Ruff Tibor
Eligazítás az apparátusnak

A Belügyi Szemle, a Belügyminisztérium szakmai és tudományos folyóirata Szekták és kétségek címmel tendenciózus és egyes kisegyházak ellen hangulatkeltő cikket jelentetett meg 2001./ 4-5. számában. Háver Varga Marianna, a BM alkalmazásában álló jogász írásában név szerint is tárgyalja többek között a Hit Gyülekezetét, sajnálatos módon hamis tényállításokkal is vádolva azt.

Rendőr szakközépiskolások sorakoznak. Napi parancs (képünk illusztráció) Fotó: BM

Tekintettel arra, hogy ezt az újságot a Belügyminisztérium az adófizetők pénzéből tartja fenn és terjeszti a rendőrtiszti főiskolákon, valamint a különböző fegyveres testületek felső vezetésében, többről van szó, mintha a független sajtó valamelyik orgánuma támadna igaztalanul törvényesen bejegyzett magyar egyházakat. Háver Varga Marianna, a minisztérium „szakmai, tudományos” jogászaként azonban még a laikus újságírótól elvárható szakmai minimumot sem teljesíti, cikke súlyos teológiai, sőt jogi képzetlenségről tesz tanúbizonyságot. Hazafi Zsolt, lapunk munkatársa megkereste a jogásznőt, aki néhány órával azután, hogy vállalta a válaszadást a Hetek kérdéseire, végül mégis elzárkózott a nyilatkozattól, ehelyett azt javasolta, hogy „üljünk le, miután összegyűjtöttük a vitatott állításokat”. Miután a tanulmánya megírása előtt a jogásznőnek eszébe sem jutott, hogy a cikkében megvádolt egyházak közül bárkit is megkeressen, mi is a nyilvánosságot választva küldjük el válaszunkat.
Háver a Hit Gyülekezetéről többek között azt állítja, hogy „…uszít más vallások ellen. Tehát gyűlöletkeltés jellemzi, ami mindenképpen társadalmi veszély”. A szerző egyedül Bartus László tudományosnak és szakmainak távolról sem nevezhető pamfletjére hivatkozik fenti állítását alátámasztandó. Amennyiben Háver Varga Marianna belügyi jogászhoz méltó módon utánanézett volna, hogy mi a valóság, szembesülnie kellett volna azzal, hogy a Bartus-féle „barna könyv” feljelentgetései által kiváltott számos adóügyi és rendőrségi vizsgálathoz hasonlóan ez a nyomozás is negatív eredménnyel zárult: a rendőrség több száz órányi video- és audiofelvétel átvizsgálása után 2000 szeptemberében megállapította, hogy a Hit Gyülekezete nem uszít más közösségek ellen, és megszüntette a nyomozást. 
Háver APEH-vizsgálatra is utal, amely „jelenleg is tart”, s amely „után kiderülhet”, hogy történtek-e pénzügyi visszaélések. Számos újsághír is megjelent arról, hogy a több mint egy tucat már lezárult vizsgálat nem állapított meg bűncselekményt, ám erre a szerző már nem tér ki. Szerinte ráadásul a Hit Gyülekezete híveit „nagyon komoly anyagi áldozatra kényszeríti…” Háver jogászként nyilván tisztában van azzal, hogy amikor kényszerítésről beszél, olyan világosan meghatározott tartalmú jogi kategóriát használ, amely súlyos bűncselekmény elkövetésére utal. Ilyen bűncselekmény a Hit Gyülekezete több mint két évtizedes fennállása óta nem történt, így a szerzőnek alighanem nehézséget okozna, amennyiben e vádját a bíróság előtt kellene igazolnia.

