Gali Zsófia
A kortárs művek esélyei

Hazánkban a kortárs művészetet sajnálatos tájékozatlanság, érdektelenség veszi körül, bár fiatal művészeink megbecsülése a rendszerváltás óta sokat javult, mióta a műkereskedelem is üzlet lett, és így egyre többen fektetnek kortárs művekbe. A fenti témát igyekeztünk beszélgetőtársammal, Szalóky Károllyal körbejárni, aki a Várfok, a Spiritusz és az XO Galéria tulajdonosaként több mint tíz éve van jelen a kortársmű-piacon, és aki az egyik legtöbb tapasztalattal rendelkező hazai szakembernek számít ezen a területen.

Szalóky Károly galériatulajdonos. „Külföldön az elmúlt negyven évben piaci szempontból nemigen létezett a kortárs közép-európai művészet” Fotó: G.Zs.

- Megéri-e ma kortárs festményt vásárolni?
- Természetesen megéri. Egyrészt az ember saját korában él, és ez valamilyenfajta kapcsolatot jelent a kor művészetével. Minden egyes polgári világban úgy volt, hogy az emberek azt is gyűjtötték, amiben éltek. Másrészt egyre több hazai példa is mutatja, hogy ez üzleti szempontból is jó befektetés lehet: jó néhány művésznek igen-igen megemelkedett az ára mind a hazai, mind a nemzetközi elismertség következtében. És azt sem szabad elfelejteni, hogy vevőként együtt élek egy művel, ami megjobbítja és megszépíti a környezetemet. 
- Egy ma élő festőről honnan lehet reálisan megállapítani, hogy mennyit ér a műve?
- Több összetevője van a dolognak. Egy árat hosszú, fáradságos és időigényes munkával lehet csak felépíteni. A műnek értéke van, ami a fogadtatás eredményeként valamilyen módon az árban jelenik meg. Ezt persze különböző tényezők alakítják. Elsősorban az idő a legfontosabb tényező, de közrejátszik az is, hogy a művész munkái hol szerepelnek rendszeresen, vagy kapott-e valamilyen díjat, tartozik-e valamilyen művészcsoporthoz. Milyen a hazai és nemzetközi elfogadottsága, részt vett-e egyéni vagy csoportos nemzetközi kiállításokon stb. Az alapfeltétel természetesen az, hogy a mű jó legyen, az időtállósságát ez adja meg. Az ár megállapítása nem úgy megy, hogy egy ujjcsettintéssel azt mondjuk, ez egymillió forint, hanem sok-sok év alatt épül fel. Egy ifjú művész többnyire hiába nagyon jó, ha senki sem ismeri a nevét. Pályáját hosszú évek folyamán lehet kiérlelni, és ehhez nagyon sok türelem kell. Sokan megpróbálták ezt az időtényezőt átlépni, de ez általában nem szokott sikerülni. 
- Említette a nemzetközi részvétel fontosságát. Milyenek most egy művész lehetőségei a kijutásra?
- Sokkal jobbak, mint hajdanán. Rengeteg ösztöndíj-lehetőség van, és vannak már galériák, akik a különböző vásárokon is képviselhetnek bizonyos művészeket. Ráadásul most szabadon lehet utazni, az illető a világ bármely pontján dolgozhat, ha kedve tartja. Ez persze nem azt jelenti, hogy máshol rögtön dőlni fog a pénz, ez sehol sem így működik. Nagyon kemény küzdelmet kell vívni azért, hogy valaki tartósan elismert legyen, és meg kell találni azokat a kapcsolatokat, amelyek ebben segíthetnek. 
- Tehát egy művésznek is tudnia kell önmagát menedzselni…
- Jelen kell lenni, ez az igazság, egészen addig, míg az illető meg nem találja azt, aki őt megfelelő módon képviseli. Ez már Magyarországon is ugyanúgy működik, mint külföldön. Egy művész életében egy galériával való tartós kapcsolat létfontosságú. A világ legjelentősebb vásárain csak a galériával állnak szóba, azaz a galériát hívják meg, aki aztán ott bemutatja és képviseli az alkotót. A művésznek az a dolga, hogy alkosson, a galériának pedig az, hogy azt az alkotást közszemlére tegye és értékesítse. Divatos szóval élve: menedzselje a művészt és munkásságát. Az elmúlt évtizedek gyakorlatával szemben a festőművészet menedzselése alapvetően nem az állam feladata, hanem a magángalériáké. Az állam annyit bevállalhat, hogy demokratikus módon segíti ezt az átmeneti időszakot, amíg a piac itt kialakul, és segíti a külföldi részvételeket.
- Ha a mű értékét egy élet munkája adja, akkor a kortárs alkotás meglehetősen hosszú távú befektetés lehet.
- Abszolút hosszú távú befektetés. Ez nagyon egyszerű dolog. Ha akarok venni egy magyar világsztárt, mondjuk Rippl-Rónait, akkor az ötvenmillió forint. Mert ő már „meg van csinálva”. Viszont ha akarok venni, mondjuk egy Győrffy Lacit, akkor azt megveszem százezer forintért. Aztán megvárom, hogy elteljen egy bizonyos idő, és ő fejlődjön, kedvezően alakuljon az élete, mert akkor az a százezer forint folyamatosan fiadzik a kép által. És sokkal jobban fiadzik, mint ha bankba rakná be az ember. De a Laci elzüllhet, és akkor buktam százezer forintot. Nem egy számottevő összeg az ötvenmillióhoz képest. De miért buknánk? Ha van galéria a művész mögött, akkor közös érdekük, hogy a pályája töretlenül íveljen felfelé. A galériák úgy működnek, hogy ha kiállítanak valakit, akkor kötnek vele egy megállapodást, és éveken keresztül, ideális esetben egy életen át tart ez a kapcsolat. 
