Erdei L. Tamás
Nacionalizmus és kereszténység
A státustörvény körüli politikai csatározások újra felszínre hozták a huszadik századi kelet-európai és magyar történelem egyik kulcskérdését, a nacionalizmus és hazafiság viszonyának problémáját. Az úgynevezett nemzeti és / vagy konzervatív politikai pártok propagandájában e két fontos fogalom akarva-akaratlan egymásba csúszik, átfedésbe kerül és összemosódik. Mintha ugyan minden nemzetieskedő megnyilvánulás egyúttal komoly hazafiúi tett is volna egyben, igazi patrióta pedig „nép-nemzeti érzelmű”, konzervatívnak nevezett, nacionalista melldöngető lehetne csak.
„Most, a huszonegyedik század kezdetén és az újkor végén még mindig a nacionalizmus a világ legnagyobb politikai ereje. Az volt a huszadik század elején is, és két világháborúhoz vezetett. Nem sok olyan ember akad, különösen Kelet-Európában, aki nyilvánosan szót mer emelni - már ha egyáltalán módja nyílik rá - a nacionalizmus ellen. Lehet, hogy a nem nacionalisták alkotják a többséget. Ám ez egy puha és talán nem is artikulált többség, amely nem biztos, hogy megállja a sarat a nacionalista gyűlölködésben öszszekovácsolódott kemény kisebbség ellenében. ” (John Lukacs)
A nacionalizmus kifejezés az Idegen szavak szótára meghatározása szerint a saját nemzet rosszul értelmezett szeretetét jelenti, amely magában foglalja a saját nemzet hatalmának más népek rovására való kiterjesztését. Míg a hazafiság produktív, eredménycentrikus és védekező, addig a nacionalizmus ideológiaközpontú, elkülönülő és támadó jellegű. A hazafiság az adott haza szeretete s annak sajátos hagyományaié; a nacionalizmus valami kevésbé megfoghatónak a szeretete, a „nép” mítoszáé: politikai és ideológiai pótvallás. A nacionalista nemcsak a külföldire tekint gyanakvásssal, hanem saját nemzetén belül is mindenkire (még a hazafira is), akiről azt gyanítja, hogy nem úgy gondolkodik, mint ő. Ezért a nacionalistában mind a fizikai, mind a szellemi rasszizmus fellelhető. A hazafiság nem pótolja a vallásos hitet, míg a nacionalizmus gyakran igen. Az utóbbi vállalja, hogy kielégítse sokak érzelmi-lelki szükségleteit, így igen gyakran faji színezetet ölt.
Ennek a vallásnak a a legfőbb 20. századi ideológusai a Bangha Bélák, a Szekfű Gyulák, a Prohászka Ottokárok, s nem utolsósorban a jelenlegi szélsőjobb terminológiájának megteremtője, a „nemzetféltő” Németh László. Bangha a keresztény magyar kultúra térhódítása és a nemzeti ébredés együttes harci programját hirdette meg. Ahhoz az eszmei-szellemi vonulathoz tartozott, amely totális igényt jelentett be az ezeréves országra és annak minden intézményére. „Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lasssan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át napontai, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett… Idegen pénzkirályok szívják ki a nemzet vérét ezer csatornán, százezer rejtett vezetéken keresztül.” (1920.) Prohászka szerint a liberalizmus és a zsidóság elleni fellépés azok keresztényietlen és nemzetietlen volta miatt létszükséglete az öntudatra ébredt nemzetnek. Eszmerendszere a fajvédelem és az egyház által hordozott kereszténység egyenrangú szövetségére épült. Közvetlen szerepe volt a keresztény politikai erők tömörítésében és Horthy kormányzóvá emelésében. Nemcsak a Nemzeti Hadsereg zászlóit áldotta meg, de azt a vallással és az egyházakkal egyenrangú tényezőnek tekintette. Németh László az idegen elemektől („jöttmagyarok”, értsd zsidók és svábok) féltette az ősi nemzeti („mélymagyar”) karaktert, s ezáltal a nemzet felhígulását („hígmagyar”) jövendölte.
