Péterfi István
Fiktív státus és valóságos helyzet

A parlament által tárgyalt státustörvény valójában nem is státustörvény, tehát nem változtat a szomszédos országokban élő magyarok jogállásán. Nem is kedvezménytörvény, az általa kínált kedvezmények többnyire nem túl jelentősek azokhoz a reményekhez képest, amelyek hozzá fűződtek a határon túli magyarok körében. Szó sincs kettős állampolgárságról vagy vízummentes továbbutazási lehetőségről a schengeni országokba. Szlovákiában és Romániában mégis kormányszintű a tiltakozás a tervezettel kapcsolatban, miközben mindkét állam, főképp Románia nagyon is intenzíven foglalkozik a határon túli románok és az anyaország kapcsolatainak intézményesítésével, olyannyira, hogy a Moldova Köztársaság románjainak kettős állampolgárságot kínál. Eközben a tervezet valóban komoly bajokat hozhat a romániai magyarok fejére - ha Bukarest ebből kreál ürügyet a feszültségkeltésre, és ha megkezdődik a harc a jogért a magyar igazolványhoz szükséges ajánlások kiadására.

Orbán Viktor miniszterelnök Mikulas Dzurinda szlovák kormányfővel. Pozsonyi bírálat státusügyben Fotó: Reuters

A történet 1997-ben kezdődött, amikor a Fidesz vezetői még mint ellenzéki politikusok jártak Erdélyben. Egy székelyföldi gyűlésen egy ismert ottani radikális magyar politikus vetette fel a kérdést: mikor ad kettős állampolgárságot Magyarország a romániai magyaroknak? A kérdés a Budapestről jött vendégeket szemlátomást meglepte, a kérdező pedig zárt körben elmondta, szerinte a felvetése arra jó, hogy boszszantsa Hornékat. Igaza volt: néhány hét múlva, bukaresti látogatása során magyarországi újságírókkal találkozva a miniszterelnök, aki szemlátomást éppoly keveset tudott a dologról, mint előzőleg későbbi utódja, már azon is felháborodott, hogy a jelenlévők egyike rákérdezett a kettős állampolgárságra. A kérdés azonban gyorsan terjedt tovább a romániai köztudatban - magyarok és románok közt egyaránt.
A magyarok számára ez idő tájt kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Románia leszakadóban van az integrációs versenyben, Magyarország viszont belátható időn belül az unió tagja lesz, ami azt jelenti, hogy a két ország közé leereszkedik a schengeni határ: az erdélyi magyarok is csak vízummal utazhatnak az anyaországba. A kettős állampolgárság sokak szemében annak reménye volt, hogy ez a probléma egy csapásra és jó előre megoldódik, sőt, a magyar útlevél egyszerre jelentene védelmet Romániában és új lehetőségeket Magyarországon, megszűnne az a megalázó állapot, hogy az erdélyi magyart a magyar hatóságok ugyanúgy kezelik munkavállalási és más ügyekben, mint a sanghaji kínait, azzal a különbséggel, hogy kínaiak nem üldögélnek hajnalonként a Moszkva téri emberpiacon.
A románok számára elsősorban ugyancsak az útlevél-, illetve vízumkérdés volt a legfontosabb. A közvélemény számára Románia állandó virtuális versenyben áll Magyarországgal, és ebben a versenyben a gyengülő pozíciót leginkább nem is annyira a román NATO-tagság elmaradása vagy a növekvő gazdasági különbségek tették fájdalmasan nyilvánvalóvá, hanem az, hogy a román állampolgárok máig sem utazhatnak vízum nélkül Nyugatra. Ezzel kapcsolatban egyébként elterjedt egy meglehetősen félrevezető logika is, a bukaresti lapok és hatóságok úgy érveltek, hogy Magyarország éppúgy tagjelöltje az uniónak, mint Románia, tehát miért nem mehetnek a romániaiak is szabadon az uniós országokba? A logika ott hibázik, hogy Magyarország nem tagjelöltként, hanem már a jelöltségi folyamat indulása előtt évekkel kapta a vízummentességet, az addigi fejlemények, főképp a stabil demokratikus intézményrendszer kiépülése jutalmaként. Románia viszont időközben a kiterjesztett jelöltlistának is a végére került.
