Amint arra számítani lehetett, az Országgyűlés nem fogadta el a vallás- és lelkiismereti szabadságról szóló törvény módosítását. A döntés után a kormánypártok egymást múlják felül (pontosabban alul) a krokodilkönynyek hullatásában és az azon való sopánkodásban, hogy a „veszélyes szekták” ellen védtelen marad a hon. A színjáték többé-kevésbé az előzetes várakozásnak megfelelően folytatódik.
Már a törvényjavaslat benyújtásakor lehetett tudni, hogy a javaslat előterjesztésének kettős politikai célja van. „Ha sikerül megszerezni az ellenzék támogatását a módosításhoz, a kormány teljesíti az őt támogató felekezetek igényeit. Ettől kezdve a verseny szabályait a kormány diktálja, a számára szimpatikus (értsd: a kormányt támogató) egyházak további kedvezményekben részesülnek, a kormány számára nem szimpatikus közösségek számára pedig olyan többletkötelezettségeket lehet előírni, amilyet akarnak… A stratégia kidolgozói persze arra az esetre is gondoltak, hogy nem kapják meg a kellő támogatást a törvényjavaslat elfogadásához. Ebben az esetben újra elő lehet adni azt, amit a jelenlegi kormánypártok már annyiszor megtettek: úgy állítják be magukat, mint akik szerettek volna megoldani egy »súlyos problémát«, de sajnos a »galád ellenzék« ezt megakadályozza.” (A „szektaviták” politikai háttere, Új Exodus 2000. december 24.)
A parlamenti vita idején csendben lapító Semjén Zsolt helyettes államtitkár a szavazást követően sajtótájékoztatón támadta az ellenzéket (immár sokadszor lábbal tiporva azt a törvényi rendelkezést, amely tiltja, hogy a köztisztviselők politikai tevékenységet folytassanak). A politizálásra feljogosított igazságügyi politikai államtitkár, aki néhány hete a parlamentben nem tartotta fontosnak az elhatárolódást a MIÉP egyik képviselőjének raszszista uszító beszéde kapcsán, most teológussá előlépve a „destruktív szekták” káros tevékenyégéről nyilatkozott.
A szavazás előtt a korlátozást sürgető aláírásgyűjtést kezdeményező Magyar Kereszténydemokrata Szövetség nevezetű politikai szekta is megszólalt. (Erre a csoportra valóban áll a szekta elnevezés, hiszen ők a Kereszténydemokrata Néppártból kiszakadt formációként jöttek létre). Nyilatkozatukban a „kártékony és destruktív, személyiségromboló szekták működési esélyeinek” továbberősítéséről, és a liberális eszmerendszer „fals vallási formációkhoz” való „vágyódásáról” szóltak, és az MSZP-t és az SZDSZ-t „egyes szektakörökkel” való cinkossággal vádolták. Az MDF bejelentette, megfontolják, hogy népszavazást kezdeményeznek a szigorítás mellett, a Fidesz-frakció sajtóirodája pedig közleményben jelentette be, hogy „a Fidesz parlamenti frakciója hozzákezdett egy olyan törvényjavaslat kidolgozásához, amely… lehetővé teszi az egyházak számára biztosított lehetőségekkel visszaélő szekták elleni határozott fellépést”.
A javaslat parlamenti vitájának elmúlt hónapjaiban a kormánypártok magatartását ugyanaz a sandaság jellemezte, ami már az előkészítés szakaszában megnyilvánult. A kormány, miközben látszattárgyalásokat kezdett az ellenzékkel, a parlamentarizmus elemi szabályait semmibe véve vita nélkül elfogadtatott a költségvetési törvényben egy olyan javaslatot, amely a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénnyel ellentétesen diszkriminatív szabályokat állapít meg az egyes egyházak között. (Erről részletesen ld.
, Hetek 2000. december 9.) Az már nyilván csak a véletlen műve, hogy az ily módon kedvezményekhez juttatott kisegyházak közül néhány fontosnak tartotta a nyilvánosság ellőtt meghálálni a támogatást, és a Fidesz-frakció vezetőjével való találkozáson támogatásáról biztosította a kormány szándékát.