Az elmúlt évszázad magyar történelme megmutatta, hogy minél erősebben érvényesül a nacionalizmus a politikában, annál erősebb az idegengyűlölet, és ennek kitüntetett és legveszélyesebb formája, a zsidógyűlölet, az antiszemitizmus, antijudaizmus és anticionizmus. Amikor azonban a patriotizmus kerekedett felül a nagypolitikában, a különféle nemzetek, vallások, érdekek közös érdekképviselete, a valódi összefogás és együttműködés tendenciái erősödtek meg. Kossuth Lajos például, aki hangsúlyozottan patriótának vallotta magát, kormányzóként kinevezte a szerb Vukovics Sebőt igazságügyi miniszternek, illetve a szintén szerb Damjanichot tábornoknak, annak ellenére, hogy ez idő tájt a délvidéken súlyos szerb nacionalista támadások érték a magyar forradalmat. Kossuth tehát képes volt a nemzeti érzés fölé helyezni a legfontosabbat, a hazafiság eszméjét, amely különböző népek és vallások összefogásán nyugodott. Rajta kívül a reformkor és a forradalom időszakának jelentős politikusai közül olyan személyek is a zsidó emancipáció és egyenjogúsítás hívei voltak, mint Eötvös József vagy Szemere Bertalan. Mindannyian a nemzeti haladás elkötelezett élharcosai közé tartoztak.
„Én ember és ember között faj- nyelv- vallásfelekezet miatt soha nem tettem s nem is fogok tenni különbséget; az antiszemitikus agitációt mint a XIX. század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom…” (Kossuth) A történelmi és úgynevezett nemzeti keresztény eszmei alapokon álló jelenlegi nacionalisták szélsőséges gondolkodásmóddal, sovinizmussal vádolják azokat a politikusokat, akik a józan nemzeti önvédelemre hivatkozva korlátoznák a román állampolgárok munkavállalási jogait Magyarországon. Ezzel kapcsolatban le kell szögeznünk: sem az Európai Unió nem kíván, sem semmiféle tradíció, legkevésbé a józan ész nem ír elő és nem követel meg a nemzeti érdekekkel ellentétes cselekvést. Márpedig az a „törököt fogtam, nem ereszt” státustörvény, amelyet a jelenlegi kormányzat tető alá hozott a szomszédos államokkal, a nacionalista ideológia köntöse mögé rejtve éppenhogy a nemzeti önvédelem, a hazafiság és a hazaszeretet alapvető elveit vonja kétségbe. Ez a fajta gondolkodás nem javít, csupán ront a helyzetén, amikor keresztény mázzal igyekszik bevonni nemzetvédő ténykedését. A nemzeti kereszténység teljes csődjét és perspektivátlanságát leginkább a a Horthy-rendszer dicstelen államegyházi korszaka, valamint a harmincas és negyvenes években a német nemzetiszocializmussal lelkesen együttműködő klérus végzetes erkölcsi és történelmi bukása mutatta meg. Azok az erők, amelyek ennek a történelmi és erkölcsi hullának a föltámasztásán munkálkodnak, melynek már a neve (ahogyan bizonyos ab ovo szalonképtelen pártok neve is) önellentmondást tartalmaz - hiszen a krisztusi áldozat egyetemes, és nemcsak hogy nem támaszt alá, de nem is tűr meg semmiféle hangsúlyozott nemzeti specifikumot, egyfajta különutas, akár magyar utas megváltást és igazságot -, nos ezek az erők nem csupán anakronisztikussak, de beláthatatlanul nagy erkölcsi és nemzeti (!) károkat képesek okozni a nemzetnek és az egyénnek egyaránt.
Ady Endre: A magyar kétfejű sas
(Nagyváradi Napló, 1901. december 20.)
Van bizony már kétfejű sas. (…) Nem is kétfejű ez a szörnyeteg, de sokfejű. Egyszerre azonban többnyire csak két fejét mutatja. Most is két fejét látjuk legtisztábban. Az egyik fej szittya arc, kuruc haj, magyar bajusz. A másik arc sima, sokráncú, ravasz, félelmes, s Loyolára emlékeztető.
Ez most a magyar sas. Az egyik fejét nevezzük nacionalizmusnak, a másik fej határozottan klerikalizmus.
Akármelyik fejet bíznák a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiismereti harc nélkül. De szívesebben a nacionalizmusfejjel bánnánk el. Ez a fej a veszedelmesebb.
A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre.
Mi a célja vele? A célja, hogy akit meghódít a szittya arc, kuruc haj, magyar bajusz, azt kezére játssza a másiknak, a sima arcnak, a Loyola-félének.