Édes élet

Szentimentális gondolat: édességgel jobbá tenni az emberek életét. Vannak örök álmodozók, akik hisznek benne, másoknak ez a „hivatásuk”. Városról városra vándorolni, és ott szeretetet lopni az emberek életébe egy kis cukor segítségével. Nemcsak az eszme, az egész film szentimentális. Cukormázas kívül-belül, ugyanakkor ez a negédes gondolat, a csodálatos képek, no és a zene az, ami a Csokoládét nagyon is fogyaszthatóvá teszi. 

Juliette Binoche, a francia film egyik szimbóluma a Csokoládé főszerepében

Egyszer volt, hol nem volt, kezdődik a történet tényleg úgy, mintha Andersen tollából származna. A csokoládé boldogsághormonjaira most egy francia városka lakóinak van szükségük, akik a polgármester „elnyomása” alatt elfelejtettek szeretni. Beütemezett gépies életükbe nem férnek bele érzelmek, „fesztelenebb” gondolatok. Legalábbis addig nem, amíg fel nem tűnik a semmiből egy aszszony, aki nem átall a nagyböjt idején édességboltot nyitni, ínycsiklandozó finomságokkal megpakolt kirakattal. A polgármester keresztes hadjáratot hirdet a bolt ellen, de hiába minden óvintézkedés, egyre többen hódolnak be a csábításnak, és válogatnak kedvük szerint az édességekből. Férj és feleség kibékül, a nagyi találkozik rég nem látott unokájával, a magányos emberek között románc szövődik. Hiába tehát a böjt, hiába a cukorbetegség fenyegető réme, az édesség (= boldogság) mámora még a legzordabb szíveket is megolvasztja. 
Az Oscar-díjas színésznők (Juliette Binoche, Judi Dench) és a zeneszerző (Rachel Portman) mellett a telitalálatot az Oscar-jelölt svéd rendező, Lasse Hallström (Árvák hercege) személye jelenti - akit az északi emberek mesélőkedve és megfontoltsága egyaránt jellemez. Vígjátéka egy 50-es évekbeli francia kisváros életének karikatúrája - egy „franciás” film amerikai módra. Igazán jól összeválogatott, zömében európai (svéd, angol, francia) gárdát foglalkoztatott ezúttal az amerikai Miramax stúdió, amely hihetetlenül költséges reklámkampánya révén a filmet idén öt Oscar-jelöléshez juttatta - beváltatlanul. A francia kritikusok meglehetősen fanyalogva fogadták a filmet, mondván: tipikus hollywoodi sztereotípia-erősítő giccs, klisékből összerakott francia miliő, s mint ilyen, ékes bizonyítéka annak, hogy hollywoodi módszerekkel nem lehet francia filmet előállítani. Hiányzik belőle az a bizonyos francia charme, amely az élet minden mozzanatát képes művészivé varázsolni.
A filmbéli Franciaország a képzelet virtuális szüleményének tűnik. Mindazzal, ami dukál: kisváros főtérrel, templommal, mélyen katolikus, kivétel nélkül templomba járó lakosokkal, jellegzetes plébánossal, arisztokratával, rasszista kocsmárossal. S minden megváltozik, amikor egy viharos éjszakán megérkezik Juliette Binoche a kislányával. Az utazó tipikus figurája, a gyökértelen kozmopolita - szemben a tősgyökeres kispolgárokkal. Megszáll a panzióban, hajának tartóshullámait semmi sem képes kikezdeni, és édességüzletet nyit. Nem vesz részt a misén, nem ateista, csak nincs kedve elmenni, s hamar kikezdik emiatt. Ráadásul öszszejár mindenféle alakokkal. (Nem lehet nem arra gondolni, hogy az alkotás sajátos módon ütközteti az amerikai tolerancia-eszmét az európai konzervativizmussal.) 
Mellesleg a filmet az amerikai kritikusok sem fogadták túl lelkesen. „A Csokoládé olyan a Miramaxnak - írta Joe McGovern a Matinee Magazine hasábjain -, mint George W. Bush a republikánusoknak: nem a legkiválóbb jelölt ugyan, de olyan, akit föl lehet nyomni a győzelemre.”
Viszont az is igaz: a film megtekintése nekünk, egyszerű nézőknek legalább olyan kellemes önjutalmazás, mint egy tábla tejcsokoládé élvezete. (Kárpáti György)