A kormánypártok gondosan vigyáztak arra, hogy a törvényjavaslat parlamenti vitája a nyilvánosság elől gyakorlatilag elzárt időpontban a késő esti órákban zajlódjon, megfosztva ezzel az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a javaslattal szembeni érvei eljuthassanak a közvéleményhez. Mi volt az ellenzék legfontosabb érve? Az, hogy a törvénymódosításra semmi szükség nincsen. Az elhangzott érvek szerint két okból sincs szükség változtatásra: egyfelől nem léteznek azok a súlyos visszaélések, amikkel a javaslat előterjesztői a közvéleményt riogatják. Jellemző, hogy sem a javaslat előkészítése során, sem a vitában, sem a javaslat bukása után egyetlen egy konkrét példát nem tudtak említeni súlyos visszaélésekre. Semjén Zsolt a törvényjavaslat benyújtása után is képzeletbeli „karburátorkereskedő egyházról” szóló dajkamesékkel szórakoztatta a kormánypárti újságolvasókat a Magyar Nemzet hasábjain. Az elutasítás másik érve, az volt, hogy a kétségtelenül előforduló kisebb visszaélésekkel szemben a hatályos törvények alapján a hatóságok fel tudnak lépni.
A törvényjavaslat kudarcáért elsődlegesen felelős Semjén Zsolt harsány sajtónyilatkozatokkal próbálja elterelni a figyelmet arról a tényről, hogy a keddi szavazás után neki mennie kellene. (Persze ez nem fog bekövetkezni, hiszen Semjén a katolikus püspöki kar üdvöskéje, akinek még KDNP-s időszakában pártelnökké választása mellett intenzíven kampányolt a klérus egy része, így sokkal tartozik saját felekezetének, amelynek érdekeit képviseli jelenlegi pozíciójában is.) Semjén a tényekkel alátámasztott érvelés helyett a ráolvasás technikáját választotta. Sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy jelenleg „áldatlan állapotok” vannak az egyházügyekben. A szavait alátámasztó tényekkel ezúttal is adós maradt. A tények ugyanis Semjén állításának ellenkezőjét mutatják. A magyarországi helyzetet elemző nemzetközi megfigyelők súlyos problémákat látnak a korrupció magyarországi elterjedésében, a közszolgálati média kormány általi lenyúlásában, a kisebbségek, különösen a romák elleni diszkriminációban és még sorolhatnánk a kritikákat, az egyházügyi helyzetet azonban csak pozitív összefüggésben említik. (Amikor egyházügyi téren kritika fogalmazódik meg nemzetközi szinten, az éppen a kormány jogkorlátozó elképzelései miatt történik.)
A helyettes államtitkár azt állította, hogy „a szavazás vesztese nem a kormány, nem a történelmi egyházak, hanem a magyar társadalom”. Ennek éppen az ellenkezője igaz, a társadalom nyert azzal, hogy nem született meg a törvénymódosítás. A tények azt bizonyítják, hogy a magyar társadalomban van igény a kisegyházak tevékenységére. A demokrácia feladata éppen az lenne, hogy biztosítsa a kisebbségek létét és biztonságát. Fontos adalék, hogy rövid idő alatt több mint százötvenezer ember támogatta aláírásával a vallásszabadság ügyét, ami azt is bizonyítja, hogy Magyarországon egyre bővülő tábora van a vallási toleranciának. Amivel Semjénnek és társainak baja van az maga a vallási sokszínűség a vallási pluralizmus, valamint az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos elve. Semjén a jelenleg folyó rekatolizációs törekvés egyik élharcosaként olyan országról álmodik, ahol az állammal összefonódott katolikus felekezet zavartalan dominanciája érvényesül.
Semjén Zsolt szerint az „ügyészség keze meg van kötve, ezért a bizniszorientált egyházak ellen nem lehet fellépni.” Ez az állítás minden elemében valótlan. Az ügyészség keze nincs megkötve, több eset is bizonyítja, hogy amikor tényleges viszszaélés előfordult, akkor az ügyészség fel tudott lépni. Az már más kérdés, hogy több eljárás indult történelmi felekezetek papjai és lelkészei ellen, mint úgynevezett kisegyházak ellen.
