Egy közkeletű európai uniós adoma szerint „a menny az a hely, ahol a szakácsok franciák, a műszerészek németek, a rendőrök angolok, a férjek olaszok, és mindent a svájciak szerveznek. A pokol az a hely, ahol a rendőrök németek, a műszerészek franciák, a szakácsok angolok, a férjek svájciak és mindent az olaszok szerveznek”. Nos, az egyes népek sajátosságai ismeretében az első felállás nem szorul sok magyarázatra; az emberek szabad áramlásának köszönhetően pedig manapság az Európai Unióban az utóbbi kialakulásának is egyre inkább növekszik az esélye. A huszonegyedik század generációját leginkább a mobil szóval jellemezhetnénk - s ez nem pusztán a tenyérnyi kommunikációs eszközre, hanem a feltörekvő új nemzedék életstílusára is utal. Kérdés, hogy azok a kelet-európai fiatalok, akik előtt a konzervatív kurzus ideológiája a nemzeti történelmet vallási mítosszá kívánja emelni, miként lesznek képesek tíz év múlva a versenyhelyzetben kiállni európai kortársaikkal szemben?
Hol van ma már Montesquieu, aki még hitt a nemzeti kultúra létében, aki szerint az azonos kultúrához tartozók karakterükben is hasonlók. Azok a nemzeti sztereotípiák, amelyeket egy 1748-as munkájával alakított ki, több száz évig élték virágkorukat - Montesquieu jóvoltából azonosítjuk például az olaszokat automatikusan a pezsgő táncokkal, az élet szerelmével, vagy az angolokat a hűvös, kimért, befelé forduló modorral. Ezek a sztereotípiák azonban manapság, az Európai Unió olvasztótégelyének, no meg persze a globalizációnak köszönhetően, halálos ágyukat nyomják. Helyüket lassan átveszi az unió uniformizált ifjú titánokból álló generációja, amely nem pusztán egy új évezred ajtaján léphetett be, hanem egy, az elődökétől lényegesen eltérő életformába is. Az Európai Unió ifjai számára értelmüket vesztették a határok és a kulturális különbségek.
Milyen is akkor tehát az „új európai sztereotípia”? „Ami a külső megjelenést vagy az életfelfogást illeti, Európa fiataljai szinte teljesen ugyanazt a nézetet osztják. Itt mindenki toleráns, nyitott, és hajlandó kipróbálni az új dolgokat” - állítja a Time magazin Európai generáció című írásában az új generáció huszonhat éves képviselője, Michael Gillespie, aki a londoni Informer Brand Development nemzetközi kutatási vezetője. Véleményét a harmincöt éves francia regényíró, Frédéric Biegbeder is osztja, akinek - jó franciához méltó módon - ugyan esze ágában sincs elhagyni a gallok földjét, ám ugyanakkor azt vallja: „…teljesen európainak érzem magam. Ez pedig azt jelenti, hogy abszolút nem érdekel Franciaország. Egyetértek John Lennonnal, aki Imagine című dalában azt énekelte: »Képzeld el, hogy nincsenek országok.«”
Az új Európa szellemétől űzött fiatalok saját kultúrájukat nagyra értékelik ugyan - legalábbis amíg van mit értékelni -, ám felette állnak, túllépnek rajta. Bárhová utazzanak is - merthogy ezt előszeretettel teszik -, ugyanaz a miliő, sőt - mivel azért ez a kör még nem túl széles -, ugyanaz a társaság várja őket. Legyenek akár Brüsszelben, Párizsban, Londonban, Bécsben, Milánóban vagy Lisszabonban: mindenhol ugyanaz a kép fogadja. Ugyanaz a McDonalds és Burger King, és ugyanazok a Gas- vagy Levis-divatüzletek.
Az új minta szerinti európainak minimum két diplomája van, legalább három-négy nyelven beszél folyékonyan, és lehetőleg még harminc éves kora előtt valamilyen vezető pozíciót tölt be. Az európai generáció számtalan képviselője már annyi helyen élt, tanult vagy utazott, hogy nem is emlékszik arra, melyik ország „az igazi otthona”. A huszonkilenc éves Paula Romero például Spanyolországban született, egy angolhoz ment feleségül, jelenleg pedig Brüsszelben él, ahol az egyetem elvégzését követően belga diplomát fog kapni. „Az az igazi európai, aki nem a saját kultúráját tarja a legtöbbre. Manapság egy vagy két kultúra nem elég” - véli.
A huszonnyolc éves svájci Alexandre Stucki Londonban dolgozik tőzsdeügynökként. Hetente legalább kétszer utazik Európa valamely nagyvárosába, ám a hétvégeket mindenképpen Párizsban tölti francia barátnőjénél. „Európainak érzem magam. Tudom, hogy ez nagy szónak tűnik, de szerintem a jövőben értelmetlenné válnak a határok és a nemzetek is.”
A huszonhét éves Sascha Pichler Salzburgban született, ám felmenői között számtalan osztrák, cseh, orosz és szerb akad. A gyermekkorát Malajziában, az Egyesült Államokban, Portugáliában és Németországban töltötte. Miután Oxfordban diplomázott, Brüsszelbe költözött - azonban ritkán marad itt: január óta megfordult Párizsban, Londonban, Nizzában, Milánóban és Bécsben is. „Annyira magától értetődő ez a helyzet. Az ember csak abból veszi észre, hogy külföldön van, hogy más valutában kell fizetnie” - mondja.
