Szlazsánszky Ferenc
Mi szeretjük ezt az országot

Kanalas János és családja február óta egy Székesfehérvár melletti erdőben lakik. Kanalasék azért menekültek el otthonukból, mert egy harminctagú banda szabályosan megostromolta a házukat. 

A Kanalas család. „Itt legalább nyugodtan vagyunk…” Fotók: Somorjai L.

„A Veszprém táblánál forduljanak jobbra, menjenek el a vasúti átjáróig, ott tegyék le a kocsit. A korlát mögött két gyalogút indul az erdőbe. A baloldalin menjenek, és megtalálják őket” - mondja a telefonba Krasznai József, a roma parlament alelnöke, a zámolyiak „szószólója”. 
Az útbaigazítás pontos, reggel nyolcra meg is találjuk a családot. Kanalas János épp vasgyűjtésből érkezik, biciklijén jókora kerítésdarab. 
- Ebbe a helyzetbe’ élünk uraim, február óta - mondja, miközben odavezet a nejlonsátorhoz. A tákolmány előtt parázslik a tűz. Piroska, Kanalasék négyéves kislánya hurkát eszik magába. 
- A telet hogy bírták ki?
- Hát, itt tüzeltem; éjjel-nappal fönn voltam, raktam a tüzet, hogy meg ne fázzunk.
- És a két gyerek? Nem betegedtek meg?
- Nem, hála a jó Istennek. 
- De hát februárban iszonyú hideg van…!
- Nem volt annyira kemény tél az idén.
- Ha csak plusz tíz fok van, az is nagyon hideg alváshoz.
- Tüzet raktam. Dunyhánk van, amibe takarózunk, a sátorba bemegy a meleg. Ebben a sátorban hárman-négyen lakunk, a másikban lakik az édesapám a nagyobbik fiammal. 
- Apa, hol voltál? - kérdezi a kislány.
- Hársfáért, Piroskám… Kosarakkal foglalkozunk amúgy, kosárfonással, és hát ilyenkor van ez a virág. Ez a hársfa, most már jó, mert nyílik. De ezt is úgy kell elkérni, mert nem lehet, hogy csak úgy odamegyek, oszt leszedem.
- Kitől kell elkérni?
- Hát, akinek a háza előtt van, hogy odaadja-e vagy nem. Van, amelyik odaadja, van, amelyik nem. Cserébe szoktam adni nekik kosarakat. Szóval negyven forintot adnak kilójáért, gyógyszernek használják, egy hölgy veszi át, akinek patikája van. 
- Hogyan telik egy napjuk? 
- Őszinte legyek? Nagyon nehezen. 
- Itt nem is tudnak mosakodni… Vagy hoz vizet valahonnan? 
- Van itt a közelben, ott arrafelé egy ilyen halastóféle. Onnan hozunk vizet tisztálkodni, inni meg a kútról.

Két sátor, két gyerek, két kerék 

Kanalasné:
- Hát ideges vagyok, azért higgye el, nekem se mindegy. Mert hát én azért egy iskolavégzett nő vagyok. 
- Mi van akkor, ha például egész nap zuhog az eső? 
- Akkor itt bent ülünk és várunk.
A sátor mögül egy fehér nyuszi jön elő, Piroska kapta még húsvétkor, azóta megnőtt, és itt él Kanalasékkal. A tűz mellett kormos fazekak, ezekben főz Kanalasné. Piroska megmutatja a babáját, és azt mondja, hogy a Kinder tojást és a Coca-Colát szereti.
- Mi történt azon a februári éjszakán, amikor eljöttek Ladányból?
Kanalas János:
- Ránk törtek február 10-én.
- Kik?
- Hát, ilyen magyarok. Fiatal srácok, voltak vagy harmincan.
- Miért, adtak rá valamilyen okot?
- Hát semmi alkalmat, haragosom nem volt. Diszkó volt, és diszkó után, egy órakor, akkor törtek ránk. A kocsink, mert volt az öcsémnek egy gázpalackos autója - le is van fotózva, kint voltak a helyszínelők, nyomozók, minden - föl volt borítva, szerencsénkre, hála a jó Istennek, hogy nem robbant föl. Az is totálkáros lett, az a kocsi. 300 ezer forint.
- Mit jelent az, hogy Önökre törtek?
- Betörték az ablakokat, ott voltak a kisgyerekek, nyolc kisgyerek. Az öcsémé meg az enyémek. 
Kanalasné: 
- Ha kimegyek, akkor én lettem volna halott. Mert ugye bekopogtak illedelmesen… 
- Bekopogtak?
- Igen, aztán meg bekiabáltak, hogy „Jó estét kívánok, gyertek ki büdös cigányok, itt haltok meg!”. Legalább harmincan voltak. Az a köves út teljesen tele volt. Fiatalok, olyan 18-20 évesek lehettek, de 30 éves is volt köztük. Be volt kötve az arcuk kendővel, hogy ne lássuk meg az arcukat, hogy ne ismerjük föl őket.
- Maga mit mondott?
Kanalas János: 
- Hát, mit tudtam volna mondani, hát nem mertünk kimenni a házból se.
- És utána mi történt?
- Betörték az ajtót ilyen terméskövekkel, tán még most is ott vannak az ablakba. 
- Fenyegették magukat, vagy megmondták, hogy mi a bajuk? 
- Persze. Hogy cigány ne tartózkodjon a faluban.
- Sok roma lakik ott?
- Nem, csak mi.
- A szomszédok nem segítettek maguknak?
- Még ki se jöttek! 
- Lehet, hogy nem hallották, hogy botrány van?
- Hát hogyne hallották volna? Üvöltözés volt, a kisgyerekek sikítottak, sírtak. Apám akkor jött ki a kórházból, aznap operálták a veséjével, feküdt, szerencse, hogy nem találta el az a nagy terméskő, mert pont ott aludt.
- Verekedtek is?
- A nővéremnek a kezét törték el. 
- Önök hányan voltak?
- Sokan voltunk, voltunk vagy negyvenen, gyerekek, felnőttek, mert mi eleve ott laktunk az öcséméknél, és aznap pont rokonok is jöttek látogatóba. Még az volt a szerencsénk, hogy hazajöttek, különben az öreg ott halt volna meg. 

