Hetek - VI. évfolyam, 5. szám, 2002. február 01

„Ma szinte minden héten agyonver egy nőt a házastársa...” „Minden negyedik-ötödik nő életében előfordul, hogy férje veréssel fenyegeti.” „Minden nyolcadik(!) felnőtt nőnél erre valójában sor is kerül...” „A bántalmazások 19 százaléka csak nagyon ritkán vagy egyszer fordul elő, 80 százalékuk többé-kevésbé rendszeres bántalmazás. Felbecsülhetetlen azoknak a nőknek a száma, akik folyamatos lelki terror, állandó érzelmi nyomás alatt élnek.“ „Több nő hal meg otthoni bántalmazás miatt, mint rákos megbetegedésben vagy utcai balesetben.” (A fenti adatok Morvai Krisztina Terror a családban című könyvéből és Tóth Olga Erőszak a családban című tanulmányából származnak.)

Sokunkban él az a meggyőződés, miszerint az erőszak, a brutalitás, a fenyegetettség elsődleges színtere az utca vagy a szórakozóhelyek, ahol bármikor kirabolhatnak, leüthetnek vagy kést döfhetnek belénk. Ha azonban fellibbentjük a magyar családok életmódját gyakran elleplező fátylat, elszomorító kép tárul elénk. Szociológiai felmérések és pszichológusok beszámolója szerint a mai magyar családoknak csak a töredéke képes ellátni eredeti funkcióját - vagyis, hogy a meghittség, a szeretet, a pihenés, az igazi boldogság színtere legyen. A reálisan létező erőszaknak, a feleségverésnek és a szexuális erőszaknak több mint a fele az otthon falai között, az úgynevezett magánszférában történik. Az egymásra zúdított szidalmak, az egymásnak okozott lelki sebek mennyisége pedig fel sem mérhető.
Írásunkban a hazánkban fellelhető szakirodalomban található statisztikai adatokra, pszichológusok és szociológusok véleményére, és a hétköznapi életből vett esetekre támaszkodva a családi életben fellelhető agressziót vizsgáljuk.

