Soha nem voltam párttag. Én nem vagyok alkalmas arra, hogy bármilyen reguláris seregbe bezupáljak. Partizánalkat vagyok. Partizánként habozás nélkül hozok bármilyen áldozatot az ügyért, amiben hiszek, de parancsot végrehajtani nem tudok, vagyis: zsoldos sem vagyok. Nem is kaptam zsoldot soha senkitől, mióta élek.
Bár ott álltam az MSZP mellett megalakulása óta, a pártfegyelmet nem tűrtem. Mégis, mint taktikus, fegyelmezettebb voltam sok hivatásos politikusnál, aki a pártból élt. Hallgattam, míg a hatalmi harc dúlt a párton belül, mert néhányan nem érték föl ésszel, milyen felelősséget ró egy pártra, ha olyan kormány ellenzéke, amely hatalmi eszközökkel akarja elpusztítani a demokráciát és jogállamiságot, sőt a köztársaságot is vissza akarja vetni a Horthy-féle király nélküli királyság operettállamiságába. Minden törvényt fölrúgva akarja az országot kifosztani. Nem beszéltem, pedig nagyon elégedetlen voltam azzal, ami az MSZP-ben történik, de tudtam, mégis a szocialisták jelentik az egyetlen potenciális erőt, amely képes megbuktatni a regnáló hatalmat, és nem akartam „kiénekelni a karból”, s ezzel a pártot gyöngíteni, holott újságíró vagyok, és a sajtó az egyetlen fegyverem. Pedig néha ordítani szerettem volna, hogy szocialisták, ébredjetek! - de féltem, hogy ha nagyon hirtelen ébrednek, leesnek az ágyról.
Aztán nagy nehezen pontot tettek a hatalmi harc után, megjelent a színen Medgyessy, és a szocialisták végre mögéje sorakoztak. Sőt, a „lobbizásos” mocskolódás után a párt még határozottabban állt ki Medgyessy mellett, s én egy kicsit megnyugodtam. Ma látom, hogy a kormány ideges. Kapkod. Hibát hibára halmoz. Kezd lassan a „majrézók” előtt is nyilvánvaló lenni, amit régen mondogatok, hogy ezek nem zsenik, még csak nem is ügyes píárosok, ezek amatőrök, és a kezdeti sikereik hályogkovács sikerek voltak. Nem tudták, mihez nyúlnak avatatlan kézzel. Ezek egyszerűen csak gátlástalanok. Ennyi!
Lehet, hogy most már egyenesben van a baloldal, nem is kellene vészharangokat kongatni, de két dolog tud fölbosszantani: ha a politikus rosszul méri föl a helyzetet, és az elvtelenség. Ma divat az ideológiát lenézni, pedig az ideológia pozitív utópia, cél, ami felé haladni akarunk. Pozitív utópia nélkül csak sivár pragmatizmus van, csak az aktuális lékeket tömködjük, hogy el ne süllyedjen a hajó, de fogalmunk sincs, hová akarunk eljutni.
Térjünk a lényegre. Ne csak kívülről figyelmeztessenek jóakaróink, ne csak a liberálisok szóljanak ránk, egyszer már belülről is hadd mondja meg valaki, aki ugyan nem hivatásos, nem is zsoldos, aki partizán és amatőr, hogy a legsúlyosabb hibáit az MSZP mindig akkor követi el, ha nem bízik a tömegek baloldaliságában, márpedig választást nyerni baloldali pártnak úgy, hogy rejtegeti a baloldaliságát, jobboldali, diktatórikus erőkkel szemben nem lehet! Igen, igen, a kedvezmény (Orbán szerint „státus”-) törvényről van szó, az Orbán-Nastase paktumról, és néhány más, régebbi apróságról.
A baj nem most kezdődött, a mostani hibák régi botlások következményei. Miért kell az országnak olyan jobboldali köztársasági elnök, aki a Kádár-kormányzat alatt az ellenzékiség (a keresztény, demokratikus, polgári értékek tisztelete) szikráját sem mutatta, korrektül kiszolgálta a múlt rendszert, mialatt Göncz Árpád, az előző elnök életfogytiglani büntetését töltötte, és aki, mióta köztársasági elnök, a kisujját sem mozdítja a köztársasági szimbólumok sorozatos meggyalázása ellen, és a Magyar Királyság hatalmi jelképeinek állami jelképek rangjára emelése ellen, ami azt sugallja szomszédainknak, hogy az irredenta eszmékből egy jottányit sem engedtünk Horthy Miklós országgyarapító kormányzó óta? Mi van, ha a köztársasági elnök nem kap megfelelő támogatást az alkotmányellenesen háromhetente ülésező csonka parlamenttől? Nem a mi szégyenünk!
Már megírtam, most csak ismétlem: miért nem lehetett nyíltan megmondani az embereknek, hogy az álmodozás a 2012-es olimpiáról humbug? Választási kampányfogás, egy pillanatig sem gondolják maguk se komolyan! De a szocialista politikusok óvatosan hallgatnak, amikor az egész országot (a sportbarátokat is) becsapja a kormány, és hagyják, hogy az emberek hamis illúziókban ringassák magukat, míg a választásokra készülő hatalom nevet a beugrasztott tömegen.