A fiatalok szívesen és gyakran váltogatják munkahelyeiket. „Számomra nem az a kérdés, hogy hol dolgozzak, hanem az, hogy mit akarok csinálni és hogy ki akarok lenni” - mondja a harminc éves Francesco Quaranta, aki immáron harmadik munkahelyét „nyüvi”.
A szokatlan mobilitási kedvű, az önmegvalósítást kecsegtető munkahelyekért, ha a világ végére nem is, de Európa bármely pontjára költözni hajlandó nemzedék természetesen a magánéletben is valami forradalmian újra vágyódik. Számukra nemcsak a kultúra, hanem a hagyományos családi értékek is elveszőben vannak. Az átlagéletkor az első házasságkötéskor jóval a harmincon túlra tolódott ki - ha egyáltalán hajlandók rászánni magukat erre a lépésre. Nyüzsgő világunkban az egyik pillanatban még Párizsban tárgyaló, a másikban Londonban tréningen résztvevő, a harmadikban pedig Milánóban új piacokat felkutató fiatalok számára egyszerűen lehetetlenné vált a klasszikus értelemben vett családalapítás. A trend azt mutatja, hogy legtöbbjük nem is vágyik erre. Mivel napközben folyamatosan emberekkel vannak körülvéve, késő este hazaérve jobban szeretnek egyedül maradni.
Arra a kérdésre, hogy vajon miért érzik magukat mindenütt otthon ezek a fiatalok, kézenfekvőnek tűnik a válasz. Az összeurópai mozgásnak, a közös értékek, élmények, viselkedésformák kialakulásának természetes előmozdítója az utazás egyszerűsödése, a kommunikációs technológia rakétaszerű fejlődése, valamint a mindenütt gomba módra terjedő azonos márkanevek, illetve a globális gazdaság kialakulása. A kor kommunikációját egyértelműen a mobiltelefon uralja: az EU-s fiatalok nyolcvanhárom százaléka rendelkezik mobiltelefonnal. Meglepő talán, de a Time közvélemény-kutatása szerint az internet korában a fiataloknak mindössze hat százaléka szerzi információit a világhálóról - ebben a tekintetben inkább a televízióhoz vagy az újságokhoz fordulnak.
Az új generáció világnézetének alakulását nagymértékben befolyásolja az a tény is, hogy a húszas éveikben járók csupán ködös emlékképekkel rendelkeznek arról az ideológiai harcról, amely ötven éven keresztül megosztotta Európát. „Tíz-tizenegy évesek lehettünk, amikor a berlini fal leomlott, számunkra tehát Kelet-Európa is Európához tartozik. A mi fejünkben nem élnek ideológiai ellentétek” - mondja a huszonnégy éves Sara Priem, a brit Fiatal Európaiak Mozgalmának elnöke.
Sok kelet-európai számára az EU ajtajának kinyílása legalábbis olyan, mintha egy börtöncella tárulna fel. Nem véletlen tehát, hogy mindannyian ott tolongnak a kilincsnél. „Aki Magyarországon nőtt fel, általában azt gondolta, hogy a nyugatiak jobbak, mint mi vagyunk. Most azonban sikerült legyőzni a kisebbrendűségi érzést. Már nincs bizonyítási kényszerünk” - mondja a Londonban tanuló Németh Bálint.
Akadnak azonban olyanok is, akik nem feltétlenül zászlólobogtatás és harsány üdvrivalgás közepette fogadják a vén Európa homogenizálódásba torkolló megújhodását. Ők nosztalgiával tekintenek vissza azokra az időkre, amikor az ember még valóban észrevette, ha egy másik országba utazott. „Én támogatom az egységes Európát, viszont azt gondolom, hogy ezzel egyidőben elveszítünk valamit” - véli a harmincnégy éves Paola La Falce.
Magyarországon a fiatalok közül jobbára csak azok szkeptikusak az unió iránt, akik tanulmányaik révén nagyobb betekintést nyertek annak felépítésébe, működésébe. Ők képesek árnyaltabban, következményeivel együtt mérlegelni a csatlakozást, amit mindennek ellenére elkerülhetetlennek és szükségesnek tartanak - állítja az amerikai hetilap, amely szerint tény, hogy az Európai Unió óriási vízfejjé duzzadó intézményrendszere rendkívüli állás- és karrierlehetőségekkel kecsegtet, ám csak egy viszonylag szűk, csúcs-értelmiségi réteg számára. Mivel ez a mézesmadzag lassan Kelet-Európáig is elér, fennáll a veszélye annak, hogy az „agyelszívás” állandósult jelenséggé válásával a magasabb fizetésre vágyó tehetségek soha nem is akarnak majd visszatérni hazájukba.
Az elit réteg kiváltságos helyzetével ellentétben az Európai Unió fiataljainak
- negyvenkét százaléknak - legnagyobb aggálya a munkanélküliség, ami jelenleg a 21-35 éves korosztály körében eléri a tizenegy százalékot. További aggodalmuk, hogy tíz éven belül az általuk elfogadhatónál nagyobb mértékben fog a hatalom a nemzeti kormányok rovására az Európai Parlament kezében összpontosulni.