A feleségbántalmazás természetrajza

„A férjem pontosan úgy bánik velem, mint a kutyánkkal. Ugyanazokat a kifejezéseket is használja velünk, ugyanolyan hangsúllyal. A párom mindkettőnkkel úgy van, hogy az egyik percben simogató és kedves, aztán ezt megunva, kilöki az ajtón a kutyát vagy engem, amelyikünkkel éppen játszott. Valamelyik nap is egészen normális volt velem, aztán egyszer csak megunt, ingerült lett és kilökött hálóingben a küszöbre. Nagyon fáztam és féltem, kértem hadd mehessek vissza. Erre kikiabált, hogy »Kinn maradsz!« - pontosan úgy, ahogy a kutyánknak szokta mondani.”
Morvai Krisztina, a családi agreszszió témájának legnagyobb hazai szaktekintélye az alábbiakban határozza meg az agresszió tartalmát: „Az agresszió nem más, mint az egyik ember hatalomgyakorlása és uralkodása a másik felett.” A köztudattal ellentétben tehát a feleségbántalmazás nem egyszerűen feszültségből vagy hirtelen indulatból bekövetkező cselekmény. A bántalmazás és a családon belüli terror folyamatos, rendszeres és célzatos tevékenység. Fő célja pedig nem más, mint hogy a bántalmazó az áldozatát uralma alatt tartsa; az állandó megalázással, félelemben tartással alárendeltségbe és a totális kiszolgáltatottság állapotába taszítsa.
A családi otthon falai között zajló agresszióról megfigyelték, hogy rendszerint ciklikus természetű, azaz nem egyszeri esetekről, hanem újra és újra visszatérő vagy állandóan meglévő jelenségről van szó. A bántalmazási folyamat rendszerint három fázisra osztható: a „mézeshetek” szakasza, a feszültség növekedésének a szakasza és a tényleges bántalmazás.
Az első szakasz, az úgynevezett „mézeshetek” szép napjai sokszor csak nehezítik a sértett fél helyzetét. Amikor ugyanis a megaláztatásokat hirtelen szép napok váltják fel, az áldozat úgy érzi van még remény, hogy mindent helyrehozzon, s mindent meg is tesz annak érdekében, hogy ezt a kellemes szakaszt állandósítani tudja.
Sajnos, ez a nagy igyekvés az esetek többségében mit sem ér, a bántalmazási folyamat belép második fázisába: a feszültség növekedésének a szakaszába. Ilyenkor a bántalmazó egyre türelmetlenebb, ingerlékenyebb, látszólag jelentéktelen dolgok is kihozzák a sodrából. Izzik körülötte a levegő, és nem lehet tudni, mikor „csap le” áldozatára, mikor robban ki végleges formájában a feszültség. Sok nő szerint ez a szakasz a legborzasztóbb: az állandó félelem, a bizonytalanság felőrli az idegeket, a közelgő „vihartól” való félelem elviselhetetlen terhet ró a mindennapokra.
A bántalmazási folyamat következő szakasza - Morvai Krisztina szavaival élve - az úgynevezett akut bántalmazási epizód, amikor brutális tettlegességben, sérülést vagy akár halált is okozó fizikai bántalmazásban, a lakás összetörésében, sőt szexuális erőszakban csúcsosodik ki a feszültség. Ebben a szakaszban történik a legtöbb halálos bűncselekmény. Az áldozat megkínzásának, bántalmazásának a különféle módjai felsorolhatatlanok, az elkövetők „ötletessége” minden képzeletet felülmúl e tekintetben: hajcsomók kitépése, felpofozás, verés kézzel vagy valamilyen tárggyal, rugdosás, megtaposás, éles tárggyal való szúrás vagy metszés, harapás, leöntés forró vízzel vagy levessel, a fogak kiverése - és nem egyszer a magzat kitaposása (!) az édesanyából...
„Zs. Tibor (31) nemegyszer eltángálta párját, kitépte a haját, kiverte egy-egy fogát, fojtogatta. Zs.-né sokszor dolgozni sem tudott menni, úgy megverte férje. Zs.-né később elmondta a rendőrségen: a férfi egyszer kitett elé három konyhakést, mondván: »Válassz, melyikkel öljelek meg!« A kések akkor még használatlanul kerültek vissza a fiókba...”
Majd újra jönnek a szép napok: a bántalmazó úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, esetleg bocsánatot is kér, könyörög, hogy felejtsék el, ami történt. Napokig figyelmes, kedves, úgy viselkedik, mint az udvarlás idején. Az áldozat ettől elbizonytalanodik, nem is tudja mit gondoljon vagy mit tegyen. A tapasztalatok szerint a házasság első éveiben sok asszony úgy érzi, biztosan csak még jobban kell viselkedni, még jobban kell az otthoni teendőket ellátni vagy percre pontosan hazaérni... És nem lesz több verés. Az évek haladtával azonban ezek az illúziók általában szétfoszlanak, bebizonyosodik, hogy egyetlen túlélési taktika sem segít.

