Hetek - V. évfolyam, 15. szám, 2001. április 14

Ritka, hogy két ország kapcsolatfelvételének egy fontos eseményét olyan - nem lehet jobb szót találni rá - üresség jellemezze, mint amilyen a legutóbbi magyar-román külügyminiszteri találkozó volt, legalábbis az eseményt figyelő újságírók szerint. Noha a magyar politikai államtitkár tagadta, hogy semmi sem történt, sőt kismértékű, bár nem látványos haladásról beszélt, a tárgyalások utáni többi nyilatkozat nem ezt sugallta. A román sajtó éppenséggel azt ünnepelte az új bukaresti tárcavezető magatartásában, hogy elutasította a magyar kezdeményezéseket - a bukaresti lapok szerint ez volt a helyes és offenzív román viselkedés a tárgyalásokon.

Mircea Geoana első budapesti látogatása kapcsán érdemes felidézni egy másik külügyminiszteri találkozót, amely hasonló helyzetben, a romániai választások után történt 1996-ban - az összehasonlítás eléggé lehangoló. Az akkor hatalomra került új vezetés egyik kulcsfigurája, Adrian Severin első útja a kormányalakítás után közvetlenül Budapestre vezetett, míg Geoana egyáltalán nem sietett a szomszéd fővárost felkeresni, sőt a kormány megalakulása után nem sokkal a román külpolitikai prioritások megfogalmazásakor első helyre a Moldovai Köztársasággal, második helyre a Jugoszláviával való kapcsolatok fontosságát tette, és csak utána következtek a „listán” - úgy általában - Románia többi szomszédai. Míg Severin akkor az Európa felé forduló vezetés új, integrációs törekvéseinek evidens szimbólumaként kezelte a román-magyar kapcsolatok fellendítését, addig a mostani román diplomácia ezt egyáltalán nem hangsúlyozza.
Geoana már a kapcsolatfelvételt sem sürgette, inkább a magyar fél tett pozitív gesztusokat, amikor nyilvánosan is kifejezte örömét a kisebbségeknek tett pozitív gesztusok, főképp a helyhatósági törvény elfogadása kapcsán. Egyfajta nem túl pozitív válasznak fogható fel a román vezetésnek az a furcsa játéka, hogy amikor Németh Zsolt külügyi államtitkár épp a miniszteri találkozót előkészítendő Bukarestbe utazott, egy ideig a román diplomácia azt szivárogtatta ki a sajtónak, hogy a román külügyminiszter nem is tud időt szakítani a fogadására. Természetesen aztán megtörténtek a tárgyalások, de Németh útját komoly felhördülés kísérte ( Hetek, 2001. március 24.), amiért a magyar politikus a bukaresti megbeszélések után erdélyi magyar személyiségekkel is találkozott.
1996 decemberében Severin budapesti tárgyalásain konkrét kérdésekről konkrét megállapodások köttettek, és ezek legfontosabbika meg is valósult - bár nagyon nehezen és újabb bonyodalmak közepette. A kolozsvári főkonzulátus újranyitásáról van szó, amelyről ezen a bizonyos első tárgyaláson állapodtak meg a felek, és ami azt jelezte a külvilágnak, hogy a román-magyar kapcsolatok rendszere végre túllép a Ceausescu-időkből örökölt ballasztokon. A képviseletet ugyanis még a diktátor záratta be 1988-ban, a magyarellenes nacionalista kampány tetőpontján, válaszul a falurombolás elleni budapesti tüntetésre. Severin megállapodását azonban váratlan botrány követte Bukarestben: egy román lap előkapart egy volt szekustisztet, aki a lehető legkomolyabban megismételte a kommunista diktatúra vádjait arról, hogy a főkonzulátus valójában a magyar kémszolgálatok erdélyi központja volt, azért kellett bezáratni. Aztán megkezdődött annak megkérdőjelezése, hogy az új román külügyminiszternek volt-e felhatalmazása, jogköre arra, hogy megígérje a képviselet újranyitását, sőt amikor a legbefolyásosabb román lap nekiszegezte a kérdést az új államfőnek, Emil Constantinescu olyan bizonytalan és kétértelmű választ adott, amely tovább bátorította a Magyarország felé történő nyitás ellenzőinek egyre szélesebb és hangosabb táborát.
