Tihanyi Péter
Magyarország, amit szívesen rejtesz

- Foorvos úr! Megdöbbentem, kórháza betegeivel való beszélgetés után. Beszéljen a kórház létrejöttérol, munkájukról és az itt lévo betegekrol.
- Kórházunkat az Oltalom Karitatív Egyesület muködteti. Amit csinálunk, valahol a szégyenteljes szintre süllyesztett egészségügy lelkiismere-tét szeretné pótolni, vagy még inkább felpiszkálni. A minisztérium, úgy látom, ma még inkább azt várja, hogy a betegek a zsebükbol fizessék az orvosokat és az ápolókat, hogy az erre költendo százmilliárdokat is saját magukra és klientúrájukra költhessék. Istápoltjaink olyan öreg, lecsúszott, kisnyugdíjasok, hajléktalanok, a lét alsó szintjére süllyedt emberek, akik TB-kártya híján orvosi ellátáshoz nem jutottak, így kezdtük a járóbeteg ellátást. Mintha az állam, a kormányzat el akarná dugni, rejteni ezeket a szerencsétleneket a társadalom szeme elol, halálukat ezzel is megnehezítve és meggyorsítva. 

„Az a baj, hogy társadalmunkban nem érvényesül eléggé a természetes kiválasztódás szigorúsága” (Csurka István) Fotó: Dr. Iványi Tibor 

Láttuk, hogy kórházba se igen veszik fel az ilyen embereket: területileg nem ide tartozik, nincs igazolványa, TAJ-száma, stb. ezen az alapon küldték el oket, eleinte még dokumentumot sem mellékelve. Késobb aztán írtak papírt is, amelyeken ez állt: ellátásra nem szorul. Ezzel szemben az igazság az, hogy a legtöbb ilyen beteg már életveszélyes állapotban volt. 
Egy idoben gyujtöttem ezeket a hajmereszto dokumentumokat. Egyik baleseti sebészeti ambuláns lapon ez áll: „Teljesen széttört végtagját szociális okokból begipszelni nem tudjuk, mert hajléktalan.” Vagy például egy köztudottan hosszú évek óta hajléktalan beteglapjára ezt írták: „Gyógyult állapotban otthonába bocsátva.” Tudniillik ezekért a mondatokért pontot kapnak.
- Mi a tapasztalata, miért a rendszerváltás körül kerültek sokan az utcára, és azóta is folyamatosan no a számuk?
- Ahogy megszuntek ezek a hatalmas szocialista nagyüzemek, velük együtt megszuntek a munkásszállók. Ápoltjaink jelentos része így került az utcára. Persze, igen, lehetoségük lett volna vállalkozni, mondják cinikusan a jól megfizetett fotisztviselok. De kérdem én, ha ötven éven keresztül egy ipari segédmunkás vagy betanított munkás úgy dolgozott, hogy mindennap megmondták neki, mit kell csinálni aznap, hogyan kezdene el vállalkozni, és mibol? Ám azok, akik remek szakmával bírtak - de idos korukban érte oket az átalakulás -, sem tudtak sokan vállalkozásba kezdeni. 
Betegeink problémái nem elsosorban, és nem csak deviáns életvitelükbol, magatartásukból adódik, hanem a szociális háttér teljes hiányából. A miniszter úr nemrég a hetvenhét fagyhalálra így reagált: „De kérem szépen, ezeknek az embereknek a nagy része nem hajléktalan volt, hanem rossz szociális körülmények között élo polgárok, akik a saját lakásukban megfagytak.” Úgy vélem, ennél nagyobb szégyen nem érhet egy kormányzatot, valaki kínkeservesen fenntartja a lakását, viszont kelloen futeni nem tudja, így saját ágyában hal meg.
- Hogy történik egy ilyen fagyhalál? Nem az Északi-sarkon, azt el tudom képzelni, hanem Budapesten egy saját lakásban.
- Nehogy azt higgye, hogy sok kell hozzá. Itt nem arról van szó, hogy konkréten megfagy az ember, hanem hogy kihul. Ha télen egy tíz-tizenkét fokos szobában valaki folyamatosan, hosszú ideig tartózkodik, és az illeto szervezete kelloképpen gyenge, eloször csak fáradékony lesz, aztán aluszékony. Legtöbben, mivel fájdalmat nem éreznek, észre sem veszik, hogy óriási baj van, és elkezdodik egy ködös, homályos tudatállapot, és egyszer csak belealszanak a halálba. A halál elotti percekben, órákban olyan élményük lehet, mint egy alkoholos vagy enyhén drogos embernek, aztán kihul a test, és egyszer csak megáll a szív.
- Ezt a munkát ön lassan tíz éve csinálja. Miért? Illetve hogyan bírja?
- Fiatalabb koromban állandóan Közép-Afrikába akartam menni dolgozni, nyomorult elhagyott embereket akartam gyógyítani. Egészen konkrétan Burundiba készültem. Végül is nem sikerült kimennem. De már felesleges is lenne. Burundi jött Budapestre.

