Erdei L. Tamás
Az oltári hazugság
Horn Gyula exminiszterelnök a héten nyílt levélben fordult a Magyar Katolikus Püspöki Karhoz azzal a kéréssel, hogy a katolikus egyház vezetői és papjai hagyjanak fel a nyílt kampánypolitizálással, és térjenek vissza eredeti üzenetük hirdetéséhez. A politikus szerint a katolikus egyház nem vállalhat közösséget azzal a jobboldallal, amely hazaárulónak és nemzetárulónak minősíti az ellenzéket, mivel ez a gyűlölködő szellemiség vezetett Magyarország első és második világháborús szerepléséhez, s így a nemzeti katasztrófákhoz.
A keresztény államiság szimbóluma Esztergomban. Korona tanúk Fotó:Somorjai LászlóAhhoz, hogy megértsük: a magyar nagyegyházi, s elsősorban a katolikus gyakorlattól sohasem volt idegen a közvetlen politikai érdekérvényesítés, a direkt politizálás, az államegyházi, hatalmi gondolkodás, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről a politikai jobboldal és az úgynevezett nemzeti kereszténység bensőséges kapcsolatának történetét.
A pogányság átmentése
„A mai magyar jobboldal számára Szent István hagyomány. Nagy-Magyarország hagyománya, a katolikus államegyház hagyománya, hagyománya a bajkeverőkkel szemben vaskézzel fellépő rendcsináló államnak. A nacionalista mítoszgyártás egységes hagyománnyá szeretné konfabulálni a Bendegúz-hagyományt, az Árpád-hagyományt, a Lehel-hagyományt és az István-hagyományt.” (Szabó Miklós: , Hetek, 1998. április 25.) A szélsőséges nacionalizmus ma is a pogány kori barbár múltat érzi igazán hozzá közel állónak, s az ezt meghaladó istváni civilizációs művet csak úgy tudja elviselni nemzeti hagyományként, ha megkísérli a barbárság folytatásaként felfogni, némi alkalmazkodással a nyugati környezethez. Ideológiája szerint az ősi magyarságnak fennmaradása érdekében engednie kellett a népi lényegünktől idegen, dekadens Nyugatnak, de a nyugatias felszín alatt Géza és István átmentették barbár, harcias, nomád, népi lényegünket. A szélsőséges nacionalisták megkísérlik ezt az ősvallásra is vonatkoztatni. Már a két világháború között dúló turanizmus kiagyalta az „ősi magyar egyistenhit” meséjét. A honfoglaló ősmagyarság e hiedelem szerint már monoteista volt, a kereszténység felvétele csupán rítusbeli különbségeket jelentett, nem lényegi szemléletváltást. A magyarság így vallási tekintetben természetesen felette állt a politeista görög és római civilizációnak, valamint a germán népek politeizmusának.
A valóságban azonban a lovas-nomád, harcos magyarság lényegében a természetvallás totemista szakaszában leledzett, tehát a szintén harcias nomád germánok politeizmusánál is kezdetlegesebb állapotban. Ezen nem változtat az, hogy egyes törzseket, vagy legalábbis egyes törzsi vezéreket már a Kazár Birodalom kötelékébe tartozás idején befolyásoltak monoteista tanok. A sámánok és táltosok még a totemista természetvallást képviselték.
Márpedig a történelmi István keményen szakított a pogány múlttal. Nem épített a pogány előzményekre, hanem célja volt a pogány világ maradványaitól való minél teljesebb megszabadulás. Államalapító királyunk a barbár múltban semmiféle átmenteni való értéket nem látott. A keresztény Magyarországot a nomád-pogány magyar világ ellenében építette, s az utóbbiból semmit nem akart folytatni. Ezáltal a magyar történelem legradikálisabb civilizátorává lett. Nem a hagyománytisztelet tette utókora számára hagyománnyá, hanem éppen azt, hogy radikálisan szakított a romboló erővé fajult, meghaladott tradícióval. Az államalapító nem egy adott pillanatban aktualizálható, hanem mindig érvényes üzenete az, hogy „kopjafa és kereszt között választani kell”.
