem kaptunk esélyt arra, hogy bebizonyítsuk, jelenleg mire vagyunk képesek. Számunkra ez az újrakezdést jelenti. A német történelem ezen fejezetét új elemekkel fogjuk gazdagítani.”
1969. szeptember 28-án a közel 39 millió szavazásra jogosult nyugatnémet választópolgár közül 86,7 százalék járult az urnákhoz. A két évtizede kormányzó uniós pártok a voksok bő 46 százalékát söpörték be. A szocdemek 42,7 százalékot kaptak, míg az FDP - zuhanó népszerűséggel - 5,8 százalékot koldult össze. Brandt kézfogása a liberális Walter Scheellel történelminek bizonyult. A becenevén Konyakos Willyként ismert politikus révbe ért: 1969 őszén - kilenc évvel első kancellárjelöltsége után - a Közös Piac legnépesebb államának kormányfőjét Brandtnak hívták, aki elődjeihez képest nem csupán a francia-német, amerikai-német kapcsolatokat kezelte kiemelkedően, hanem a kelet-európai térségre is nagyon odafigyelt. Gyanakvás helyett praktikus szemlélettel…
Egon Bahr szocdem államtitkár 1970. januári moszkvai útja és Bonn varsói tapogatózása már előrevetítette a hidegháború „olvadását”. Brandt erfurti eszmecseréje 1970 tavaszán („y” nélküli névrokonával) Willi Stoph keletnémet kormányfővel, hosszú idő óta az első NSZK-NDK csúcstalálkozó volt. Brandt némi humorral így emlékezett vissza a német újraegyesítés elő-előjátékának tekinthető, három évtizeddel ezelőtti német-német randevúra: „Stoph miniszterelnök barátságosan, kissé mereven fogadott. Hallottam a kiáltozást: Willy. Ez mindkettőnknek szólhatott. Azután megerősítésként az én teljes nevem. Csak később nyílt lehetőség arra, hogy megtudjam mi is történt a pályaudvar előtti téren az érkezésemkor. Ezrek, életveszélyes lökdösődés közepette áttörték a gyenge kordont. A vasútállomástól jó ötven méterre lévő Hotel Erfurter Hofot előbb elértük, mintsem elszabadult a pokol. Munkatársam néhány perc után bejött a szobámba, ahol fel akartam frissülni és közölte, hogy a tömeg mind hangosabban követeli, hogy »Willy Brandt menjen az ablakhoz«. Kicsit tétováztam, aztán az ablakhoz léptem… Egy pillanatra elég szabadnak érezték magukat, hogy megmutassák az érzelmeiket. Meghatódtam.”
Kevésbé teátrális volt Stoph 1970 májusi kasseli találkozója Brandttal. De a nyugatnémet-keletnémet kapcsolatokban megkezdődött az „olvadás”, és ugyanez volt jellemző Bonn és Moszkva, valamint az NSZK és Lengyelország kapcsolatára. A nyugatnémet kancellár pocsolyába térdeplő fotója a varsói gettó emlékművénél bejárta a világsajtót: a naptár 1970. decembert mutatott. Egy évvel később a bonni kormányfő - emigrációja hajdani helyszínén - Stockholmban Béke Nobel-díjat vehetett át. Ezen év krónikájához tartozott a West-Berlin státusát rendező négyhatalmi egyezmény aláírása és Brandt krími tanácskozása Brezsnyevvel. A hetedik nyugatnémet szövetségi választásokon Willy Brandt újfent kancellár lett, s pár héttel később sor került az NSZK és az NDK közötti alapszerződés aláírására.
1973 is fontos döntések éve volt: a kancellár a szovjet pártvezér, Brezsnyev májusi, bonni megbeszélését követően szívélyes tárgyalásokat folytatott az USA-ban és Franciaországban - Brandt „jégtörő” szerepe nem lebecsülendő… Azon a nyáron volt Helsinkiben az európai biztonsági és együttműködési konferencia nyitánya, melyen Észak-Amerika (USA, Kanada) is randevúzhatott a varsói szerződésbeli ellenfelekkel. Brandt „keleti politikájának” jegyében 1973 karácsonyának küszöbén aláírta az NSZK és Csehszlovákia kapcsolatát rendező - a (hitleri) müncheni szerződést érvénytelenítő - szerződést. A kancellár már nem folytathatta sokáig áldásos tevékenységét , miután fény derült arra, hogy az ötvenes évek közepén az NDK-ból az NSZK-ba emigrált egyik munkatársa keletnémet kém volt. Brandt 1974 májusában lemondott, s utódja a szintén szociáldemokrata Helmut Schmidt lett.
S mivel kárpótolta magát Konyakos Willy? Nos, negyedszázada ő lett a Szocialista Internacionálé elnöke, s újabb európai politikáról szóló könyvek megírására is jutott ideje. Második feleségétől, Ruthtól 1980-ban vált el Brandt, hogy 1983-ban elvegye a (víg)özveggyé lett, nálánál évtizedekkel ifjabb Brigitte Seebachert. 
Willy Brandt 1989 novemberében még megélhette a berlini fal leomlását és az 1990 őszi újraegyesítését, élete talán legboldogabb napját, de hat évtizeddel azután, hogy belépett az SPD-be, 1992 októberében elhunyt. A hozzá hasonló karizmatikus egyéniségek azóta is hiányoznak a német, sőt a világpolitikából.