A láthatatlan sebek - vagyis a lelki terror

„A verésnél is rosszabbul esett, hogy folyton azt mondogatta, én úgysem lennék képes egyedül élni, nélküle én mindenre alkalmatlan vagyok... Mindig azt üvöltötte, hogy én egy senki vagyok és örüljek, hogy valaki megtűr maga mellett.”
Fontos látnunk, hogy az „aszszonyverés” vagyis a tettleges erőszak ritkán áll önmagában, többnyire összefonódik a folyamatos lelki kínzással, egyfajta érzelmi terrorral is.
Az érzelmi bántalmazás során az elkövető úgy okoz fájdalmat, hogy egy ujjal sem nyúl áldozatához, verbális agressziójával azonban „lenullázza” társa emberi mivoltát: megtöri partnerének akaratát, kétségbe vonja - és többnyire el is hiteti -, hogy társa semmirekellő, haszontalan, önálló gondolatok nélküli lény. Uralmi pozíciójának biztosításához pedig - egyfajta indoklásként - rendszeresen bebizonyítja, hogy a másik rossz, „kibírhatatlan”, állandóan korrekcióra és nevelésre szorul.
Eszköztárát illetően a lelki terror megannyi módszerét „kifejlesztette” már az emberiség. A sértett tevékenységének, teljesítményének, munkájának folyamatos bírálata, állandó kritizálása, gúnyolása, illetőleg provokálása a legáltalánosabb módozatok egyike:
„Érdekes volt, hogy engem folyton, szinte megállás nélkül szidott, és semmivel sem volt megelégedve, amit csináltam. Ugyanakkor, amikor a haverjai jöttek látogatóba, kifejezetten dicsekedett velem. Pontosabban, talán saját magát dicsérte általam, mert büszkén körbetekintett a tisztaságtól ragyogó rendes otthonunkon és elégedetten közölte a haverokkal: látjátok, így kell az asszonyt nevelni.”
Az érzelmi elnyomás további megnyilvánulási formája a pénz és a megélhetési feltételek elvonása vagy visszatartása, „csepegtetése”, amikor az asszony mindennap kemény leckéknek van kitéve, ha a gyermeknek pelenkát, orvosságot vagy fehérneműt kell vásárolnia. Különösen kisgyermekes, otthon lévő - férjeik szóhasználatával élve „nem dolgozó” - nők esetében figyelték meg, hogy a férj az „eltartó” szerepében tetszeleg, és azt érezteti, hogy ha ő nem lenne, a feleség élni sem tudna. A pénz féltése nem egyszer paranoiás félelemmé alakul:
„Minden bevásárlásra külön kell pénzt kérnem és elmagyaráznom, miért van szükség egy margarinra, vagy hogy miért veszek gyümölcsöt. Ez már csak azért is bántó, mert sikeres vállalkozóként ezek neki nem tételek. Volt olyan, hogy megsértődött valamin, és úgy ment el egy hétre, hogy még kenyérre se hagyott pénzt.”
További bevett eszköz a nő mozgásszabadságának korlátozása, amikor a férfi szabja meg, társa hol, mikor és mennyit tartózkodhat. Gyakran ez a munkahely feladatását is jelenti, s a teljes elszigetelést, izolálást eredményezi.
„Szinte észrevétlenül alakult ki az a szokás, hogy nekem szabályosan engedélyt kellett kérnem tőle, ha valahová menni akartam. Mintha börtönben vagy laktanyában éltem volna, vagy mintha gyerek lettem volna.”
További jellegzetes módszer még a társ állandó bizonytalanságban tartása: olyan légkör kialakítása, amelyben teljesen lehetetlen azt tudni, hogy a következő percben mi lesz. Ezt a kommunikáció teljes megvonása, a rendszeres hallgatásba való burkolózás előzi meg. Ilyen eszköz még a fenyegetés, amikor tényleges bántalmazás nem történik ugyan, csak például egy kés vagy egyéb eszköz felemelése, amivel sokszor nagyobb rettegést lehet előidézni, hiszen soha nem lehet tudni, mikor válik az esemény valóban tettlegessé.
Hosszan lehetne még folytatni az emberi lealacsonyítás tárházának ismertetését és annak hatásait. A sokkoló lelki terror hallatlan mélységekbe tudja taszítani áldozatát. Említsük meg végezetül a hazai példák között is felismerhető, amerikai pszichológusok által „Stockholm-szindrómának” nevezett jelenséget, ami a lelki terror által okozott sebeknek talán egy végsőkig eszkalálódott formájának tekinthető.
„A férjem folyton ezt üvöltözte: »Értsd meg, hogy te még a WC-re sem mehetsz ki, ha én nem akarom!«” Ennek során az áldozat önbecsülése, emberi tartása olyan mértékben épül le, hogy a totális elnyomás ellenére paradox módon hálát, vonzalmat és egyenesen szerelmet él át elnyomójával kapcsolatban, és teljességgel úgy érzi, nem is tudna nélküle élni.

A fenti megrázó történet jól illusztrálja, mi zajlik le egy gyermekben az otthoni fenyegetett légkör nyomán: a kezdeti félelem keménységbe, majd újabb agresszióba vált át. Tóth Olga kutatásai rámutatnak, hogy akik gyermekkorukban azt élték át, hogy az apa verte az anyát, felnőtt korukban is hordozzák ezt a traumát. A családon belüli erőszak egyik tulajdonsága tehát, hogy hatása soha nem áll meg az adott családon belül, hanem generációkon átívelve is kifejti a hatását. A kutatások nyomán kapott eredmény megdöbbentő: a mai felnőtt lakosságnak több mint negyede olyan családban nőtt fel, ahol a szülők között a hangos veszekedés, az erőszakkal való fenyegetés a mindennapok realitása volt.