A nemzeti kereszténység
A keresztény felekezetiség mint politikai törekvés és a nemzeti eszme összekapcsolása a kereszténység vallási szemlélete szempontjából nézve önellentmondás. Mivel Krisztus megváltó tette minden teremtett lélekre vonatkozik, a kereszténység egyetemes, az evangéliumi üzenet minden emberhez szól nemzetiségre és származásra való tekintet nélkül. Különösen képtelen helyzet, ha a katolikus egyház helyezkedik nemzeti álláspontra, amelynek neve is „egyetemes”-t jelent. (A 19. században az első kultúrharc éppen azért tört ki a német császári kormányzat és a német katolikus egyház között, mert Bismarck nacionalista kormánya politikai veszélyt látott a katolikus egyház univerzalizmusában, és a német egyház helyzetét úgy tekintette, hogy az hazafiatlan erő, egy nemzetközi központ, Róma „ötödik hadoszlopa” a nemzeti Németország politikai közösségén belül. Bismarck tábora a katolikusokat a szociáldemokratákkal együtt „birodalomelleneseknek” tekintette, a rasszista szélsőjobboldal pedig harmadikként társította hozzájuk a zsidókat.)
A magyar politikai katolicizmus története eleve más. A 19. század kilencvenes éveiben az akkor törvénybe iktatott polgári házasság intézménye elleni katolikus tiltakozásként jött létre a Katolikus Néppárt. A törvény nemcsak az állam és az egyház szétválasztása irányába tett lépést, de megkönnyítette a keresztény-zsidó vegyes házasságot is. Ezzel felgyorsulhatott a zsidó származású polgárság és a nemesi eredetű „történelmi rétegek” társadalmi egybeolvadásának folyamata; ez az egybeolvadás a hazai polgárosodás fontos és elkerülhetetlen részének tekinthető. A zsidó származású polgári elem hirtelen meggazdagodását a „történelmi rétegek” (nem csupán a földbirtokosok, de a középosztály, sőt a történelmi parasztság is) vereségként és sérelemként élték meg. Az új, jómódú, sznob réteg felemelkedése viszonylagosan leértékelte addigi presztízsüket. A piaci versenyben alulmaradottak nem néztek szembe azzal, hogy a jobb teljesítmény győzte le a rosszabbat, hanem önigazoló módon úgy tudatosították a történteket, hogy az idegen zsidók „diadalmaskodtak” a magyarság mint nemzet fölött. Politikai irányzatként megjelent az antiszemitizmus, és ez nacionalista színezetet nyert. Az új keletű antiszemitizmus az egyház polgáriházasság-ellenes ellenállása mögé húzódott, kihasználva az egyház tekintélyét. A Katolikus Néppárt tevékenységében összekapcsolódott a rasszista színezetet kapott nacionalizmus a római egyház világi hatalomra való törekvésével. Megszületett a sajátosan magyarországi „nemzeti kereszténység”.