- Előfordulhat az, hogy valaki tőzsdézzen a képekkel?
- Abban az esetben igen, ha a kortárs művészetnek megfelelő presztízse lesz, és azt a negyven év fájdalmat, ami a kortárs művészethez való (v)iszonyt jellemezte, sikerül valamilyen módon tompítani. Ha idővel gyakoribbak lesznek a kortárs művek az aukciókon, és kialakul ennek egy tisztességes piaca, akkor majd valóban lehet ezzel játszani. Most még nincsenek meg ehhez a feltételek. Viszont örvendetes módon már nálunk is tapasztalható, például az üzleti életben, hogy egy egyedi kortárs mű birtoklása mint státusszimbólum felér egy márkás autócsodával.
- Egyáltalán a magyarok vásárolnak kortárs festményeket? Vagy inkább a régi nevekben bíznak?
- Is, is. Most volt egy példa arra, hogy működik a galéria hitele, hiszen egy teljesen ismeretlen, fiatal művész mutatkozott be nálunk, és a gyűjtőkör ezt elfogadta, megvették a képeit. Ez a galéria drága ahhoz, hogy valaki csak úgy bejöjjön az utcáról, és leakasszon egy képet. 
- Az Ön kiállítói mind igazolták a bizalmát. Tapasztalatai szerint mitől válik valaki befutottá? Befolyásolja ezt az éppen aktuális trend, vagy ez inkább személyiségfüggő?
- A divat nem nagyon izgat engem, egyszerűen azért, mert elmúlik. Sok minden latba esik: az egyéniség, a szakmai tudás, ami mögüle jön, és az, amit az ő szelleme próbál sugallni. A saját egyéni intuícióimra és némileg a kollégáimra hagyatkozom. Ami nekem a leginkább fontos, az a művész személyisége, noha lehet, hogy nem illeszkedik bele a trendbe. Ha a személyiség nem jelenik meg a képen, akkor az számomra érdektelen.
- Van-e megragadható különbség a nyugat-európai festők és a magyarok között? S ha igen, akkor milyen jellegű? 
- Ezt nehéz megfogalmazni. Azt tudom, hogy mindennek megvan a megfelelője itt is, és ott is. Párhuzamokat lehet találni, de ez nem probléma, nem csorbítja egyik a másikat. Mi semmivel nem vagyunk gyengébbek, a probléma az elfogadtatással van, hogy ezalatt az eltelt negyven esztendő alatt piaci szempontból gyakorlatilag kint nem létezett a közép-európai művészet. Legfeljebb mint egzotikum vagy mint kuriózum. Éppen ezért nincsenek is világsztárjaink. És ez a lemaradásunk persze az árakban is megmutatkozik.
- Idehaza vagy a kinti vásárokon a külföldiek mennyire vásárolják a magyar képeket? 
- Nem jellemző. Sajnos kevesünket fogadják el ezeken a vásárokon, melyeknek épp az lenne a célja, hogy egy kicsit motorizálják a piacot. El vannak ájulva, hogy milyen jó anyagot viszünk, de nem veszik. Vesznek franciát, vagy vesznek világsztárt. 
- Miért van ez?
- Minden művész megőrül, mikor ezt kimondom, de ez látja olyan, mint amikor van két mosópor. Az egyik ugyanazt tudja, mint a másik, ha nem többet, de a másikba több reklámot nyomtak, és a háziasszonyok agyában és szemében az utóbbi fog megjelenni, és azt veszik meg. Leegyszerűsítve: a probléma az, hogy a magyaroknak kint nincs neve.
- Akkor Ön igencsak nehéz munkát végez. Hogyan próbálkozik mégis?
- Egyrészt folyamatosan kiállításokat rendezek a galériáimban. Másrészt megpróbálok külföldre is kijutni nagy nemzetközi vásárokra, ami tulajdonképpen a misszió kategóriájába esik, ugyanis jelenleg nem sok remény van arra, hogy az ember ott el tud adni. Ehhez idő kell, de be fog érni. Egy galériát felépíteni ugyanannyi idő, mint egy művészt. A jó galériák nem véletlenül többgenerációsak. Kevés ilyen van a világon, Magyarországon pedig egyáltalán nincs. 
- Mindezek után mi a véleménye azokról a tíz-, húszezer forintos festményekről, amiket a bevásárlóközpontokban lehet kapni?
- Az ilyen kategóriát mi bútorképeknek nevezzük, amelyek szintén kielégítenek egy bizonyos igényt. Ha megunod a bútort, akkor vele együtt ezt a képet ugyanúgy lecserélheted. Ezek a tömegszériában gyártott művek azonban szinte a vétel pillanatától értéktelenek. Ha a vevő egy kicsit jobban tájékozódna, talán megspórolhatná a felesleges pénzkidobással járó bosszúságot. A tájékozódási lehetőségeknek nyugaton már kialakult terepe van: ez olyan galériákat jelent, akik már bizonyítottak, akik évek óta tartós minőséggel vannak jelen a kortárs piacon. Galériát fenntartani csak hosszú távon térül meg, és a hitelesség az alapja. Végső soron itt sem történik más, minthogy a vevő megfizeti a minőségi különbséget. Ez mindennel így van, csak az emberek a művészet terén ezt egyelőre nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni.