Sándor András
A színházi élet hazug

Elmúlt ötven, sőt zenekara, a Hobo Blues Band is jócskán átlépte a második x-et, saját bevallása szerint mégsem tekintett vissza eddigi pályafutásán. Lemezeit nem tartja számon, legtöbbjük otthon állítólag nincs is meg. Földes Lászlóval budai törzshelyén beszélgettünk.

- Érezted valaha is, hogy tehetetlen vagy?
- Bizonyos dolgokban. Sosem értékeltem nagyra a saját jelentőségemet - a szabadságot, az elismertséget és a népszerűséget -, s ennek megfelelően igyekeztem cselekedni. Tudtam, hogy nem tudom megváltoztatni a világot, de abban a környezetben, amelyben éltem és amelyre hatással voltam megpróbáltam változtatni dolgokon. Legalább abban a „kicsiben”, amiben vagyok, abban tudjak valamit tenni! Amit teszek, azt különbnek, jobbnak, érdekesebbnek és fontosabbnak tartom saját magamnál, ezért nem vállalok el akármit. Nagyon sok mindent nem vállalok el. Nem vállaltam például az István a királyt (sem).
- Holott felkértek rá?
- Igen, egy szerepre. Nem vállaltam el, mert nem tartottam és ma sem tartom elég igényesnek. Sokkal kevésbé látványos dologban - esetleg egy mellékszerepben vagy egy apró kis dalban - nagyobb mélységeket fedezek fel, és azt szívesen megcsinálom. Úgy hiszem, ez védett meg húsz éven keresztül az igazi bukástól. 
- A költészet és a szövegírás egymást kizáró fogalmak? 
- Nem, de nincs is alárendelve egyik a másiknak. Egy jó dalszöveget legalább olyan nehéz írni, mint egy verset, és az irodalom cseppet sem magasabb rendű - csak Magyarországon tartják annak - a szövegírásnál. Ráadásul maga a szövegírás hozta létre a verset, az első verseket zenére írták annak idején, s csak később vált el a kettő egymástól. Az azonban kétségkívül biztos, hogy jó szövegíró nagyon kevés van hazánkban, költők viszont voltak és vannak is!
- Lehet-e a színházi csapat munkáját is a barátságra, egymás megbecsülésére alapozni, ahogy adott esetben egy zenekarnál?
- Nem! Egy blues-zenekar sem igazán demokratikus közösség, mert ott is vannak meghatározó emberek, de a színházi élet hazug. A színház hazugságra épül. A legjobb színész hazudik a legjobban, hiszen úgy csinál, mintha egy másik ember lenne, s ezt el is tudja játszani. Azt hazudja, hogy ő most III. Richárd, de közben nem az. Tehát ez a szó legszebb értelmében épül a hazugságra, de velejéig át is járja, mert a színészek világa sokkal hazugabb, mint a zenészeké vagy a civil embereké. Mondják, hogy „színház az egész világ”. Egy fenét! A színház világa Magyarországon - de hangsúlyozom: csak Magyarországon! - egy mesterséges világ, amelyet hermetikusan elzártak a valóságtól, dajkálgatták évtizedeken keresztül, és most kezd magára ébredni. Ez egy mesterségesen felduzzasztott világ, amelyben sokkal mélyebb és sokkal rohadtabb hazugságok vannak, mint a zenei életben, a képzőművészetben vagy magában a társadalomban.
- Mi ennek az oka?
- Visszavezethető ez az egész magyar társadalom erkölcsi állapotára, akár a száz évvel ezelőttire, akár a mostanira. Itt évszázadokon keresztül a szellemnek és a testnek olyan megnyomorítása folyt, amelyet nagyon nehéz lesz valaha is begyógyítani. A világon egyetlenegy országban sincs olyan gyűlölködés, mint nálunk, és ilyen alattomos munka sincs, mint ami itt folyik. A frontok máshol sokkal egyértelműbbek, és ellenfélként kezelik egymást, nem ellenségként. Itt alattomosan kezelnek ellenségként, nem mernek semmit a szemedbe mondani, hátulról támadnak! Ennek a nemzetnek a gerincét évszázadokon keresztül eltörték. A legtehetségesebbje disszidált, alkoholista vagy öngyilkos lett, elesett a fronton stb. Az országot diribdarabra szaggatták mindenféle nációk. És amióta a hagyományokat meg lehet hamisítani, azóta a dolog még rohadtabb lett. Az írástudók felelőssége nagyon megsokszorozódott az utolsó nyolcvan évben!
- Szerelemből játszol?
- Teljesen! És ezt annyiban tudom tovább finomítani, hogy a legnagyobb ajándék az, ha az ember ilyen korban, ötven fölött játszhat. Én nem dolgozom, hanem játszom. Ez nagyon nagy ajándék!