Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselő szavait idézte a közéletben terjedő erőszak és durvaság kapcsán a Hetek
(,
2001. ápr. 14.): „Amíg a kormányzó pártnak egy prominens politikusa ellenzéki politikusok nevével jelölt egereket etet meg a kígyójával, és erre büszke is, addig nincs miről beszélni.”
Előttem fekszik Boross Imrének, a Torgyánt nem követő Nemzeti Kisgazdapárt 1992-beli főtitkárának egy cikke a csaknem kilenc évvel ezelőtti Magyar Hírlapban (1992. okt. 20.), aki - elítélőleg - a fehérkülönítményes Prónay Pál esetét említi, Prónay 1922-ben a pesti Duna-korzón a buldogjának odadobott húscafatot liberális mocsoknak nevezte.
Amiből látható, hogy egyesek még mindig (vagy inkább már újra) a fehérterroristák stílusát követik (egyelőre csak szavakban), az ő színvonalukon politizálnak. Elég siralmas, ám ha csak egyesek viselkednek így, akkor a helyzet még nem reménytelen. De valóban csupán egyesekről van szó?
Boross Imre cikke annak idején leszögezte: „Ma a Lajtától nyugatra nincs olyan ország, ahol szalonképes lenne a nacionalizmus, a rasszizmus, nem beszélve a liberalizmus pocskondiázásáról, vagy annak a bolsevizmussal való azonosításáról.” Ma, csaknem kilenc évvel később, Magyarországon még mindig komoly és nyugaton is szalonképes politikai erő rangjára tart igényt az a (bár mindinkább széthulló) kisgazdapárt, amelynek vezérkara évekig lelkesen (de legalábbis nyilvános bírálat nélkül) követte a „liberálbolsevizmus” ellen harsogó (és közben mellesleg feszülettel és Bibliával handabandázó) Torgyánt. Ma, az Európai Unió küszöbén közéleti fórumokon ágálhatnak a MIÉP képviselői, egyháza nem kényszeríti a lelkészi pálya elhagyására ifj. Hegedűs Lórántot e szélsőjobboldali-nacionalista pártban vállalt szerepe miatt, és az emberek nem vonulnak ki tüntetőleg abból a helyiségből, ahová belép Franka Tibor, a MIÉP újdonsült zászlóhordozója, aki csak a minap keltett országos feltűnést nyilvánosan elmondott antiszemita mocskolódásaival és egyéb durvaságaival (lásd: Hetek,
,
2001. ápr. 14.).
„Annyira Balkán alatti színvonal, hogy erre nem lehet reagálni. Egyszerűen megvetésre méltó” - mondta Franka megnyilatkozásáról Karsai László történész a Hetek munkatársának.
Reagálni - persze - kell, hiszen e szavaival Karsai maga is reagált, de ez a reagálás (helyesen) nem valamiféle vita volt Franka „nézeteivel”, hanem a megvetés kinyilvánítása. És ha Eörsi Mátyás (mint elöl idéztem) azt mondta, hogy „addig nincs miről beszélni”, amíg a hatalmon lévő jobboldal hallatlan durvaságokra ragadtatja magát és démonként festi le a baloldali és liberális ellenzéket, úgy nyilvánvalóan csak annyit akart mondani, hogy nincs mód konszenzust kereső tárgyalásokra. Beszélni - természetesen - nagyon is van miről. Legelébb is arról kell beszélni, hogyan lehet gátat vetni a politikai erőszak térnyerésének, a közéleti stílus további durvulásának, és ami ezekkel egyet jelent: a szélsőjobboldali befolyás erősödésének általában, a magukat mérsékeltnek mondó jobboldali erők táborában pedig különösen.
Ehelyütt nincs tér annak részletes bemutatására, hogyan kapcsolódnak egymáshoz különböző pártokban és szervezetekben tevékenykedő szélsőjobboldali személyiségek, milyen személyes és eszmei átjárók léteznek egyfelől bizonyos mérsékelt és alkotmányos jobboldali erők, másfelől a szélsőjobb különböző csoportjai között; végül hogy a szélsőjobb és a csaknem-szélsőjobb szervezetei és orgánumai között mennyire nincsenek lényegi ellentétek és meghatározó differenciák. Számot kell azonban vetni azzal, hogy a merőben formális akadályok és bizonyos fogadkozások nem lesznek képesek elejét venni a szélsőjobboldal előrenyomulásának, sőt a hatalomban való részesedésének sem, mihelyt a parlamenti aritmetika erre lehetőséget kínál, mihelyt az évtizedekre tervezett jobboldali kormányzás (netán csak látszólagos) érdeke ezt meg is kívánja.
