Gadó György
Toborozó a gyűlölethonlapokon

A május elsején Németországban lezajlott szélsőjobboldali megmozdulások nyomán a közfigyelmet ismét foglalkoztatja a különféle neonáci és más, rokon szellemiségű csoportok, szervezetek működésének a módja. Eszközeiket és módszereiket hatósági és tudományos szervek vizsgálják. A rendőrség, a demokratikus társadalmi szervezetek, valamint szociológusok és társadalomlélektani szakemberek más országokban is keresik a lehetőségeket a szélsőjobboldal és a többé-kevésbé vele együtt jelentkező erőszak visszaszorítására az ifjúság köreiből.

Antifasiszta tüntető Londonban egy újnáci merénylet helyszínén. Gyilkolt a gyűlölet Fotó: Reuters

Németországban (tavaly nyári adatok szerint) 114 szélsőjobboldali szervezet működik mintegy 53 ezer taggal. E csekélynek tűnő számon belül azonban a hatóságok 8200 olyan személyt tartanak nyilván, akik készek erőszakos cselekményeket elkövetni, és ezeken felül 2400 olyat is regisztrálnak, akiket neonácinak kell minősíteni. Ebből látható, hogy a szélsőjobboldali szféra egyes elemeit, csoportjait nem kezelik azonos módon, hiszen a demokratikus rend védelme szempontjából más-más mértékben veszélyesek. 
Differenciáltan foglalkoznak ezzel a problémával Svájcban is, ahol a szélsőjobboldal hat válfaját különböztetik meg egyes szakemberek: a nemzetiszocialista példaképeket követő „ófasisztákat”, az etnocentrikus ideológiát valló „új jobboldalt”, a francia szélsőjobb befolyása alatt álló „nemzeti forradalmi” csoportokat, az olyanféle, sajátosan svájci szerveződéseket, mint a „Hazafias Front”, a revizionistáknak is mondott holokauszttagadókat, és végül a szkinhedeket, akik a kilencvenes évek elejétől egyre inkább uralják az erőszakos cselekményeket produkáló szélsőjobboldalt.
Svájcban az idegengyűlölet sugallta szélsőjobboldali terrorcselekmények (robbantások), az 1991. évi csúcs óta ugyan megritkultak, a szkinhedek növekvő szerepe viszont minőségi változásokat jelez. A szervezett bőrfejűek száma 1995-től újra nő, eszköztárukban pedig az ütő- és szúrófegyverek mellett a lőfegyverek és robbanóanyagok is megjelentek. 
A „magánjellegű rendezvények” gyanánt megtartott (és így a hatósági ellenőrzés, esetleg tilalom alól kivont) szkinhedkoncertek képezik a szélsőjobboldali-neonáci propaganda legfontosabb, legnépszerűbb fórumait. A fiatalok először ezeken jutnak kapcsolatba a faj- és idegengyűlölő ideológiával, itt egyúttal megvásárolhatják a szkinhedek kedvenc lemezeit, lapjait és jellegzetes öltözékük kellékeit, no meg a különféle találkozókra, happeningekre vonatkozó információkhoz, telefonszámokhoz is hozzájuthatnak. Mindezt még nagyobb választékban tálalják az interneten nyitott különféle weboldalak, melyek közül külön említést érdemelnek az úgynevezett „hate-site”, vagyis gyűlölethonlapok. Ezek feketelistákat tartalmaznak a szélsőjobb politikai ellenfeleiről. Svájcban tavaly regisztrálták az első internetes felhívást bizonyos személyek meggyilkolására. 
A német állambiztonsági hatóságok szerint a szélsőjobboldali honlapok száma csupán 1996-1999 között megtízszereződött, és elérte a háromszázharmincat. Ehhez jön még százharminc hasonló irányultságú honlap a Németországon kívüli Európából, továbbá mintegy kétszáz Amerikából. Világviszonylatban harmincnál több országból ezernégyszáznál több szélsőjobboldali honlapról tudnak.
A honlapokat gyakran olyan külföldi, nemegyszer amerikai internetszolgáltatók útján nyitják meg, akikkel szemben nehezen tudnak eljárni a hatóságok ott is, ahol - mint Németországban vagy Svájcban - a neonáci és egyéb etnikai gyűlöletpropaganda törvénybe ütközik. A büntetlenséget a különféle titkosítási technológiák is elősegítik. Az új technika nemcsak mennyiségileg bővíti a szélsőjobbos propagandát, hanem sokrétűségét is fokozza, hatékonyabbá is teszi, hiszen a zenével együtt képeket, grafikákat, animációs és PC-játékokat, valamint - nem utolsó sorban - uszító szövegeket is le lehet már tölteni az internetről.