A „keresztény kurzus”
A századfordulón a néppárt nem tudott szélsőjobboldali alternatívát kínálni a hegemón kormánypárt, a Tiszák szabadelvű pártjával szemben, és a politikai élet peremére szorult. A politikai uralomban való részesedést az első világháborút követő két forradalomra reagáló ellenforradalmi kurzus hozta meg számára. A néppárti antiszemitizmus ekkor, 1919 őszén, és 1920-ban „szegedi gondolat” néven hivatalos ideológiává vált. A „kurzus” nem csupán a vörös tanácsköztársaság ellen lépett fel, hanem az 1918 őszén kikiáltott demokratikus köztársaság ellen is. A szegedi különítményesek számára a demokrácia nem a vörös diktatúra ellentéte, hanem annak melegágya volt. A bolsevizmusban nem a totalitarizmust ellenezték, hanem az úri rend kiváltságvesztését. A csatasorba állt lumpen középosztály ideológiai és politikai fegyverét a zsidó származású polgárság kifosztására akarta felhasználni. A dzsentri Magyarországot akarták restaurálni. A kurzus hivatalosan „keresztény-nemzetinek” nyilvánította magát. A „keresztény” ebben a szóhasználatban egyáltalán nem Krisztus követését jelentette, hanem egyszerűen és nyersen „nemzsidót”. Ezt világossá tette a teljesen képtelen „keresztény fajvédelem” szófordulat, amely azt akarta jelenteni, hogy csak a zsidó származású asszimilánsok ellen folyik a harc, a német asszimilánsokra nem vonatkozik. A történelmi egyházak teljes elkötelezettséggel csatlakoztak a kurzushoz, átengedték a keresztény nevet az antiszemitizmus álcázásához, és így a két háború közötti időszakra hivatalos egyházi álláspont lett a „nemzeti kereszténység”. A ma is kultusszal övezett Prohászka Ottokár tevékeny politikai szerepet játszott a kurzuspolitikában, és az antiszemita ideológia egyik legharcosabb hirdetője a Magyar Kultúra folyóirat főszerkesztője, Bangha Béla jezsuita lelkész lett.
A két világháború közötti időszak (az úgynevezett Horthy-korszak) uralkodó politikai eszmerendszere az antiliberális újkonzervativizmustól a fasizmusig terjedően egyöntetűen a keresztény-nemzeti gondolat jegyében formálódott. Az újkonzervativizmus szoros eszmei és gyakorlati kapcsolatát a politikai katolicizmus irányzataival olyan ideológusok jelenítették meg, mint Balla Borisz, Kállay Miklós vagy Mihelics Vid. A pápai szociális enciklikák gondolatainak „korszerűsítése” olyan ellentmondásos eszmerendszereket szült, amelyekben a kereszténység szolgáltatta a legszalonképtelenebb nézetek közötti ideológiai kötőanyagot: „A kereszténység szelleme… nem adja fel a nemzetet, nem lazítja, nem tompítja a nacionalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, annak erkölcsi jogosítványát állítja ki.” (Mihelics Vid) A fasiszta korporációs elmélet összekapcsolása a keresztény „hivatásrendiséggel” a szociális rend új, igazságos formájának, egyén és közösség viszonyának ideális megvalósulását ígérték. Az újkonzervativizmushoz számos társadalmi szervezet, hivatásrendi szervezkedés és katolikus ifjúsági mozgalom is kapcsolódott.
Az 1938-ban hatalomra jutott Imrédy Béla, „a hitvalló katolikus államférfi” kormánya tető alá hozta az első zsidótörvényt, amelyet rövidesen még kettő követett. Ezek a zsidóság szerepét voltak hivatva korlátozni és visszaszorítani előbb a gazdasági és politikai, majd az intellektuális, később a magánszférában is. Imrédy társadalomfelfogása jórészt az 1931-es, „Quadragesimo anno” kezdetű pápai enciklikára alapozódott. A kommunizmus elszánt ellensége volt, „korszerű” politikáját a fasiszta Olaszország és Portugália, leginkább pedig a katolikus ausztrofasiszta Dolfuss-rezsim ihlette. (További kísérteties történelmi párhuzam, hogy miniszterelnöksége idején bontott ünnepélyesen zászlót a jobboldali Magyar Élet Mozgalom 1939. január 6-án a Pesti Vigadóban. Célja: egységes, hatalmas, leszavazhatatlan kormánypárt létrehozása volt.)
