Az Ellenség a kapuknál című film a sztálingrádi csata monumentális tablóját egy szerelmi háromszög keretében festi le, ám a bemutatott háborús látványvilág így is bőven elszámol a filmre költött nyolcvanmillió dollárral. Nyilvánvaló előtanulmány a Ryan közlegény megmentése, aki azt szerette, e film sem hagyja hidegen.
A francia Jean-Jacques Annaud produkciójának nyitánya szinte megismétli a nagy előd kezdő perceit. A lelakatolt marhavagonokban érkező újoncokat durva komiszárok lökdösik a frontvonalba. Puska csak minden másodiknak jut, de rohanni kell hurrázva, egyenesen a beásott németek pergőtűzébe, hogy a párat, aki mégis visszatámolyog a mészárlásból - saját politikai tisztjei lőjék le. Az, hogy az orosz hadsereg közismerten nagy emberveszteséggel harcolt, és hogy embereit csaknem az ellenség szintjén kezelte - sajátos módon mégsem gátolta e sokat szenvedett nép fiait a kiemelkedő egyéni hőstettekben.
Egy ilyen (a film szerint valóban létezett) hőssé lesz, Vaszilij Zajcev, az uráli pásztorfiú, aki épphogy túlélve legelső bevetését, a sztálini propagandagépezet mintapéldányává emelkedik egy becsvágyóan lelkes sajtókomiszszár, Danyilov keze alatt.
A válsághelyzetben ugyanis Sztálin keménykezű embere érkezik, a későbbi kulcsfigura Hruscsov, aki a „bürokráciát lerövidítendő” máris pisztolyt ajánl a régi parancsnoknak (lásd szultáni selyemzsinór), majd épkézláb harcimorál-stratégiákat keres. Hős kell ugyanis a tömegnek, lelkesítő példa arccal és adatokkal. Ilyen példa volt a szovjet históriában Sztahanov élmunkás, kiről egész mozgalmat neveztek el , és Pavel Morozov uráli úttörő, aki szobrot kapott, mert a kolhozból krumplit csenő apját lelkesen, elvhűségből feljelentette. A papát kivégezték, a gyereket az elkeseredett nagyapa ölte meg…
A film elidőzik a sztálinista propagandánál, talán mert egy majd ilyen nagyszabású német film (Sztálingrád) már őszintén részletezte a másik oldalt. Egy ironikus, Orwell 1984-ét idéző jelenetben például maga Hruscsov vezeti a személyi kultusz szabálykönyve szerinti áhitatot „a Főnök” óriás képe előtt - pedig tudjuk, a való életben éppen ő leplezi majd le Sztálin rémuralmát.
Zajcev tehát háborús sztár, milliók példaképe lesz. Jegyzik hány nácit szedett le mesterlövészként, s tódulnak az önkéntesek a frontra. A háborús elithez tartozik, saját időviszonyai és kiváltságai vannak, fél napokat tölt teljes álcázásban, míg értékes zsákmány kerül a célkeresztbe, akinek dögcéduláját is elhozza trófeaként. Danyilov lelkes cikkeket fogalmaz védencéről, kapcsolatuk viszont túl harsány, nyugatiasan laza, legalábbis ha a nyolcvanhét nyarának magyar-szovjet fegyverbarátsága idején megismert eredeti szovjet katonák feltűnő, és nem feledhető megfélemlítettségéhez mérjük.
Az önkéntesek között Zajcev és Danyilov egyszerre figyel fel egy művelt - némettudását a lehallgatóknál hasznosító - lányra. Danyilov él hatalmi előnyével, s a csevegés közben kiderül kettejük zsidó származása is. Mégsem ő, hanem az írni alig tudó pásztor nyeri el a lány szívét. Ettől fogva Danyilov kevéssé hiteles, zavart tettekbe fog, melyek a film gyenge pontjai lesznek.
Kidolgozottabb a film fő vonala, a párbaj, ami a mind legendásabb uráli lövész és a likvidálására idevezényelt König őrnagy között zajlik. A markáns, katonaarcú (lásd: A szikla) Ed Harris konzervatív - de nem náci - bajor nemest, echte vadászembert játszik, ki „hosszú méla lesben” várja a Zajcev elejtésére alkalmas pillanatot. Párharcuk, Danyilov szerint valódi osztályharc.
Ám a néző inkább két, saját totális állama alá szorult eastern-hőst lát, a jó és a rossz harcát, ahol a szereposztás nem választás, hanem a zivataros múlt század önkénye szerint történt. (Pálfy Gyula)