Szélsőjobboldali terrorcselekmények kapcsán Svájcban már a múlt év elején élénk társadalmi vita lobban fel az alkalmazható ellenrendszabályokról. Maga a szövetségi államelnök minden demokratát határozott állásfoglalásra szólított fel. A vitában számos felelős személyiség követelte a büntetőtörvények szigorítását, illetve kiterjesztését bizonyos „magánrendezvényekre”, a szélsőjobboldali propaganda-felvonulások betiltását, a svájci rendőrség főnöke pedig a szélsőjobb ellen bevethető létszám növelését javasolta. Mások viszont úgy vélték, hogy már a meglévő jogszabályok következetesebb alkalmazása is elegendő lenne.
A német rendőrség más német hatóságokkal és különböző internetes szolgáltatókkal együttműködve igyekszik tisztázni a jogi és műszaki lehetőségeket a külföldről táplált szélsőjobboldali honlapok kiküszöbölésére. Természetesen felmerül az internetes szolgáltatók büntetőjogi felelőssége is.
Vannak, akik büntető rendszabályok mellett - vagy éppen helyettük - a szélsőjobb bűvkörébe került fiatalok más megközelítését ajánlják, és azt vizsgálják, hogyan lehet a társadalommal szembefordultakat újra a teljes emberi közösségbe illeszteni. Mert „kiszállni” a szélsőjobboldali csoportokból már csak technikailag sem mindig könnyű, sőt olykor veszélyes.
Norvégiában 1995 óta működik az Exit elnevezésű akció, amely a hatóságok és az érintett (különben sokszor ugyancsak szélsőjobboldali beállítottságú) szülők bevonásával törekszik személyes, egyéni kapcsolatokat létrehozni a „kiszállni” vágyó fiatalokkal. A szülők ugyanis politikai nézeteiktől függetlenül azt szeretnék, ha gyermekeik nem kerülnének börtönbe. Az Exit szakemberei úgy vélekednek, hogy az ilyen segítség nélkül a rendőri büntetőintézkedések vagy akár a náciellenes megmozdulások meglehetősen hatástalanok. Hasonló szervezetet hozott létre 1998-ban Svédországban Kent Lindahl, egy hajdani neonáci, aki arról számolhat be, hogy segítségét sok „kiszállni” vágyó fiatal veszi igénybe.
A társadalmi konfliktusokat és erőszakot tanulmányozó bielefeldi egyetemi intézet vezetője, Wilhelm Heitmeyer arra mutat rá, hogy habár Németországban a kilencvenes évek folyamán tizenhét szélsőjobboldali szervezetet tiltottak be, túl sokra nem jutottak: a találékony ellenfél új neveken, új jelvényekkel támasztotta fel azokat.
Heitmeyer a Svájci Kisebbségi Társaság (SKT) ez év elején lezajlott tanácskozásán beszélt arról, hogy Európában gyakran elfelejtik: nemcsak a kisebbségeket kell integrálni a társadalomba, hanem a többséget is. „Nincs mit csodálkozni azon, hogy sokan a szélsőjobboldaliságban lelnek támaszt és orientációt, ha messzemenően elfogadott társadalmi norma, hogy az erősebb érvényesül. A szélsőjobboldali szellemiség különböző társadalmi szinteken pozícionálisan, morálisan és érzelmileg elfogadottá válik, amit elősegít a tekintélyekbe vetett vakhit, a gőg, az egoizmus, másfelől a félelem. Ha az erőszakot a hatalmon lévők egyes körei sem utasítják el, ha köreikben is fellelhető az etnocentrizmus, az idegengyűlölet, a különféle embercsoportok egyenlőtlen értékűnek minősítése, és saját előjogaik magától értetődőként való védelmezése, akkor nehéz szétválasztani az ilyen ideológiát a közéleti erőszaktól. A szélsőjobboldali NPD Németországban nem az oka, hanem a következménye egy társadalmi állapotnak.”
A társadalom - véli Heitmeyer - szűkmarkúan bánik az elismeréssel. Márpedig - amint a tanácskozás egy norvég résztvevője hangsúlyozta - a fiatalokat a legtöbbször nem az ideológia vonzza elsődlegesen a szélsőjobbhoz, hanem - többek közt - a valakikhez tartozás vágya, a vágy, hogy védettnek érezzék magukat. Jobb rasszistának, mint egy senkinek lenni…
Azokat az indítékokat kell megszüntetni, amelyek a fiatalokat a szélsőjobbhoz űzik - állítja Heitmeyer; a norvég Bjorgo pedig a politikai cselekvés fontosságát emeli ki, mert ma spontán módon többen csatlakoznak a szélsőjobb csoportokhoz, mint amennyien spontánul elhagyják azokat.
Mindamellett a svájci Sigi Feigel azzal zárta be az SKT tanácskozását, hogy a neonáci és hasonló szélsőjobb szervezetek működését igenis meg kell tiltani, rasszista és idegenellenes megnyilatkozásaikat pedig meg kell büntetni.