A főkonzulátus ügye volt az első világos jele 1997 elején annak, hogy noha a román hatalmi struktúrában akkoriban gyökeresnek tűnő változás következett be, azért az alapvető nacionalista beállítódásra, a magyarellenességre az európainak mondott új kormányzat nincs sok befolyással. Sőt jelzés volt a főkonzulátus elleni kampány az ellenzéki, de a kormánypárti nacionalistáknak is, hogy noha Európa nem szereti az ilyesmit, azért a magyarokkal szemben továbbra is szabad a vásár. A konzulátus körüli bizonytalanság tette lehetővé, hogy ezek után maga az új román vezetés is alaposan elbizonytalanodjon a magyaroknak tett koalíciós ígéretek betartásában, a Budapesttel történt további megoldások „laza” kezelésében. Alighogy elcsitult a képviselet körüli első vihar, rögtön következett a második felháborodási hullám, amiért az akkori miniszterelnök 1997 márciusában a lehető legtermészetesebb módon megígérte Budapesten, hogy lesz romániai magyar állami egyetem. Nehéz feledni a köztársasági elnök szerepét ebben a botrányban is: Constantinescu már akkor visszavonatta miniszterelnökével a magyar fővárosban kimondott szavait, amikor Ciorbea kormányfő gépe még le sem szállt az otopeni repülőtéren.
A főkonzulátus mégis megnyílt, ám ennek egyetlen igazi oka az lehetett, hogy az akkori vezetés még komolyan hitt benne: maga a választási fordulat és néhány pozitív nemzetközi gesztus elég lesz ahhoz, hogy a soros NATO-csúcson Romániát is meghívják a szervezetbe. Más kérdés, hogy amikor a főkonzulátus valóban beindult, de Kolozsvár polgármestere újabb és újabb otromba és megalázó akciókat szervezett a képviselet és vezetője, Alföldi László ellen, a román kormány nemigen próbálta leállítani Funar hadjáratát.
Az újabb főkonzulátus körüli mostani zavar megoldását azonban nem valamilyen, a kormányhoz képest legalábbis külsődleges tényező hátráltatja, nem az ellenzék vagy más erők próbálják megfúrni a csíkszeredai képviseletet: maga az új kormány utasítja el a létrejöttét. Először Nastase kormányfő nyilatkozott úgy, hogy szerinte fölösleges a megnyitása, hiszen a két ország között úgysincs vízumkényszer, a tárgyalások utáni nyilatkozatok során pedig Geoana bonyolult és a szokásosnál is diplomatikusabb megfogalmazása ugyancsak azt sejtette, hogy a román félnek nem áll szándékában pozitív választ adni, legalábbis bizonyos feltételekhez köti a dolgot. A román fél szerint a képviselet „földrajzi szempontból kiegyensúlyozott kell hogy legyen” mindkét országban - ami az eddigi nyilatkozatok fényében azt jelenti, hogy Bukarest nem óhajtja magyarok lakta területen az újabb konzulátust, hanem egy korábbi ötlet kapcsán inkább mondjuk a tengerparti Constantában. Ezzel egyébként a külügyminiszter burkoltan azt is elismerte, hogy Bukarest számára a képviseletek ügye nem valamiféle gyakorlati - állampolgársági, adminisztrációs - probléma, mint ahogy azt a magyar fél fogja fel, hanem politikai ügy és politikai alkuk tárgya, különben hogyan is jöhetne szóba olyan nagyváros, ahol alig néhány száz magyar élhet.