A vészkorszak
A hivatalos ideológiává lett kurzusszemlélet jegyében a történelmi egyházak vezetői a Felsőházban megszavazták a zsidótörvényeket. A hivatalos egyházak is azonos folyamatnak tekintették a hatalmi erővel védett egyházi fölény megszabadítását a polgárság szekularizáló hatásától - amit fajelméleti megfontolással összefüggésbe hoztak a magyarországi polgárság jelentős részének zsidó származásával -, és a hazai „zsidó” kapitalizmus felszámolását, ami utat kívánt volna nyitni egy „nemzeti” kapitalizmus létrehozása előtt. A háború alatt, az egyre kínosabbá váló náci-fasiszta szövetségrendszer kudarcait látva a történelmi egyházak vezetői csendesen kihátráltak a háborús politika mögül, és óvatosan inkább a kormány kiugrási vonala mögé álltak. A német megszállás idején az egyházak annyiban eltávolodtak a kurzus alatti magatartásuktól, hogy nem támogatták a kollaboráns rendszert és a zsidóság elhurcolását, de testületileg nem is emelték fel a szavukat ellene. Ezt az óvatosságot bizonyos mértékig indokolhatta, hogy amennyiben nyíltan fellépnek a náci zsidóüldözés ellen, ez azt vonhatta volna maga után, hogy a német megszálló szervek és a kollaboráns (nyilas) kormány kiterjeszti a vallásukat gyakorló keresztényekre is azt az üldözést, ami addig elsősorban a zsidók ellen irányult. (Olyan eseteket viszont az óvatosság sem ment, mint amikor a veszprémi püspök a helyi zsidóság elhurcolása után engedett a helyi nyilas pártszervezet nyomásának, és hálaadó istentisztelet tartását engedélyezte.)
Az utóbbi évtized
Az 1990-es rendszerváltás után a magukat konzervatívnak és nemzetinek hirdető pártok újra használni kezdték magukra vonatkoztatva az egykori „szegedi gondolatot” idéző „keresztény-nemzeti” megjelölést. Amikor ez ellenfeleiknek szemet szúrt, „nemzeti-keresztényre” „módosították”. A történelmi egyházak nem emeltek szót a kereszténységnek eme politikai célokra való használata ellen, amit nehéz másképp érteni, mint hogy ismét az 1945 előtti „nemzeti kereszténységet” tekintik politikai álláspontjuknak. A katolikus egyház a rendszerváltás óta oly mértékben hangoztatja a Magyar Katolikus Egyház nemzeti hagyomány jellegű részét, s oly mértékben csatlakozik a nacionalista „Nagy-Magyarország” nosztalgiahullámhoz, ami már nehezen egyeztethető össze a katolikus vallás egyetemes, tehát „katolikus” jellegével. A magyar felső klérus mindmáig elkerülte és elhárította a számvetést közelebbi és valamivel távolabbi múltjával.
A magyarországi katolikus egyház föntebb vázlatosan tárgyalt politikai múltja fényében az a fölháborodás, ami az egyébként egyáltalán nem szélsőséges (sőt, szinte kínosan udvarias és tiszteletteljes) hangvételű Horn-levelet kíséri, tehát igencsak visszatetsző és alaptalan. Ebben a képmutatásban osztoznak a vezető „konzervatív” párt politikusai is, amikor a nagyon is megalapozott kritikát megkísérlik elszigetelt, szélsőséges, egyedi jelenségként bemutatni. Legfőbb politikai-ideológiai szövetségesük védelmezése a részükről, ha nem is igazságos, ám mindenesetre indokolt. Az ellenzék gyáva magatartása azonban ebben a nagyon is fontos kérdésben, a választási kampány tisztaságának megőrzését illetően nem sok jót ígér.
„A mi saját, külön nacionálistáink újjongása komikus és bárgyú hát, de nagyon tanulságos. Nyomorult liberálisok, kozmopoliták, zsidók és ti többiek: íme lássátok a nemes erkölcsöknek, a tradícióknak, a hazafias érzelmeknek privilegizált őreit, a magyar nacionálistákat. …a magyar nacionálisták kitűzik a trikolort s esetleg melléje a pápai zászlót. A nacionálizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak, s a gonosz tekintélyek önzésének. A magyar nacionálizmus még veszedelmesebb talán a többinél, mert ez áll a legintimebb viszonyban Rómával…”
(Ady Endre, Nagyváradi Napló, 1902.)