A kettős állampolgárság azonban egy idő után lekerült a napirendről. A közben Budapesten hatalomra került csapat kénytelen volt belátni, hogy noha a kettős állampolgárság intézménye néhány esetben valóban létezik az unión belül is, Spanyolország és Németország is él vele, de ez a precedens nemigen terjeszthető ki az EU-ba még csak készülődő államok esetére. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy román részről a romániai magyarok kettős állampolgársága rövid idő alatt szimpla magyar állampolgársággá változna: a bukaresti hatóságoknak általában nincs kifogásuk az ellen, ha valaki mondjuk amerikai-román kettős állampolgár, lehetett ilyen minőségben szenátor például Ion Ratiu, a Parasztpárt egyik fontos politikusa, de például a választások idején Kincses Elemér képviselőjelöltsége esetében már kizáró okká változott az ügyvéd magyar-román kettős állampolgársága. Nyilvánvaló tehát, hogy aki ilyen dupla státussal próbálkozik, annak a román szervek a román állampolgársággal járó jogokat és lehetőségeket húzzák ki a lábai alól. Magyarországon eközben az okozott feszültséget, hogy a kettős állampolgárok, ha szavazati joggal is rendelkeznek, nyilván eldönthetik a következő választások végkimenetelét azzal, hogy érthető mód arra a pártra szavaznak, amely lehetővé tette nekik a kettős állampolgárságot.
Ezek után az RMDSZ-nek főképp a jelenlegi vezetéssel szemben álló vonala vetette be az új fogalmat, az úgynevezett külhoni állampolgárságot, de az elnökjelölt-állítás hevében végül maga a szövetség vezetése is kiterjesztette az ezért indított aláírásgyűjtést. A jelöléshez összegyűlt a kellő számú aláírás, a külhoni állampolgárság mellett kiállók listáiról azóta sem hallani. A külhoni állampolgárság valamivel szűkebbre szabta volna a határon túliak jogait, nem választhatnának például, de máskülönben az olykor egymásnak is ellentmondó meghatározások szerint gyakorlatilag fedte azt a jog- és kedvezményrendszert, amelyet viszont ekkor már a magyar állam is megajánlott a környező országokban élő nemzettársaknak.
A külhoni állampolgárság koncepciója ebben az időben már párhuzamosan futott a státustörvény előkészítésével, ez idő tájt terjedt el maga a kifejezés is, ugyanis az első verzióban valóban valamiféle különleges jogállásról, státusról volt szó, amely az állampolgárságfélék helyett garantálna megfelelő elbírálást a kisebbségben élő magyaroknak az anyaország határain belül. A státustörvényt viszont elég hamar felváltotta az a megfogalmazás, hogy a törvény a határon túliaknak nyújtható kedvezményekre vonatkozik, ekkortól datálódik a kedvezménytörvény kifejezés, a most parlament előtt szereplő tervezet pedig már egyszerűen csak: „Törvényjavaslat a szomszédos államokban élő magyarokról”.
Látható tehát, hogy a törvény jelentősége, hatálya, egyben a határon túli magyarok számára nyújtott kínálata is egyre csak csökkent és szűkült az idők folyamán, mégis most vált igazi botránykővé a többségi nemzetek szemében. Már szó sincs a magyar állampolgárokat megillető jogokról, csak arról, hogy könnyebb lesz a munkavállalás, de évente csak meghatározott időre, az egészségügyi ellátás sem jár majd automatikusan, hanem valamiféle pályázat útján. Könnyebb lesz a határon túli fiatalok felvétele a felsőoktatásba, de az oktatási miniszter által szabott keret szerint, az utazási kedvezmények is csak évente négy alkalomra szólnak, ami pedig a határátlépést illeti, a törvény hatálya alá tartozó személyek „a nemzetközi jogi kötelezettségek figyelembe vételével az adott helyzetben legkedvezőbb elbánást” kaphatják. A megfogalmazás tehát nem garantál semmiféle különleges előnyt a jelenlegi helyzetben a beutazásra és itt tartózkodásra, és még csak halvány utalás sincs arra, hogy a törvénynek köze lenne az érintettek továbbutazásának feltételeihez az uniós államokba. A nemzetközi jogi kötelezettségek emlegetése pedig azt jelzi, hogy ha Magyarország keleti határa egyben schengeni határ lesz, akkor Budapest nyilván a schengeni előírások szerint jár majd el - ez pedig legalábbis kérdésessé teszi, hogy a magyar igazolvány tulajdonosai bármiféleképp könnyebben jutnak-e át az uniótag Magyarországra, mint az igazolvány nélküli románok. Egyébként a tervezet több helyén említi, hogy ha Magyarország belép az unióba, akkor az ottani szabályozás szerint alakítja a törvényt - márpedig ez az unión kívüliek számára nyilván nem a lehetőségek kiterjesztését jelenti, ellenkezőleg.
