Az még csak hagyján, ha egy sajnálatos esemény kapcsán is bizonyos lelki elégtételt érez az, aki előre megjósolta. Megjegyezheti mondjuk: „Régen megmondtam, hogy X. gyógyíthatatlan, és ez most, sajnos, bebizonyosodott.” Nehezen képzelhető el, hogy erről így beszéljen: „Na végre, hál’ Istennek X. meghalt.”
A több mint hét éve Oslóban elindult palesztin-izraeli békefolyamat sírásói viszont nem sajnálkoznak, ők lelkesek és vidámak. „Meghalt”, híresztelik örömteljesen és megelégedetten. „A remények szertefoszlottak”, mondják mély elégedettséggel. Végre „elindult a kijózanodás folyamata”. Ezentúl, hála az égnek, a békefolyamat továbbvitele már nem lesz az izraeli politika célkitűzése. Hanem mi? Valószínűleg az Irak és Irán elleni rakétaháború, amelyet végül „Izraelnek meg kell vívnia”. Vagy a palesztin autonómia területének újbóli elfoglalása. És hasonló, távolból jövő jó tanácsok és harcias jövendölések olyanok részéről, akik nem kockáztatnak semmit, és akiknek talán kevés az a 19 913 izraeli katona, aki Izrael megalakulása óta életét vesztette.
Most nem könnyű az arab-izraeli megbékélésről írni, hiszen a békefolyamat kudarca éppen azért okozott oly súlyos csalódást, mert tavaly ilyenkor még karnyújtásnyira tűnt a palesztin-izraeli béke elérése. De hát végül is ebben a hét esztendőben történt az első igazi kísérlet a 120 éves palesztin-izraeli viszály megoldására. Néhány évvel ezelőtt kínai történészeket hívtak meg egy a francia forradalomról szóló konferenciára. A meghívást a kínaiak azzal utasították el, hogy a francia forradalom túl közeli esemény, semhogy máris tudományos elemzésre lehetne alkalmas. Ha nem is ilyen kínai mércét alkalmazunk, mégis el lehetne várni, hogy komoly emberek az arab-izraeli problematikát sem a béka távlatából, hét hónapi vagy hétévi tapasztalat alapján elemezzék. Ha hét év után „szertefoszlottak a remények” a békés megoldásra, mi mondható el az előző 110 év kísérleteiről? Erőszakos, katonai eszközökkel kell megoldani a konfliktust? Hiszen ebben a térségben már voltak álló- és mozgóháborúk, katonai győzelmek és vereségek; az egyiptomiak 40 kilométernyire voltak Tel Avivtól, az izraeliek 101 kilométerre Kairótól; voltak már Bejrútban, Damaszkuszra tekintettek látcsöveikkel; iraki Scud-rakétákat lőttek Tel Avivra, izraeli gépek iraki atomműveket bombáztak le; arab és zsidó katonák tízezrei vesztették életüket, milliók váltak hajléktalanokká - vajon nem foszlottak-e szerte a katonai megoldás reményei? Az erőszakos megoldáskísérletek romhalmazai az útjelzői az elmúlt százegynéhány év közel-keleti történelmének.
Van egy - a víg sírásók számára bizonyára rossz - hírem: a békefolyamat temetéséről szóló jelentések nagyon is idő előttiek. Igaz, hogy a megállapodás nem lesz könnyű, nem is lesz gyors, és sajnos, úgy tűnik, hogy eléréséig még nagy vérárat fog fizetni mindkét fél. A gyors megoldásba vetett hit valóban illúziónak bizonyult. De hát ezen nincs is mit csodálkozni. Az izraeliek és a palesztinok egyaránt jogos tulajdonosai ennek a 27 ezer négyzetkilométernyi területnek, amelyet Szentföld néven ismer a világ. Jog áll szemben joggal, nem a jog a jogtalansággal. A két nép történelmileg alátámasztott követelései kizárják egymást, mégis önmagukban ezek is, azok is jogosak. Ezért csak kompromiszszummal lehet a konfliktust megoldani, de mivelhogy mindkét félnek jogos igazságérzete van, minden kompromisszum rendkívül fájdalmas mindkettőjüknek. Fájdalmas kompromiszszumba pedig nehéz belenyugodni. Voltaképpen nagyon sajnálatos, de logikus, hogy rövid hét év alatt nem sikerült feloldani a kölcsönös frusztrációt. A kompromisszum szükségessége felismerésének be kell érnie, éspedig mindkét oldalon. Az efféle folyamatokban szükségképpen váltakozik az apály és a dagály.
Hét hónapja az apály időszakában élünk - de az elmúlt 25 évben inkább a dagály jellemezte az arab-izraeli kapcsolatokat. És lesz még dagály a palesztin-izraeli kapcsolatokban is. Izraelben a mai vezető kormánypárt - a korábbi ellenzék - vezetői máris más húrokat pengetnek, mint néhány hónappal korábban. Akkor a biztonság és a polgárok biztonságérzetének helyreállítását ígérték, most pedig arról beszélnek, hogy „egy hosszadalmas folyamattal állunk szemben”, és „a problémákat nem lehet egyik napról a másikra megoldani”, és „nincsenek csodaszerek”. Ariel Saron miniszterelnök maga is úgy véli, hogy végül megalakul az önálló palesztin állam. Ő ugyan a megszállt területek csupán 42 százalékát adná át a jövendő palesztin államnak, míg elődje, Ehud Barak 96 százalékot ígért a palesztinoknak (amit ők könynyelműen elutasítottak) - de hát ez csak mennyiségi különbség. És ismeretes George Bernard Shaw esete a hölggyel, aki felháborodottan utasította el ajánlatát, hogy száz fontért feküdjön le vele, de a százezer fontos ajánlatot megfontolta volna. Ekkor Shaw így szólt hozzá: „Hogy mi maga, azt immár tudjuk - most már csak az árról kell megállapodnunk…”
A palesztinok körében (és elsősorban egyiptomi és jordán barátaik részéről) már elhangzottak olyan kijelentések, hogy talán megfontolatlan volt egyből elutasítani Barak és Clinton meszszemenő javaslatait, és talán tárgyalni kellett volna róluk. Tény, hogy fáziskéséssel bár, de most a palesztinok azt javasolják, hogy a tárgyalásokat ott folytassák, ahol a Camp David-i konferencia kudarca után abbahagyták.
Sok-sok fölösleges vérontás után végül is a felek vissza fognak térni a tárgyalóasztalhoz. Bebizonyosodik ugyanis - máris bebizonyosodott -, hogy a „hagyjátok a hadsereget győzni” jelszó nem más, mint demagógia, vagy illúzió. Ugyanez vonatkozik a palesztinok jelszavára: „az intifádát a megszállás megszűnéséig kell folytatni”. Nem azért, mert az izraeli hadsereg nem elég erős, nem is azért, mert a palesztinok nem elég eltökéltek, hanem mert egyszerűen nem létezik katonai, erőszakos megoldás. Ha majd beérik ez a felismerés, és valóban szertefoszlanak a „győzelmes” megoldásba vetett tévhitek - akkor a tárgyalóasztalon ugyanazokat a kompromisszumos rendezési elveket találják majd az izraeliek és a palesztinok, amelyeket a tárgyalások korábbi meneteiben már megvitattak. Vigadni nincs miért - hiszen addig, sajnos, a jelek szerint még sok vér fog folyni a Szentföldön.