Piroska - a Kinder tojást és a Coca-Colát szereti 

- Miért laktak az öccsénél? Önöknek nem volt lakása?
- Volt minekünk házunk, csak anyánk meghalt, és nem volt miből eltemetni. Eladtuk, hogy el tudjam temetni, hogy ne hamvasszák el.
- Meddig tartott ez az egész?
- Kábé egy félóráig. Láncok voltak a kezükben, gumik, slaugok. 
- A rendőrség nyomozott? 
- Igen, minket is kihallgattak. A fehérvári rendőrség is foglalkozott az üggyel, de állítólag befejezték a nyomozást, mert nem tudják, hogy kik követték el.
- Önök sem sejtik, hogy kik voltak? A szóbeszéd alapján a falusiak mindenről tudni szoktak…
- Egy emberről tudnak, az meg nem nyilatkozik, nem akarja kimondani az igazat. Ő biztos, hogy tudja, mert ő ott volt a diszkóban. 
- Miután magukat kihallgatták, másnap el is jöttek Ladányból? 
- Még az éjjel kellett nekünk elköltözni, mert ha egyszer megtámadtak, másodszorra, harmadszorra is megcsinálják. Hiába próbálkoznánk visszamenni, ugyanazt fogják csinálni. Volt egy pár ember ottan, azt mondták, hogy itt nem fognak cigányok lakni ebben a faluban, vegyük tudomásul.
- Nem is mernek visszamenni?
- Nem hát. Eszemben sincs. Azt akartuk, hogy visszaadjuk a házat a tanácsnak, a tanács meg azt mondja, nincs a nevünkön, nem tudja átvenni a házat, ezért ott áll üresen február óta, pénzt nem kaphatunk érte, a bútorok is szerteszéjjel vannak.
- Akkor éjjel hová mentek? 
- Ősibe, a sógorhoz, egy házba. Utána el is jöttünk onnan, mert ott is annyian vannak, mint az oroszok. Én nem voltam rászorulva, hogy ott szorongjak, inkább kijöttem onnan. Itt vagyunk az erdőbe február óta; be is tudom bizonyítani. Azóta hála Istennek semmi baj nem volt, remélem, nem is lesz. Itt legalább nyugodtan vagyunk, nem háborgatnak, csönd van. Itt barátságosabb, és hála a jó Istennek, eddig semmi bajunk nem volt senkivel, meg lehet kérdezni.
- Kaptak valamilyen kártérítést?
- Semmit.
- És ez a kislány mit csinál itt egész nap?
- Nem hagyom itthon egész nap egyedül. Visszük magunkkal, hogyne vinnénk. 
- El vannak keseredve?
- El, nagyon is. El bizony. Milyen jó, ha valaki nézi a tévét; mi meg nem nézünk semmit se. Meg kellene, hogy a gyerekeimet iskoláztassam, a családomat. Nem szeretném, hogy ilyen analfabéták legyenek, mint én.
- Azok iránt, akik ezt tették Önökkel, éreznek valamit? Boszszúvágyat, gyűlöletet vagy valamit? Vagy a magyarok iránt, az ország iránt?
- Az ember inkább előre meggondolja, hogy mit csinál. Még legjobban azért, hogy nem akarok a börtönbe kerülni. 
- Hogyan szeretne élni?
Kanalasné: 
- Hát nyugodtságban. Egy ház kéne - autó nem, mert azért is büntetnek -, egy kis ház, ami volt.
- Meglesz ez valamikor?
- Nézze, ennek a gyereknek iskolába kell menni, nem maradhat örökre így. 
- Külföldre nem mehetnének?
- Mondták, hogy menjünk ki Hollandiába, de hát dehogy megyünk, mi magyarok vagyunk, mi szeretjük ezt az országot. Mi itt születtünk, itt is fogunk meghalni.