---

37 év az ózdi kohóban

- A bácsinak nincs lábfeje?
- Nincs. Levágták mind a kettot. 
- Miért?
- Hát el volt fagyva.
- Az mit jelent?
- Hát azt, hogy megfagyott. Csak nem vettem észre.
- Hogyhogy nem vette észre?
- Mentem keresztül az úton múltkor, amikor az a nagy hó volt, és egyszer csak elestem a hóban, mert nem éreztem a lábam. Még akkor a cipo rajta volt, de nem tudtam, hogy el van fagyva. 
- Akkor mennyi ideje nem vette már le a cipot a lábáról?
- Több mint másfél hónapja. 
- Máskor is volt, hogy hónapokig nem vette le a cipot?
- Hát volt, nyáron, volt, persze.
- És nem rohadt bele a lába?
- Nem. Most sem éreztem semmit, csak a nagy meleget, olyan forró volt, mint a tuz.
- Hogy került ebbe a kórházba?
- Hát… amikor hasra estem a hóban, és nem tudtam fölállni, jött két rendor velem szemben. Azt mondja az egyik, üljön le, hívok mentot. Aztán segítettek. Letettem a táskámat, arra ráültem. Azt megkértem a rendort, hogy vegyenek már nekem egy doboz cigit. Hát én adtam a pénzt, rendesen vettek is egy dobozzal. Én rágyújtottam, ráültem a táskámra, azt elszívtam. Közben meg megjött a mento. 
- Aztán?
- Aztán bevittek a Vajdahunyadba.
- Az egy kórház?
- Az is egy menhely. Onnan elvittek a László Kórházba, de ott sem fogadtak. Azt mondták, nincs nagy baj, nem kell muteni. Vittek még több helyre is, órákig utaztunk erdoszélen, valahol egy szerpentinen is mentünk föl, utána meg a Dunán is keresztülmentünk, ki tudja merre voltunk, nem tudom.
- Sehol nem fogadták be?
- Sehol. Volt, ahol csak rám néztek, de meg se vizsgáltak, elküldtek máshova, volt, ahol azt mondták, úgy írták a papírra, nem kell muteni, nincs baja. Végül is itt mutöttek meg ezen az ágyon, ahol ülünk. 
- Ezen az ágyon? Hogyan?
- Azt mondták életveszélyes állapotban vagyok, vérmérgezés miatt, aztán csak szólt a doktor úr a novérnek, hogy hozza a szerszámot, aztán hozta.
- A furészt?
- Nem, nem furészt, fogót. És elkezdte csipkodni lefele az ujjaimat, kaptam egy injekciót, és tovább csipkodta, majdnem a bokámig. Mikor megvolt az egyik lábam, másnap csinálta ezt, a másikat, de nem éreztem semmit. 
- Azóta sem fáj a lába a bácsinak?
- Nem, de addig se fájt, csak tuzben volt. 
- Mi a foglalkozása?
- Ív és lánghegeszto voltam az ózdi acélmuben, a kohóban. 
- Mennyi ideig dolgozott ott?
- Azon a helyen lehúztam 37 évet, mi építettük fel a szocializmust. Szó szerint mondom ezt. Odaadtuk az egészségünket, meg a fiatalságunkat. Én még a feleségemet is, mert elváltam. Annak a rendszernek kidolgoztam minden eromet, aztán mégis koldussá tett. Ez, a mostani meg az utcára.
- Nincs nyugdíja a bácsinak?
- De van. 
- Mennyi?
- Huszonhétezer.
- Családja van?
- Volt. Elváltunk. 
- Gyerekei?
- Van három lányom, de már vagy húsz éve nem láttam oket. Azt sem tudom milyen lehet a hajuk színe, szépek-e vagy csúnyák. 
- Hogy hívják a bácsit?
- Bak Lajosnak.
- Hány éves tetszik lenni?
- Hatvannégy. 1938. december 25-én születtem. 
- Akkor még nem is tetszik öregnek lenni. 
- Azt mondja? 
- Azt mondom. Mi lesz Lajos bácsival, ha innen kimegy?
- Vissza az utcára.
- Csonkolt beteg lábbal, két mankóval meg fog tudni élni?
- Nem tudom. Ilyen még nem volt. 

