„Fodor megpillantotta Orbánt: halottsápadtra váltan, mindkét kezével olyan erővel markolta az asztalt, hogy egészen kifehéredtek az ujjai, vérben forgó szemekkel, gyilkos nézéssel. Majd észrevette: Kövér is szemmel láthatóan pillanatokon belül szétdurran… Bevillant az agyába: Kövér revolvert húz elő a táskájából, és lövöldözni kezd” - írja Kende Péter szociológus-újságíró a héten megjelent A Viktor című könyvében. A helyszín a Fidesz emlékezetes 1993-as debreceni kongreszszusa, ahol néhány percre úgy tűnt, hogy Fodor Gábor elindul Orbánnal szemben az elnöki címért.
A könyv közel fele a régmúlttal foglalkozik, hivatkozva Kéri László politológus tanácsára, aki szerint a mai Orbán Viktort „kizárólag a múltjából és abból a csoportból lehet megérteni, amely körülveszi”. Ennek megfelelően a Kende által összegyűjtött anekdoták végigkísérik a miniszterelnök életét az alcsúti gyerekévektől („A gyerek Viktor egyszer vasvillával kergette Győző öccsét a kertben a dinnyék között…”), a katonaságban eltöltött időn keresztül („Ha nem engedték el meccsre, kiszökött, »dobbantott«, ilyenkor aztán persze fogdába csukták.”) a jogi egyetemre történt megérkezésükig („Iszonyatos híre támadt a 82-ben bejött új évfolyamnak: elképesztően elvadult társaság, törnek-zúznak, állandóan részegek, partiba vágják a csajokat…”).
A Ménesi úti szakkollégiumban kovácsolódott össze a későbbi Fidesz-mag: a könyv szerint ennek a késő pubertáskorban összeverődött csoportnak az összetartása megmaradt a hatalomhoz vezető úton, azóta pedig a pozícióval járó hűbéri jussként járó családi vagyon is erősíti ezt az egymásba kapaszkodást. Természetesen olvashatunk a Fidesz alapításáról (az egyik, elvetélt névjavaslat szerint az új ifjúsági szervezet neve: Hallgatói Ifjúsági Tanács, HIT lett volna), Orbán Viktornak az Antall Józsefhez fűződő különös kötődéséről („Vigyázz a pártodra!” - szólt Antall utolsó intése), majd az SZDSZ-szel kötött furcsa választási szövetségről („Eluralkodott a pártban a politikai válság: ellenzéki pártként nem a hatalmon lévőket bírálták elsősorban, hanem az SZDSZ-t és az MSZP-t gyepálták, ahol érték”).
Békesi László azt találta mondani 1994-ben: „Orbán Viktor megosztja a magyar társadalmat, ezért nem ilyen miniszterelnökre van szüksége az országnak.” A Fidesz-klán azonban a 94-es csúfos vereséget követően („Miért lett ilyen nagy a zakó” - tanakodott a szerző által Orbán „tudatalattijának” nevezett Kövér László) gyorsan felébredt: kinézte magának a politikai paletta jobboldalát, majd nekilátott bekebelezni azt. Ami utána történt, már történelem - Kende könyve is inkább csak mozaikokat villant fel a hatalomban töltött évekről.
A könyv súlyos ítéletet mond a Fidesz-elitről: „Nem értékrendet választottak maguknak, hanem éppen hogy értékrend-nélküliséget, nem programot követnek, hanem programnélküliséget. Nyerni, győzni akarnak, mert nyerni, győzni jó. Hatalmat akarnak, mert hatalmon lenni jó. Vagyont akarnak, mert gazdagnak lenni sokkal jobb, mint szegénynek. Saját akaratukból lettek ilyenek: így válik társadalomromboló bűnük megbocsáthatatlanná is.”
A jobboldali sajtó már előre „lejárató szándékúnak”, „gyűlöletkeltőnek” bélyegezte meg az Orbán-portrét. Pedig Kende Péter művét néhol erőltetettnek hangzó pszichológiai elemzésével, helyenként egyoldalú forráskezelésével együtt sem lehet egy sorban emlegetni a Bencsik-Lovas-Bartus-Franka-Liebmann-féle rágalomáriákkal. Ha ők szelet vetettek a jobboldalnak, akkor most még csak fuvallatot arattak.