Auschwitznak, ennek a hírhedt lágernek lakója voltam 1944. július 1-jétől 1945. január 18-ig.
1945. január 18-án nagyon hideg időben sorakoztattak a láger vezetői. Gyors iramban ürítették a lágert az előrenyomuló szovjet hadsereg elől. A Vörös Hadsereg katonái útban voltak a láger irányába, maguk előtt kergetve a hátráló fasiszta csapatokat.
A láger SS-vezetői ezen a hideg téli estén gyors sietséggel ürítették ki az auschwitzi lágert. Vékony vászonruhámban sorakoztam társaim közé. A foglyokat két oldalt géppisztolyos SS-katonák fogták közre, ügyeltek, nehogy valaki szökni próbáljon.
Sorakozás közben máris hozzáláttak a gyilkoláshoz hóhéraink. Közeli társam a sorból néhány centire odébb állt, ezért az SS-katona géppisztolyából egy sorozatot a testébe eresztett.
Aztán fagyos, havas országútnak vágtunk neki. Vékony ruhámban fáztam, dideregtem. Facipőm csúszott a rátapadt hócsomóktól. Megállni nem lehetett. Az SS-katonák kíméletlenül hajtottak előre. Ők maguk is mentették irhájukat, harc helyett a védtelen, legyengült foglyokkal hősködtek.
Az éjszaka sötétjében egyre többször ugatott fel az SS-ek géppisztolya, kimerült társaim nem kerülhették el sorsukat. Az országutak árkaiban egyre többen maradtak tarkólövéstől elnémulva.
Magam is fáradtan, fagyosan vonszoltam előre testemet, és oldalt nézve el-elkaptam az SS-katona figyelő tekintetét, aki várva várt újabb áldozatára. De tovább vonszoltam magam. Igyekeztem elkerülni a géppisztoly éhesen felém irányuló csövét.
Sok-sok ezer halottat hátrahagyva, hosszú menetelés után megérkeztünk a Gross-Rosen-i lágerbe. Ebben a lágerben rövid ideig tartózkodtunk, de ezalatt folyton ütöttek-vertek a láger pribékjei.
Gross-Rosenből tovább hajtották a még életben maradtakat. Innen vagonokban szállítottak tovább bennünket. Azt gondoltuk, valami emberség költözött az SS-katonák szívébe, és kímélni szándékoznak a további gyötrő gyaloglástól. Később láthattuk, és szívesen felcseréltük volna guruló kerekeken való utazásunkat a gyaloglással.
Ami ezután következett, az a lágerekben szenvedett hónapoknak talán legkegyetlenebb része volt. Az SS-ek tervszerű elgondolása lehetett ez az „utazás”, hogy alaposan megtizedelve, legfeljebb mutatóba maradjon meg közülünk valaki, akik Auschwitzból indultunk (körülbelül tizennyolcezren).
Már a vagonírozásunknál elkezdődött kálváriánk. A fagyos hideg miatt előbb egy zárt tetejű vagonba kapaszkodtam fel. A katonák korbácsa siettette a felszállást. Tömték, nyomták felfelé társaimat. De még el sem indultunk, máris levegőtlenné vált a vagon belseje. Az ajtó mellé tapadtam egy kis levegőért, azonban odébb taszítottak az újabb felkapaszkodók.
Menekülnöm kellett ebből a fullasztó levegőtlenségből. Sikerült lebukdácsolnom a vagonból, és a mellettünk levő nyitott tetejű vagonba kapaszkodtam. Itt sem volt sokkal különb a helyzet. A negyven személyre méretezett marhavagonban mintegy százhúszan préselődtünk. Felettünk a szabad égbolt telve oxigénnel, szívhattuk a levegőt korlátlanul. A hideg miatt összebújtunk, de indulás után rendezetlenül egymást tiportuk le.
Szerelvényünk lassan, poroszkálva haladt. Nem volt sürgős útjuk. Öt nap és öt éjszaka utaztattak bennünket. Ez idő alatt nem kaptunk sem enni, sem inni. A bajor hegyek között a szállingózó havat nyalogattam az előttem lévő társam hátáról. Minden talpalatnyi helyért küzdelem folyt. A gyengébbek már az első napon a taposó lábak alatt véreztek el. Sokféle nyelven kiáltoztak segítségért. Fülemben még ma is hangzik egy megtört, idős fogoly segítségért jajduló kiáltása.
Egy pillanatra elbóbiskoltam, máris ledöntöttek lábomról. Testem felett emberek tapostak, tiportak, feküdtek és rám nehezedtek. Fuldokoltam, levegőért kiáltottam, de senki sem hederített rám. Végső erőfeszítést téve, a felettem gomolygó emberi testeket tépve, karmolva - végre sikerült felszínre vergődnöm. Kimerülten álltam fel, és ezután jobban ügyeltem, nehogy elszunyókáljak.
A vagon nyomorultjai egyre nagyobb halmokban feküdtek élettelenül a padlón. Magasodtak a holtak, a véres testek. Többen leültek a halottak halmára. A haldoklókat sem kímélték. Hallottam az egyik haldokló esdeklő könyörgését, aki rimánkodott, álljanak fel a testéről, a nyakrészén álltak, és fuldoklott.
Nyomorúságos állapotomban halottra nem ültem. Kegyetlen gyötrelmeim közben maradt bennem kegyelet a haldoklókkal szemben is.
Cipőmet letaposták lábamról. Mezítlábosan csúszkáltam a véres testek között. Az életért való küzdelem nem szűnt meg egy percre sem. Öt napig tartott, amíg a dachau-i lágerbe megérkeztünk. Erőmből már nem futotta leszállásra, lebuktam a vagonunkból a hóra és tömtem, faltam kiszáradt bensőmbe a porhanyós havat.
Nagy nehezen összeszedtem magam, körül tudtam nézni. Vagonunkból kevesen maradtunk élve. A zárt tetejű vagonok ajtaján alig néhányan szálltak le, alig maradtak élők a levegőtlen vagonok belsejében. De bennem is alig maradt élet, azonban végül is kibírtam ezt a kegyetlen utazást. Kevesen maradtunk meg az auschwitzi sok ezerből. Az SS-ek könnyen össze tudták számolni a néhány száz életben maradottat.
A tél, a hideg, a fagy, az éhezés, a szomjúság, a kegyetlen összepréseltség nem tudott megölni, élve maradtam. Kibírtam ezeket az emberfeletti viszontagságokat, amit sok-sok ezer szerencsétlen társam nem bírt ki, és valahol a lengyel falvak mellett alusszák örök álmukat, vagy a dachau-i krematórium tüze lett temetőjük.
2002. január 18.
Schwarcz Sándor, Debrecen