Alkotmányos emberi jogokat támad

De e rövid ízelítő után térjünk rá néhány sokkal alapvetőbb jogi és teológiai problémára. Először is arra, hogy Háver, úgy tűnik, még sohasem értette meg a lelkiismereti és vallásszabadság jogi és jogfilozófiai lényegét, s így annak alkotmányos alapelvét sem, hasonlóan más, főként (szélső)jobboldali érvelőkhöz. Ugyanis egész okfejtésén végigvonul az az ilyenkor szokásos előfeltételezés, mintha az egyéni és közösségi vallásszabadság, vagy annak gyakorlása valamiképpen a társadalmi megítéléstől, vallásszociológiai vizsgálatok eredményétől, vagy ilyen jellegű felfogásoktól, kívülálló materialista tudományok álláspontjától, stb. függene. Azaz az egyházak megítélését és kontrollját társadalmi, sőt állami feladatként fogja fel, értéküket társadalmi hasznosságuk alapján határozza meg - vagyis végső soron az egyházakat a társadalomnak rendeli alá. 
Ez mélységesen ellentétes a lelkiismereti és vallásszabadság elidegeníthetetlen emberi jogának alapelvével, amelynek lényege, hogy az ember Istennel egy bensőséges kapcsolatban van, s ez elsőbbséget élvez minden más kapcsolatával szemben. James Madison, az amerikai alkotmányozás és a vallásszabadság egyetemes emberi jogának egyik atyja szerint „minden ember kötelessége, hogy olyan hódolattal adózzék Teremtőjének, és csak olyannal, melyről úgy gondolja, hogy elfogadható számára. Ez a kötelesség elsőbbséget élvez mind időben, mind pedig a kötelesség mértékében a polgári társadalom kötelmeivel szemben. Mielőtt bármely embert a polgári társadalom tagjának tekintenénk, a világmindenség Kormányzója alattvalójaként kell tekintenünk. És ha a polgári társadalom egy tagja egy annál alantasabb társulásba belép, azt mindig az Egyetemes Hatalom iránti kötelességének fenntartásával kell tennie, sokkal inkább meg kell minden embernek őriznie az Egyetemes Szuverén iránti hűségét, amikor valamely polgári társadalom tagjává válik. Ezért fenntartjuk, hogy a vallás dolgaiban egyetlen ember jogát sem csorbítja a polgári társadalom létrejötte, és hogy a vallás teljes mértékben az utóbbi illetékességén kívül esik. Való igaz, hogy nem létezik más szabály, amely által egy társadalmat megosztó bármely kérdést véglegesen el lehetne dönteni, csak a többség akarata, de az is igaz, hogy a többség megsértheti a kisebbség jogait. (…) Mert ha a vallás kívül esik általában a társadalom fennhatóságán, akkor még kevésbé lehet a törvényhozó testületének alávetve. (…) Az ilyen túlkapásban vétkes uralkodók túllépnek azon a felhatalmazáson, melyből hatalmukat nyerik, és zsarnokok. Azt a népet, amely elfogadja ezt, olyan törvények kormányozzák, melyet sem ő, sem a belőle származott hatalom nem fogadott el, és ez a nép szolga.” (Beadvány és tiltakozás az egyházi adók ellen, 1785.)
Az egyes egyházak hitélete feletti ítélet tehát kizárólag Istenre tartozik, mivel ezek arra szerveződtek, hogy Istennel vagy a transzcendenssel ápolják a kapcsolatot, és elsődleges céljuk minden ellenkező híreszteléssel szemben nem a társadalmi hasznosság és szolgáltatás. Természetesen, ha egy egyház vagy egy hívő törvénybe ütköző cselekedetet követ el, a fennálló jogrend értelmében amúgy is felelősségre vonható. Ezen túlmenően azonban az államnak semmilyen jogköre nem terjedhet ki az egyházak életére, sőt a társadalmi többség sem gyakorolhat ilyen jellegű intézményesített kontrollt felettük. (Háver