A családrombolás vádját bizonyítandó Semjén arra hivatkozott, hogy a Segítő Barát szervezetnél százával vannak bizonyítékok. Az említett szervezet politikai pártok és különböző háttérszervezetek által manipulált akciócsoport, amely érdekes módon nem foglalkozik a családoktól kábítószer-kereskedők, vagy emberkereskedők által elrabolt, tönkretett, prostitúcióra kényszerített több ezer fiatal sorsával. Ellenben többnyire olyan felnőtt emberek zaklatásával tölti idejét, akiknek mindössze annyi a bűne, hogy a vallás szabad megválasztásának (és megváltoztatásának) alkotmányos jogával éltek, így nem követték szüleik vallási tradícióját.
A kormány érvelése szerint „rendteremtő törvényre lenne szükség”. Ez az érvelés különösen annak fényében érdekes, hogy éppen a héten utasították el a kormánypártok, hogy Ausztriához és Németországhoz hasonlóan hazánkban is büntetendő legyen a holokauszt-tagadás. Dávid Ibolya igazság-ügyminiszter az MDF elnöke a szólásszabadság védelmére hivatkozik. Amikor tehát a magyarországi zsidóságot aggasztó valódi problémákkal kellene szembenézni, akkor nem tartják követendőnek egyes európai országok megoldását, amikor azonban egyes felekezetek kiváltságos helyzetét kell biztosítani, akkor a nemlétező uniós követelményekre hivatkoznak.
Semjén Zsoltot láthatóan elragadták indulatai, amit talán meg lehet érteni, hiszen hároméves munkája veszett kárba a törvényjavaslat bukásával és nyilván megbízói elégedetlensége is frusztrálja őt. Az MKDSZ csalódottsága is érthető, hiszen aláírásgyűjtési akciójukkal nem tudták bizonyítani álláspontjuk elsöprő támogatottságát. Az ügy kapcsán általuk használt uszító hangnem és az MDF által felvetett népszavazási kezdeményezés azonban aggodalomra ad okot. Magyarországon a jelenleg kormányzó erők az utóbbi években egyre inkább „szalonképessé” tesznek olyan kisebbségellenes, antiszemita, rasszista nézeteket, amelyek emberek millióinak pusztulását okozták a huszadik században. Az, hogy a kisebbségek elleni diszkrimináció politikája támogatást élvez a választók bizonyos körében, nem igazolhatja a diszkriminációt. Amikor Orbán a MIÉP kapcsán arra hivatkozik, hogy parlamenti pártról van szó, megkerüli a lényeget. Hitlernek ugyanis nagy politikai támogatottsága volt Németországban, ez azonban nézeteit nem teszi elfogadhatóvá. Amikor egy politikai erő kirekesztésre, gyűlölködésre, antiszemitizmusra, az etnikai vagy vallási kisebbségek elleni diszkriminációra épít, veszélyes útra lép. Vallásügyi területen az MDF és az MKDSZ követi a MIÉP stratégiáját. De gondoljuk csak végig hová vezetne, ha a romák vagy a zsidók elleni előítéletek népszavazási kezdeményezések alapját képeznék. Az MDF ötlete, hogy a vallási kisebbségek ellen népszavazást kezdeményez, Magyarországot visszataszítja arra a lejtőre, amelyet az előző században végigjárt, amely út a zsidótörvényekhez, hatszázezer magyar zsidó kiirtásához, több tízezer roma, és több ezer kisegyházhoz tartozó hívő elpusztításához vezetett.
A jelenlegi kormányt óriási felelősség terheli. A kisebbségek elleni uszítás (legyen szó etnikai vagy vallási kisebbségről) politikai rangra emelése, a kisebbségekkel szemben ma is létező diszkrimináció, az etnikai kisebbségek hátrányos megkülönböztetése mellett egyre gyakrabban megjelenő vallási alapú diszkrimináció emberek százezreit bélyegzi meg. A megrágalmazott, megbélyegzett, üldözött emberektől nem várható, hogy egy őket kirekesztő közösség lelkes tagjai legyenek. A tisztességes politika küldetése, a kisebbségek védelme, egy modern, sokszínű nemzeti közösség megteremtése, ahol az emberek között csak teljesítményük tesz különbséget és nem vallásuk vagy nemzetiségük. A vallásügyi vita folytatásán is múlik merre halad tovább Magyarország?