Védett férfiak? - A női agresszió

A családon belüli erőszak kérdéskörét tárgyalva rögtön felmerül egy fontos kérdés - ami igen élesen megosztja nemcsak a közvéleményt, hanem az egyes szakértők állásfoglalása is különböző -, miszerint csak a férfiakat terheli-e vád a családon belüli agressziót illetően, és egyértelműen ártatlannak tarthatjuk-e a nőket.
A szociológiai jellegű felmérések és vizsgálatok elsősorban a nők sértettségét és bántalmazását domborítják ki. Mivel azonban elsősorban gyakorló pszichológusok részéről kialakult egy más jellegű tapasztalat, feltétlenül meg kell említenünk.
Pszichológusok tapasztalatát tekintve a nőknél is gyakori az agresszió, noha brutalitásukat illetően más jellegű. A férfiaknál hamarabb mutatkozik meg testi indulatban - ütésben, verésben, míg a nők inkább verbálisan alázzák meg társukat vagy más eszközökkel - például a szexualitás megvonásával érik el céljaikat. A férfiakon kiütköző pszichoszomatikus betegségek is jól bizonyítják, a női „praktikák” nagyon is megteszik a maguk hatását, noha hosszabb távon bizonyulnak „eredményesnek”.
Szabó Éva pszichológus szerint a nők által gyakorolt erőszak - noha nem olyan „látványosan” hat a férfiakra - legalább olyan elviselhetetlennek tűnő légkört eredményezhet otthon, mint a férfiak brutalitása vagy ordítozása. „A nőknél megfigyelhető manipulatív eszközöket szimbolikus agressziónak tekinthetjük. Amikor egy nő a szexualitás megvonásával, a gyermekek elidegenítésével vagy folyamatos verbális agresszióval - például állandó »bezzegeléssel« - uralkodik a másikon, az mi, ha nem erőszak? Sok nő kényszeríti férjét vagy partnerét zsémbelődésével állandóan feszült, az otthon falai között is száz százalékosan »spannolt« állapotba. Kollégáim közül is sokan vannak azon a véleményen, hogy a férfiak körében előforduló pszichoszomatikus betegségeknek, valamint a korai halálnak és a sok szívinfarktusnak ez a bújtatott agresszió az okozója.” A pszichológus véleménye szerint a családokban a „mindig az erősebb veri a gyengébbet” elv érvényesül, azaz „a nők többsége férje helyett a gyermekeit veri...”

„Apa verte anyát”

„Soha nem éreztem, hogy lenne apám - anyám férjeként tartottam csak számon. S én se voltam senkinek a lánya… pedig vér szerint tőle származom. Anyámon rendszeresek voltak a kék-zöld foltok, a keze is eltört egyszer. Amikor közeledett anyámhoz, éreztük a testéből áradó rettenetes erőt. Én ilyenkor rendszerint kifutottam a házból, s nem tudtam, ott benn mi fog történni… Amikor hallottam, hogy hazaér - csörgött a biciklije - minden délután összerándult a gyomrom. Soha nem lehetett tudni, mibe fog belekötni éppen: miért fehér zokni van rajtam, vagy anyukám miért beszélt a szomszéddal. Rettentően féltékeny volt ugyanis. Megfigyeltük, hogy mindig azzal vádolt bennünket, amiket ő követett el: azt hajtogatta, hogy anyám megcsalja, pedig neki volt barátnője…
Kislányként féltem a szakállas férfiaktól… Később kevély és kemény lettem, ha egy fiú került a közelembe. Direkt megaláztam minden ellenkező neműt: »Na, majd én megmutatom ezeknek az állatoknak!« Aztán pedig az az életfilozófia alakult ki bennem, hogy harmincévesen öngyilkos leszek… Addig meg gyorsan kihasználok mindenkit, amennyire csak lehet. Megvetettem az embereket.”