problematikusnak és veszélyesnek tartja, ha a „kisebb vallási közösségek” működését csak „laza társadalmi kontroll jellemzi”.) Csak a mienkhez hasonló posztkommunista, materialista társadalmakban gondolják azt az emberek, hogy az egyházak hitélete a társadalmi kontroll által értékelendő (s hogy ezt meg kellene jeleníteni a jogrendben) vagy az államnak alávetett valami, illetve a hitélet lényege a társadalmi hasznosság vagy az államtól átvett szolgáltatások gyakorlása. Éppen ezért a - többnyire felekezetileg elfogult - vallásszociológusok elméleti, és teljességgel relatív, megközelítésmódjuktól függő különbségtételei egyházak és szekták között, melyekre Háver hivatkozik, nem válhatnak jogi szabályozás alapjaivá egy emberi jogokat tiszteletben tartó országban.
A fenti jogfilozófiai alapon ugyanis nemcsak a vallásszabadság egyetemes emberi joga nyugszik, hanem a Magyar Alkotmány is, amely éppen ezért elválasztja az egyházat az államtól, lehetőséget biztosít az egyéni és közösségi vallásgyakorlás szabadságára, és nem engedi az államot beavatkozni az egyházak hitéletébe és az azzal összefüggő tevékenységekbe, s amelyből ily módon ellenállhatatlan szükségszerűséggel következik a felekezetek jogegyenlőségének elve, amelyet az Alkotmánybíróság is megerősített. Miután idén tavaszszal az egyházügyi törvény módosítására tett kezdeményezés fennakadt a parlament szűrőjén, úgy tűnik, mintha a Belügyminisztérium lapja igazítaná el az apparátust, hogy mi is valójában a teendőjük - jóllehet a rendőrség a rendszerváltás óta mindeddig alapvetően jogkövető magatartást tanúsított a kisegyházak irányában.
Háver alkotmányjogi dilettantizmusát jól illusztrálja az alábbi példa (a sok közül). Feleleveníti a Schanda-féle törvényjavaslat ötletét, amely az államilag felállítandó vallási kritériumoknak meg nem felelő közösségeket megfosztaná az egyházi státustól. Már a vallás állami meghatározása is abszurdum a fentebb ismertetett szabadságjog szempontjából, és Háverben fel sem merül, hogy a vallás fogalma objektíven nem is határozható meg pontosan. Majd így ír: „Minden más vallási közösség [ti. amely nem kapna egyházi státust] egyesületként működne, amely nem zavarná hitéleti tevékenységét, és pusztán a jog adta lehetőségek szerint tagozódna a társadalmi életbe.” Az Alkotmány azonban nagyon helyesen kimondja: a vallásszabadságba az is beletartozik, hogy a hívő másokkal együtt, közösségben is gyakorolhatja a hitét, nemcsak egyedül. Ez esetben viszont szabadságuknak ki kell terjednie arra is, hogy saját hitelveiknek megfelelő módon szerveződhessenek közösséggé. Ezt az egyesületek esetében - amint arra Sajó András jogász professzor a Fundamentum című alkotmányjogi folyóirat 1999/2. számában felhívja a figyelmet - a törvény nem teszi lehetővé, mivel meghatározza a szervezeti kereteket, amelyek között működhetnek, valamint lehetővé teszi az állami kontrollt belső életük felett. Így a csoport már nem szerveződhetne szabadon, hitelvei szerint, ezzel pedig sérülne a vallásszabadságuk, és az állam minden egyesületi formába kényszerített vallási közösséget kontrollja alá tudna vonni. Nem véletlenül biztosítanak a hatályos törvények belső autonómiát az egyházak számára (amelyre ugyanakkor a cikk szerzője is utal máshol), mivel egyedül ez biztosítja a hívők lelkiismereti és vallásszabadságának érvényesülését. Háver fenti mondata tehát alkotmányjogi abszurdum.