A román hatalmi tényezők azonban úgy tiltakoznak a törvény ellen, hogy nem foglalkoznak ezekkel az apró részletekkel. Először csak azt kifogásolták, hogy Budapest nem egyeztetett Bukaresttel egy olyan törvény ügyében, amely román állampolgárokat érint. Később mind az államfő, mind a miniszterelnök etnikai alapú diszkriminációról beszélt, anélkül hogy azt az apróságot tudatták volna, hogy a pozitív megkülönböztetés Magyarországon érvényes, nem Romániában. A román sajtó arra is erősen reagált, hogy Geoana külügyminiszter látogatásakor még úgy tűnt, a legnagyobb magyarországi ellenzéki párt egy véleményen van a román kormánnyal a törvény kapcsán, és erről még akkor is cikkeztek a román lapok, amikor az MSZP már nyilvánvalóvá tette, hogy a tervezet gyengeségei ellenére igennel szavaz majd a parlamentben. A legmesszebb eddig maga a román államfő ment, aki gyakorlatilag megfenyegette a romániai magyarokat: a státustörvény bizonyos elemei számukra is „kellemetlen helyzetet teremthetnek”.
Meghúzódhat e nyilatkozatok mögött az az általános magatartási forma, amely a román közgondolkodásban (is) erősen jelen van, és amit azzal a nem túl kedves szólással lehet összefoglalni, hogy „dögöljön meg a szomszéd kecskéje is”. A román sajtó megnyilvánulásai jól jelzik, hogy ott sokak számára Magyarország tartós stabilitása és gazdasági fejlődése komoly frusztrációs tényező, amelyhez külön hozzájárul, ha a romániai magyarok is csatlakozhatnának valamiképp ehhez az elszakadáshoz, ami egyben azt jelenti, hogy a romániai magyarok a románokkal ellentétben kiléphetnének az ország valóságos közegéből, kibújhatnának az általános szegénység nyomása alól. A magyarok valamiféle égi mannaként kapnának kívülről segítséget olyanformán, ahogy ezt a román közgondolkodás mindig is szerette volna, hiszen a románok többsége a médiakampányok tanúsága szerint az elmúlt években is mindig csodában reménykedett, legyen az akár a NATO-tagság, akár egy pápalátogatás, akár a Ceausescu-vagyon visszaszerzése. Lám, az eddig remélt csodák vagy nem történtek meg, vagy nem működtek csodaként, nem törölték el egy csapásra a bajokat - és ez most pont a magyaroknak sikerülne?
A Geoana külügyminiszter budapesti látogatása kapcsán érezhető hangulatváltás (lásd előző cikkünket) azonban nyitva hagyja azt a feltételezést is, hogy a bukaresti vezetés a státustörvény révén reméli a maga diplomáciai offenzívájának igazi sikerét. Mármint, ha sikerül a státustörvényből olyan konfliktusforrást kreálni, amely valóban komolyan megronthatja a kétoldalú kapcsolatokat. Románia számára az integráció immár távoli és bizonytalan jövőkép, Magyarország számára azonban nagyon is közeli és konkrét - közeli és konkrét tehát annak a kockázata is, ha Budapest a felvétel idejére elvesztené a jószomszédi kapcsolatok Európa által olyannyira megkövetelt garanciáit. A viszony elmérgesedéséhez pedig nemcsak a bukaresti kormány egyre hangosabb tiltakozása járulhat hozzá, hanem az, ha a státustörvény ügyéből olyan új kampány keletkezik, amely a romániai magyarokat ismét a nacionalista gyűlölködés céltáblájává változtatja. Bukarest európai pozícióin ez már sokat nem ronthat, annál inkább Budapestén, ha a magyar vezetés egy ilyen helyzetben felvállalja az erdélyi magyarság védelmét és az ezzel járó feszültségeket.