Kétségtelen, hogy a torgyáni kisgazdapárt (már köztörvényes botrányai és az ezek nyomán kitört belső személyi csatározásai előtt) a magyar politikai élet szégyene volt, ám efelől még a Fidesz koalíciós partnerévé válhatott. És hiába szégyene a magyar közéletnek a MIÉP, ettől még vígan nyomulhat előre, és lehet belőle akár egy jobboldali választási vagy koalíciós paktum részese is.
Elegendő-e kimondani a szélsőjobb politikájára, bizonyos megnyilvánulásaira, egyes figuráira, hogy megvetésre méltó? A nemzetközi politikában is kevés a megvetés, ha nem társulnak hozzá szankciók. A belpolitikában - igaz -, nem kevésbé nehéz hatékony szankciókat alkalmazni, mint a nemzetközi viszonylatokban, ám kellő akarattal azért lehet. Ehhez nem okvetlenül kellenek új törvények, elegendő lehet a meglévőket alkalmazni, illetve alkalmazásukat kikényszeríteni.
És itt nem annyira a szélsőjobb erőktől (szervezetektől és személyektől!) való egyértelmű és nyilvános elhatárolódásra gondolok, ünnepélyes deklarációkra; jóllehet, ezek egyáltalán nem fölöslegesek. De szükség van arra is, hogy a szélsőjobb eszmeiség elől elszívják a levegőt, összeszorítsák mozgásterét. Igenis meg lehet, és meg kell tiltani rasszista, antiszemita, náci és nyilas kiadványok megjelenését és terjesztését. (Rossz vicc, hogy még Szálasi könyve is szabad forgalomban kapható, a vele kapcsolatos rendőri-ügyészségi eljárás pedig jó esetben is csak egy-két év múlva hoz eredményt.) Meg lehet és kell is tiltani neonáci és rasszista szervezetek működését.
Az így „lefeketített” szélsőjobboldal káderei, propagandistái, rögeszméinek terjesztői váljanak „persona non grata”-vá. A politikai, eszmei és személyi csatornák, amelyek a szélsőjobbot összekötik a „mérsékelt” jobboldallal, így szükségképp eldugulnak majd.
Fel kell végre ismerni: nem oktalan az az immár Nyugat-Európában is mind elterjedtebb jogelv, miszerint a nácizmus, a rasszizmus, az antiszemita uszítás nem kaphat menlevelet a szabadságjogokra hivatkozva. A hazai joggyakorlat azonban még korántsem tette a magáévá ezt a felismerést. És ez politikai nyomás kérdése is.
A Hetek idézte Eörsi Mátyást, aki szerint kitapintható az összefüggés a politika legmagasabb szintjén tapasztalható verbális gyűlöletkeltés, és a közéletben elszaporodó tettlegesség között. A Hetek ugyanezen száma Pelle János történész minap megjelent, A gyűlölet vetése című könyvére is utalt, mely az 1920-1944 közötti „zsidótörvények”, meg az 1944-es magyarországi „végső megoldás” szellemi összefüggéseit világítja meg.
Még mindig a Heteknek ugyanez a száma kis riportot közölt a dühödten antiszemita, nacionalista és hasonló, részben nyilas szellemiségű könyveket terjesztő egyik budai könyvesboltból. Az kimaradt a riportból, hogy ezt a boltot láthatólag közeli kapcsolat fűzi a Magyar Demokrata című, erősen jobboldali hetilaphoz, azt pedig a kormánypártok és a média bizonyos köreihez.
Mint ebből a példából is látszik, nem olyan könyvekről, nem olyan szerzőkről és újságírókról, nem olyan csoportokról és szervezetekről van csupán szó, amelyeket, illetve akiket a megvetés egy előkelő, hanyag kézmozdulatával tönkre lehet tenni. Ezeknek igen vastag a bőr a képükön.
Akármennyire megvetendők, akármennyire ostobák a szélsőjobb (rög)eszméi és módszerei, bármennyire jelentéktelenek is az európai gondolat skáláján mérve a képviselők, ellenük nem szabad beérni a szellemi és erkölcsi fölény elegáns (ugyanakkor nagylelkű) gesztusaival, hanem kemény politikai harcot kell folytatni a parlamentben, és azon kívül, akár civil kezdeményezések és bojkott megszervezésével, a törvény és a jog eszközeivel is.