Az új Bábel hamujába semmisült
gyilkos és áldozat. Szóljál, Uram!
A Nevedben ölnek. Jelölj ki nekik
mentségre való városokat, mert gyilkolják,
kiket nem ismernek, nem látnak, s vért vérbe
robbantanak, de rájok nem haragszanak.
A kiszemelt ártatlanok miatt, s önnön magukért
jelölj ki nekik mentségre való városokat,
mert meggyűlt a harag. Vér szivárog be, s csönd
a küszöbök alatt. A rettegések városaiban
alvadt, be nem hegedő sebek sötétlenek, de nézz
a szemekbe, Uram! Izzó, eleven szenek. Vérvörös,
sötét tekintetből kiégetett a Te országod,
melyben az állat a zsákmányt nem gyűlöli,
kívánja inkább. A húsevő szeme fűzöld,
s ha jóllakott, a bibliabeli oroszlán és az őz
benne együtt legel. - Bábel tornyának
hamujából végy egy marék hamvat tenyeredbe,
én Istenem, s add, hogy tiszta forrásban oldva,
hunyt szemmel, verejtékes és véres arcát
mossa meg benne, ki öl és örököl, kreatúrád,
maga az ember. - Mert a gyűlölet nincs a hamuban.
Az izzó parázsban szent a lábnyom, mit Isten
illetett ajakkal. - Meteor-ragyás arcát,
Amerika a Hold most rád emeli. Űrben bukdácsolnak
a bolygók szatelitjei: kelj fel és járj! Ha
a szellem szabadságának lélektornya vagy,
az elesetteket védd: a szegényt. Adj neki
menedékhelyet! Munkát és jó esélyt. Minden
megfogant fohász hamutiszta. (…)
Ülj le tűsarkaidra, Amerika lánya. Ülj a hamuba.
Annak lágy, puha, zsíros lapkáiba. Hívjuk az ötvöst:
készítsenek láb- és karperecet Amerika lányának
hamuból. Nyakláncot, melynek medálján az ő hatalma
domborul, mint a nyomat a bankjegyeken. A többlet
- érték -, s a félelem ajándékát csontfehér válladra
szabja az ötvös. Selyemutak és hajók karavánjainak
élő ösvényei üzenik Neked a vízről, a szárazulatról,
hogy fölemelkednek a meghasadt tenger és a föld
mélyéből is tehozzád, miként föltámadsz Te is a hamuból,
Manhattan, ki perzsiabeli és lídiai férfiak nyugtalan
véreinek időutazásait éled. Paizsaikat, sisakjaikat
s kardjukat fölfüggesztették tebenned: „Ne háborúzz!
Kereskedj!” - Minden beroskadt emeleted egy-egy
portékába vetett remény hadseregének hűlt helye
e földi kiterjedésben, s mégis remény a hamuban.
Tarszisz, a Te kereskedőtársad ezüsttel,
vassal, fehér és fekete ónnal a Te zsinórmértéked
súlya az isteni függőlegesben. Mert megépül újra
és újra a világ sáfárjainak tornya, melyben
százezer nyelv szól egy nyelven. S még a holt
nyelvek is a talpunkat emelik az Ő lépcseiben. (…)
Bábel tornyának hamuja felett,
Mint megszaggatott főpapi ruha,
23 láb hosszú bőrtekercs lebeg, melyen
ötven hasábon át héber betűkbe kulcsolta
ágas ujjait Ézsajás: őrködés sötét
éjszakáját robbantja fel mind a tíz ujja:
„Mi dolog, hogy a szegények orcáját
összetöritek!” - ezt mondatja vele az Úr,
a „Seregek Ura”, ki szól a hamuból, melyre
az aláfordult, megfeketedett égbolt fölnéz,
melyben az épen maradt lecsonkolt, két
imára kulcsolt emberi kéz kiáltja: „Jaj,
azoknak, kik házhoz házat ragasztanak, és
mezőt foglalnak mezőkhöz, míg egy helyecske sem marad!”
Legyen vesztenivalója a szegénynek.
Szeme, szája, és minden ingere piacod: Te védd meg!
Nyereséged harmadát add neki vissza. Oltsd
a gyűlölet parazsát. Hol senki nem elégedetlen,
minden portéka mosolyog rád. Fölrobbanthatatlan
fényoszlopodat állítja vissza: Kelj fel és járj,
Amerika!
Végül is Isten jobbjára, annak trónusa
mellé vágyik az ember örök életre. De
szívébe vésettetik: Ne ölj! - hogy
megélhesse. Hogy megtalálhassa ülőhelyét fönn,
melynek kárpitján nem üt át testvéreinek
vére. A menekülőké, kiket az egymásba szakadt
lépcsősorok fogsora egybeharapott. Kik a
fönnakadt liftek frigyládáiba haltak, az
ingyen megszentelt vértekercsekbe név szerint
írattattak be.
De holdjáró cipőidet nem verhették le
a lábadról, Manhattan. Tornyod a Holdat,
a Marsot érintette meg. Vállalkozásod nem
öngyilkos merénylet. Jákob létráját
emeld annak fényküllőivel, s ikertornyaid
holokausztjában támad zsíros, fekete füstöt
föl, elvezeted. Mert mi az épület? Ötszázezer
ablak üvege megolvadhat. A lélek ötszázmilliárd
ablakkeretből gyűjti a képet. Egybeolvasztja.
S meghaladja mit látott, képzelt.
Bábel tornyának hegye ma már a Holdat,
a Marsot érinti meg, Jákob létráját oda
húzza fel két szárán, s fényküllőivel
Minden rakéta.
Hol a földi 24 óra felett
a nap 16-szor is lenyugszik, felkel,
és az emberiség kimentésére
lőn Egy nap.