Az viszont már szinte kizárólag a magyar kormányon múlik, hogy mekkora feszültséget kelt vagy gerjeszt újra a tervezet - a romániai magyarságon belül. A szöveg rendkívül óvatosan és általánosan fogalmazza meg, miféle határon túli szervek vagy szervezetek ajánlására kaphat valaki magyar igazolványt, márpedig aki ezt az ajánlást kibocsáthatja, értelemszerűen igen fontos presztízsnövekedést nyer a kisebbségi magyarságon belül. Az RMDSZ elnöke, Markó Béla érthető módon a szövetség szerepének fontosságát hangsúlyozza, míg az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Tőkés László református püspök a történelmi egyházakét. A szövetség Markó-ellenes szárnyában már korábban is hallatszottak olyan hangok, amelyek szerint a választásokon elért (megítélésük szerint) gyenge eredmény megkérdőjelezi, hogy a jelenlegi RMDSZ valóban az egész romániai magyarságot képviseli-e, tehát nem szabad erre a „megalkuvó” szervezetre bízni az ajánlások kiadását. Tőkés egyébként még tavaly olyan nyilatkozatot szövegezett (és a dokumentumot magyar püspöktársai is aláírták), amely kimondja, hogy a magyarsághoz való tartozás legfőbb kritériumának a történelmi egyházi tagságnak kell lennie - ezt a meglehetősen kirekesztő álláspontot azonban a magyar kormány képviselői is elutasították. A „ki az igazi magyar” vitájának esetleges kiújulása megint alaposan megbolygathatná a romániai magyar közösséget, és alkalmat adhatna olyan új konfliktusok kirobbantására, amelyek még inkább meggyengítenék.
Furcsa helyzet: a törvényt az érintett kisebbségiek keveslik, a nem érintett többségiek sokallják, az igennel szavazó ellenzékiek is bírálják, mint ahogy a Fideszen kívüli kormánypártiak is. Mégis konszenzus érzékelhető abban, hogy a törvényre valamiképp szükség van, függetlenül az előzményektől és a következmények bonyolult hálójától - ezt mondják az SZDSZ képviselői is, akik csupán azért szavaznak ellene, mert szerintük nem ilyen törvényre van szükség, és nem így kellett volna összehozni. Nos, a konszenzus mögött feltehetően nem egyszerűen valamiféle nemzeti összetartozási eszme húzódik, a reintegrációnak az a teóriája, amellyel a legnagyobb kormánypárt érvel, hanem annak a sajnálatos ténynek az elismerése, hogy a határon túli magyarok többsége, legalábbis a legnagyobb konglomerátum, a kétmilliós romániai magyarság, nem számíthat helyzete gyökeres és valóságos javulására. Románia megtorpant az Európa felé vezető úton, illúzió tehát, hogy majd az unió szárnyai alatt vagy a tagság reményében oldódnak meg a kisebbségi kérdések. A gazdasági helyzet kilátástalan, a jelek szerint marad a félpiaci-félszocialista berendezkedés, a nagytőke távol marad, és mivel a belső viszonyok egyre kevésbé kedveznek a vállalkozásoknak, az egyéni kilábolásra is kevés az esély. Hiába próbál a magyar állam - állami szinten vagy akár félig magánúton - besegíteni, ha a helyi hatóságok ezt bármikor megakadályozhatják, ahogy a bukaresti akkreditálási bizottság akadályozza most a magánegyetem beindulását.
A határon túliak számára a segítség ebben a helyzetben tényleg csak akkor segítség, ha konkrét és személyre szóló. Ha legális külföldi munkához jutnak azok, akik nemcsak a csodákban bíznak, hanem saját erejükben is. Ha a tehetséges fiatalok akkor is tovább tanulhatnak anyanyelvükön, ha erre szülőhelyükön kevés a lehetőség.
A státustörvény annak a paradoxonnak kényszerű elismerése, hogy ahhoz, hogy a közmegegyezés értelmében a határon túli magyarok szülőföldjükön boldoguljanak, nem elég csak a szülőföldjükön támogatni őket. Ha viszont ez a kísérlet sem sikerül, ha így sem stabilizálható a helyzetük, ha így sem lesz garancia a magyarként való megmaradásuk, és ha mindeközben a magyar állam továbbra is felelősséget vállal értük, akkor tényleg szembe kell nézni azzal a súlyos dilemmával, hogy a kisebbségi magyarok vagy beolvadnak a többségiek közé, vagy az anyaországnak kell befogadni őket.