Az inkontinencia nem lehet tabutéma, már csak azért sem, mert óvatos becslések szerint is hazánkban másfél milliónál többre tehető a szóban forgó betegségben érintett nők száma - mondja dr. Simon Zsolt urológus szakorvos. - Meg kell értetni az érintettekkel, hogy ez nem egy szégyenfolt az életükben, és nem is kötelező vele együttélni, csak mert a nagymamának is volt ilyen…
Inkontinenciáról akkor beszélünk, amikor a beteg a vizeletét részben vagy egészben nem tudja megtartani, de már a nagyon gyakori inger is erre a betegségre utalhat. A betegségről a nem érintettek - akár a családtagok is - viszonylag keveset tudnak, mert akit ez a probléma közvetlenül érint, az többnyire szégyelli, nem beszél róla. Megpróbál együttélni vele, ahogy esetleg a család többi nőtagjai is tették egykor. Nemzetközi kimutatások szerint is csak minden harmadik inkontinenciában szenvedő beteg fordul orvoshoz.
Hazánkban a 45 év fölötti nők csaknem fele küzd valamilyen mértékű vizelettartási vagy vizeletürítési zavarokkal. A probléma orvoslása terén a különféle gyógyszeres, műtéti, - nőgyógyászati klinikákon végzett - gátrekonstrukciós kezeléseken túl az úgynevezett konzervatív módszerek állnak újabban egyre inkább előtérben.
Konzervatív módszernek minősülnek a negyvenes évektől alkalmazott különböző gátizomerősítő gyakorlatok, amelyek közül klasszikusnak mondható például a Kegel-féle módszer, illetve az elektrostimulációs kezelések. A különféle eljárásokban a cél mindig az, hogy megtanítsák a beteget azon izomcsoportjainak a működtetésére, amelyeket eddig nem érzékelt magában, és nem is használt. A gyakorlatok megtanulása és rendszeres gyakorlása - az alapvetően nem magas fokú inkontinenciában szenvedő betegek esetében - általában néhány hónap elteltével eredményre vezet. Az eddigi tapasztalatok szerint - állítja dr. Simon Zsolt - pont ez a néhány hónap, az idő hosszúsága az, ami az esetek viszonylag nagy részében kudarchoz vezetett. Ugyanis sok esetben elmaradt a következetes, rendszeres torna, a beteg gyakran nem hisz az előbb-utóbb megmutatkozó eredményben, nem látja a gyógyulását. A konzervatív módszereknél az egyik legfontosabb dolog a beteg motiváltsága, minek következtében készséggel megpróbál részt venni a kezelések minden fázisában.
Az inkontinencia sikeres gyógyításában viszonylag új gyakorlatnak tekinthető az elektrostimulációs készülékkel végzett kezelés, amellyel Ausztriában már négy, itthon pedig második éve sikeresen gyógyítanak vizeletvesztésben szenvedő betegeket - méghozzá figyelemreméltó hatékonysággal. Tapasztalataim szerint - vallja az orvos - viszonylag rövid idő alatt, ami öt-nyolc kezelést jelent, nyolcvan százalék körüli gyógyulási arányt lehet elérni. Ez az arány együttesen tartalmaz gyógyult és javuló eseteket. Az eddigi eredményekhez képest ez nagyon jó arány, és lényeges szempont ennél az eljárásnál, hogy akár másfél hónap alatt is elvégezhető. Ez alatt az időszak alatt a beteg a megfelelő ingerek hatására tulajdonképpen megtanulja, hogy hol vannak a problémás izomcsoportok, és azokat miképpen tudja mozgatni. Ezáltal mintegy megtanul tréningezni, így a gyógyulását a rendszeres tornáztatással tartóssá tudja tenni. Vannak súlyos esetek is, amikor úgy tűnik, csak műtéti beavatkozás segíthet, de ilyenkor is fel kell ajánlani a betegnek a konzervatív módszer kipróbálását. S ha mégse következne be a gyógyulás, a páciens akkor sem veszít vele semmit, hiszen a kezelés ártalmatlan.