Tizenkét szektás apostol

Írása teológiai szempontból még problematikusabb: a vallást teljes mértékben materialista, pusztán társadalmi-szociológiai, pszichológiai szempontból közelíti meg. Ha azt 
a megkülönböztetést, amelyet egyes szociológusok az egyházak és a szekták között - meglehetősen önkényesen - felállítanak, s amelyet ő átvesz, alkalmazná Jézusra, tanítványi körére és az Újszövetségben bemutatott kereszténységre, akkor kiderülne, hogy a világ Megváltója és apostolai voltak a történelem legszektásabb emberei. Az egyház fogalmát többek között így határozza meg: „viszonylagosan jó kapcsolat a társadalommal. A társadalom elfogadja az egyházat, a benne való tagság nem deviáns (…) értékőrző, konzervatív, a társadalom integrált része, tagsága nem exkluzív, általában beleszületnek” stb. A szektát ekként jellemzi: „viszonylagosan negatív kapcsolat a társadalommal, (…) a társadalommal szembenáll, tagsága exkluzív, önkéntes közösség, közvetlen a tagok és Isten kapcsolata”. Ha ezt összevetjük az Újszövetségben leírt és bemutatott első századi egyház képével, egyértelműen kiderül, hogy annak szektának kellett lennie (jóllehet az „egyház” kifejezést ők találták ki, és következetesen alkalmazták magukra). Keresztelő Jánosnak, Jézusnak és tanítványainak ugyanis „viszonylagosan negatív kapcsolata” volt a társadalommal, és „szembenálltak” azzal, amikor a népet határozott formában bűneiből való megtérésre szólították fel, amelyre válaszul a „társadalom”, illetve az „állam” egy kivételével (János) mindnyájukat megölte. Valamennyien önkéntes döntéssel váltak az egyház tagjaivá, miként követőik is, fő üzenetük egész életükben a tagok és Isten közvetlen kapcsolatának szükségességét hangsúlyozta. Nem számítottak konzervatívnak, sőt „liberalizmussal” vádolták őket, koruk vallási hagyományainak legnagyobb részét elvetették, tagságuk pedig a mai szociológiai értelemben exkluzív volt. Háver nagyszerűen leírja a bibliai mércével tökéletesnek mondható keresztény hívőket mint „szektásokat”: „Gondolkodásmódjukban a vallási funkció mindent áthat, nem elégszik meg a normál vallásossági szinttel…” Vesd össze e „szektás” jellemvonást a Jézus által hangsúlyozott legnagyobb parancsolattal: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”
A Belügyi Szemle cikkének szerzője azt is megteszi, amire még a Hit Gyülekezetével egyébként nem szimpatizáló egyes médiumok esetében sem volt példa: egyáltalán nem említi írásában, hogy a gyülekezet keresztény közösség. Ehelyett a húsz éve főként kommunista agitátorok és ügynökök, valamint szélsőjobboldali újságírók által képviselt hagyományt követve azt állítja, hogy „szociológusok és pszichológusok által kidolgozott öngerjesztő technikáról van szó”. Ezt megalapozandó nem hivatkozik senkire, kérdés tehát, hogy ő maga végzett-e ilyen irányú tudományos kutatást, vagy belügyi jogászként egy elfogult és ellenőrizetlen szóbeszédet tett-e tanulmánya alapállításává egy több tízezres közösséget megbélyegezve és a hívőket negatív színben tüntetve fel. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom nem szociológusok és nem pszichológusok által kidolgozott nem öngerjesztő és nem technika. Minden más rendben van fenti mondatában. Máshol ugyanezzel kapcsolatban egy felekezetileg mélyen elfogult baptista kiadványból idéz olyasmit, ami sok mindenkiről elmondható, de a Hit Gyülekezetéről aligha. Ez lenne az objektív tájékoztatás?
A Hit Gyülekezetében történt csodákról, mint írja, „időnként a média is beszámolt”, ám „ezek magyarázata egyszerű: úgynevezett affektív tónusvesztésről van szó, amely akkor alkalmazható sikerrel, ha a személy hipnobilis, jól szuggerálható”. (Háver Süle Ferencre, az Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézet nemrég megszüntetett valláspszichiátriai osztályának volt vezetőjére - szintén a Belügyi Szemlében hivatkozik.) Ha most nem is erőltetjük azt a kérdést, hogy miképpen tűnhetnek el „affektív tónusvesztés” miatt rákos daganatok, vagy újulhatnak meg egyik napról a másikra elmeszesedett szívkoszorúerek, nagyobb általánosságban akkor is felvethetjük: vajon a Bibliában lejegyzett csodák is mind az „affektív tónusvesztésnek” köszönhetők-e? Jézus és tanítványai, valamint a történelemben később feljegyzett hasonló szentek mind puszta hipnotizőrök lettek volna? Ez az értelmezés szintén tőrőlmetszett vallásellenes, materialista felfogásról és teljes teológiai képzetlenségről árulkodik - ami persze nem baj, akkor, ha az ember nem akar egyházügyi témákkal foglalkozni a Belügyminisztérium lapjában. 
Háver Varga Marianna írása bővölködik más hasonló elfogult, egyoldalú vagy egyenesen hamis állításokban, jogi és teológiai képtelenségekben, melyek további kivesézésének itt nincs különösebb értelme. Ha cikke egy független újságban jelent volna meg, szót sem érdemelne. Azonban egy kormányközlönyben megjelenő írás sokkal közvetlenebbül érinti az állampolgárok sorsát, különösen, ha úgymond kiegyensúlyozott, „tudományos, szakmai” igénnyel, látszólag nem egyéni véleményként lép fel - holott az -, és befolyásolja katonák, rendőrök, kormánytisztviselők viszonyulását törvényesen működő magyar kisegyházakat illetően. 
A Kövér László által felügyelt Nemzetbiztonsági Hivatal 1999-es évkönyve még csak név nélkül utalt egyes vallási mozgalmak nemzetbiztonsági megfigyelésének szükségességére, bár a „személyleírások” alapján a szemfülesebbek abból is megérthették, kikről van szó. Vajon most már konkrét nevekkel adja ki a hatalom a parancsot?
(A szerző filozófus, teológus)