Az ígéreteik kilencven százaléka blöff, mind csak akkor teljesülhet, ha győznek. S ha győznek, ugyan ki kéri számon rajtuk? Az, aki a négyszáz százalékos egészségügyi béremelést számon kérte? A soha el nem készült autópályákat? A radikálisan leszorított inflációt? A hét százalékos gazdasági növekedést? A csökkentett adókat? Az ingyenes autópályákat? Ne vicceljünk már…
Mi keresnivalójuk van a szocialistáknak középen? Középen a keresztényszocializmus áll (az európai, természetesen), a Centrum, esetleg a liberálisok egy része… és mi az, hogy „nemzeti közép”, most, amikor az európai integráció van napirenden? És miért kell a kétkamarás parlamenttel megzavarni az agyakat? A felsőház vagy feudális, vagy korporatista, vagy föderalista: nálunk csak az első változatnak van reális tere. De ha találunk is ideális megoldást, ki számíthat ma Magyarországon olyan baloldali koalícióra, amelynek kétharmados többsége lesz egy alkotmánymódosításhoz?
Magyarország mindannyiunké, ez rendben van. Szociális fordulat, modernizációs fordulat, demokratikus fordulat ez is rendben lesz, ha majd magyarra fordítják a kampányszakemberek, hogy a szavazó is megértse. De nem úgy, hogy „a szegénység ellen vagyunk”, hanem úgy, hogy a szegények mellett! Baloldali párt mindenekelőtt a szegények mellett van, úgy küzd a szegénység ellen, világos? A „státus”-, vagyis kedvezménytörvény csapdájából Orbán a tőle megszokott módon szélhámossággal akar kimenekülni, és tudjuk, hogy az ostor már az új kormányon csattan. Nem rajtuk, mert ők leráznák magukról a felelősséget, mint kutya a vizet, ha győznének, hanem rajtunk, akik lelkiismeretesen meg akarjuk oldani a problémákat.
Minden „anyaország” egyet tehet a nemzet országhatárokon kívül élő tagjaiért: virágzó, gazdaságilag és politikailag egyaránt erős országot épít otthon; egy ilyen ország nemzetközi kisugárzása javíthat a legtöbbet a más országokba kényszerült honfitársak helyzetén. Nyugat-Németország minden külföldön élő németet be tudott fogadni már az ötvenes évek végén is, mert elég gazdag volt, elég erős és elég demokratikus. Akik a parlamentben megszavazták sőt: lelkesen ünnepelték a státustörvényt, nem tudták, miről van szó?! De tudták. Nem megszavazni kellett volna, hanem nyíltan föltárni az emberek előtt, mi készül, mert azt láthatta, akinek volt szeme, hogy: (1) a státustörvény nem a határainkon kívüli magyaroknak szól, hanem választási kampányfogás, (2) bármiképp hajtják végre, rontja a viszonyt a szomszédainkkal, mert az irredentizmus gyanúját kelti, (3) és erre a kampányra mindenképpen a határokon kívül élő magyarok fizetnek rá. Én megírtam rögtön, de a publicista hasztalan vonít, hogy a magyar addig nacionalista, amíg a cehhet más fizeti, de ha a munkahelye, az egészségügyi ellátása forog kockán, ha más ingyen utazhat, míg ő nem bírja megfizetni a közlekedést, ha az ő gyereke iskoláját bezárják, de az erdélyi magyar iskolákat támogatják, már nem lesz olyan lelkesen szolidáris a külhoni testvérekhez, de nem hitte el nekem senki. Most tessék meghallgatni, mit mondanak a népek! (Ha pirulni akarnak…)
Orbán (aki ugye nem olyan zseni, mint azt a begyulladt baloldali értelmiség hiszi), most Nastaséval ráfaragott, belemenekült egy rossz ötlettel ebbe a szélhámosságba, amiből csak a románok jöhetnek ki győztesen. A szocialisták meg ötölnek-hatolnak, mert ezt nem, de a kedvezménytörvényt igen, lakjon jól a kecske, de maradjon meg a káposzta is, csakhogy Nastase azt mondja, ők bizony megeszik a kecskét is, meg a káposztát is, mert a magyar miniszterelnök príma helyzetbe navigálta őket.
A szocialisták határozatlansága következtében ma elégedetten állapíthatja meg a kormány, hogy az ellenzék is helyesli, ha ők pályáznak a 2012-es olimpiára. Hogy Demszky kontrablöfföl, az rendben van, az ő dolga; nem hiszi el, hogy ezek blöffben és hazudozásban legyőzhetetlenek. A szocialisták viszont már megkapták a jutalmukat. Már föltörték Medgyessy egyik kampánymunkatársa kocsiját, a kampány fontos adatait lopták el (a figyelő kamerák „véletlenül” nem működtek), és ellopták zárt kertből Medgyessy nevelt lánya kocsiját. Pontosan ezt nevezték Amerikában watergate-botránynak, ebbe ott belebukott az elnök. A mi rendőrségünk bravúrnyomozással csak azt lesz képes megállapítani (esetleg), hogy a tettet közbűntényes követte el, semmilyen politikai vonzata nincs. Ezt borítékolhatom. (Hogy a vérdilettáns ifjú, aki a parkolóban hagyott kocsijában hordja a kampány fontos dokumentumait, és az a biztonsági szakértő, aki a csapatot fölkészítette, mit kapott a kampánystábtól, azt nem tudom… )
A baloldalnak ma minden esélye megvan a győzelemre, és ez az esély napról napra nő, mert a diktatúra alaptermészete a terjeszkedés, az expanzió, és ha ennek a lehetőségétől megfosztják, elveszti a fejét. A jobboldal most, hogy az ellenzék erősödik és a nyomulását megállította, hibát hibára halmoz, öngólt öngól után rúg. A baloldal csak egy esetben veszíthet, ha megijed önmagától. Ha a jobboldaliság álarca mögé bújik, mert ezzel az alternatívát veszi el a választóktól.