„Azokat támogatjuk, akik vállukon viszik a társadalmat.” (Orbán Viktor)

---

Anyámnak nem kellett nyomorék gyerek

Németh Ferenc: Bocsánat, de élek Fotók: Somorjai László

- Tudom én azt, hogy csak terhére vagyok a társadalomnak, de mit csináljak, ha élek, öljem meg magam? Mindenki abból a kis pénzbol él, de én ezért a két mankóért semmit sem kapok. Nézze meg, tiszta izom vagyok, hiába vagyok nyomorék, de ahol munka van, emeld meg, vidd oda, keverd meg, add fel, ahol mozogni kell, ott uram engem nem dolgoztatnak. Mindenki irtózik tolem, meg állandóan sajnálnak. Ne sajnáljanak, fogadjanak el így, ahogy vagyok. Minimálbérekért foglalkoztattak, pedig ugyanúgy reszeltem azt a vasdarabot, mint a szakmunkás, mégis csak harmadát kaptam. Nem ilyen embereket keresnek olyan munkára, ahol keresni lehet, annyit keresni, hogy abból az ember meg is éljen. Mostanra két dolog lehet, vagy berúgok rendesen, akkor két napig jól érzem magam, mintha ember lennék, vagy eszek három napig, ahogy kell, utána viszont nincs pénzem. 
- Hogyan vesztette el a lábát?
- 1960. május 27-én, akkor lettem volna négyéves, a faluban egy teherautó elé léptem. A bányajárat vitte az embereket a Márkus-hegyi bányába, át akartam menni az úton. Anyámnak nem kellett egy nyomorék gyerek, intézetbe adott. Nézze uram, én nem vagyok okos ember, csak nyolc általánosom van, meg három évig ipari tanuló is voltam, de a parlamentben a tartózkodó gombot én is meg tudnám nyomni, ehhez elég az eszem. Meg hogy utána felvegyem a tiszteletdíjat. 
- Segélyt, nyugdíjat kap valahonnan? Milyen jövedelembol él?
- Hatvanhét százalékos rokkant vagyok, de aki leszázalékolt, úgy látott engem, mint ahogy magát. Letenném a nyugdíjszelvényemet ennek a szociális népjóléti miniszternek, mutassa meg nekem, hogy lehet megélni 15 080 forintból. 
- Mindig mankókkal közlekedett, mulába soha nem volt?
- Volt, de nem tudtam hordani. Nézze meg, a csípombol van amputálva, nincs hova föltenni. Én mankókkal nottem fel. Amikor növekedtem, cserélték azt is. 
- Nincs semmilyen más jövedelme? 
- Ha leülök az utcára, és tarhálok, odajön a rendor, bevisz, és úgy elver, hogy abban a pillanatban kino a másik lábam.
- Miért veri meg?
- Hogy zaklatom a járókeloket, ilyen címen. 
- A sok rossz közül mi volt az, amit a legnehezebb szokott meg?
- Mikor fiatal srác voltam, tizenéves, mentem az utcán, és mindig hallottam, mikor félhangosan mondták: szegény srác ezt.
- A szemét szintén a balesetnél vesztette el?
- Nem, az másképp történt. Eloször kifújták gázsprével a Déli pályaudvaron.
- Ki volt az?
- Nnem mutatkozott be.
- Akkor már az utcán élt?
- Persze. Ott aludtam a vonaton, ennek már vagy négy-öt éve.
- Kórházba került?
- Igen, akkor kaptam egy látóideg sorvadást. Másfél évvel ezelott meg egy meccs után ugyanazt a beteg szememet a Keletiben kirúgták. Egy kartonpapíron aludtam. Még véletlenül sem jött oda egy rendor sem. Mire kijött a mento, kifolyt az egész. Hát én már meg vagyok így bélyegezve, de mikor piás vagyok, olyankor azt érzem, hogy ember vagyok. 
- Hány éves?
- Negyvenhárom.
- Mit fog csinálni, hol fog élni és aludni?
- Ezt még konkrétan nem tudnám önnek megmondani.