Érdemes azt is tisztázni, hogy mire is szolgálnak a magyar konzulátusok, tehát a bukaresti és a kolozsvári képviselet. Ellentétben a román sajtóban sűrűn olvasható beállítással, de ellentétben a román kormányfő egy korábbi nyilatkozatával is, amelyben azt érzékeltette, hogy a csíkszeredai főkonzulátus az RMDSZ valamiféle támogatására szolgál, a valóság sokkal prózaibb: a főkonzulátus nem a küldő ország politikai képviselete; leginkább vízumokat ad ki azoknak a romániai állampolgároknak, akik nem turistaként akarnak Magyarországon tartózkodni. Természetesen Nastase, mint egykori külügyminiszter éppoly jól tudja, mint Geoana, a jelenlegi, hogy a nemzetközi viszonyokat ismerők számára menynyire gyermeteg érv, miszerint ha nincs vízumkényszer, nem kell konzulátus. Azonban a budapesti sajtóértekezlet egy mondata, ha nagyon burkoltan, de jelzi azt is, hogy a bukaresti vezetés számára ez a kérdés továbbra is annak az eszköze, hogy valamiféle helyzeti előnyhöz jusson a magyar diplomáciával szemben, illetve hogy a kétoldalú kapcsolatok megrontásának árán is javítsa belső pozícióit, népszerűségét.
Geoana így fogalmazott: „Ezt a témát a román állampolgárok szabad közlekedéshez való jogának perspektívájában akarjuk tárgyalni.” Ez a különös megfogalmazás, amely a korábbi nyilatkozatokban nem bukkant elő, egyfelől jelentheti azt, hogy Románia nem fogadja el azt a helyzetet, amely akkor következik be, mikor Magyarország uniós tagállamként vízumkényszert kénytelen bevezetni az unión kívül rekedt országok, köztük Románia felé. De jelenthet ez a mondat valami mást is, mégpedig azt, hogy a román külügy megpróbálja összekapcsolni a magyar főkonzulátusok kérdését a román állampolgárok szabad mozgását korlátozó jelenlegi európai vízumkötelezettséggel.
Értelmezhető tehát Geoana kijelentése úgy, hogy amíg a románok nem mehetnek vízum nélkül Európába, amíg Magyarország nem tesz hathatós lépéseket ennek érdekében, addig Románia sem nyújt engedményeket, hiszen ha a képviseletek kérdése politikai alku tárgya, akkor a megnyitás engedélyezése is egyfajta engedmény - legalábbis a román felfogás szerint. Sőt ha a korábbi logikát megfordítjuk, érezhető ebben a mondatban akár egyfajta burkolt fenyegetés is, tehát Magyarország nem juthat be az unióba addig, amíg Románia állampolgárai számára fennáll a vízumkötelezettség. Ez már igen bizonytalan értelmezés, de nem teljesen kizárt, hiszen már többször előfordult, hogy román politikus a magyar integrációt úgymond „megtiltotta” Bukarest szempontjából. Maga Iliescu és más akkori vezetők is kimondták 1996 folyamán, hogy Magyarország nem lehet a NATO tagja addig, amíg Romániát fel nem veszik, mert ellenkező esetben a térség katonai egyensúlya katasztrofálisan megbomlik, amit a nagyhatalmak sem fogadhatnak el.
Ha Geoana budapesti kijelentései mögött talán nem is húzódik ilyesfajta nyílt fenyegetés, a bukaresti lapoknak valószínűleg mégis igazuk van abban, hogy a kétoldalú kapcsolatokban új korszak kezdődik, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy a román fél nem hajlandó érdemben válaszolni a magyar kezdeményezésekre, viszont az eddiginél sokkal élesebben veti fel mindazt, amit ő tart indokolt követelésnek. Ilyen volt például a mostani találkozón az a mozzanat, amikor a román fél élesen kifogásolta, hogy Budapest nem konzultált Bukaresttel a státustörvényről. Ez a gesztus egyébként megint csak azt bizonyítja, hogy Románia új vezetése a magyarokkal szemben valamennyi fontos kérdést politikai problémaként kezel - hiszen, noha a státustörvényt Magyarországon is nagyon sok kritika kíséri, az nyilvánvaló, hogy a tervezett jogszabály elsősorban nem a környező országok ellen irányul, tehát például nem a romániai románokat akarja rosszabb helyzetbe hozni, hanem a romániai magyarokat akarja jobb helyzetbe hozni - Magyarországon. A románoknak nyilván az fáj, hogy állampolgáraik egy része esetleg valóban megérezheti annak előnyeit, hogy az anyaország fejlődik, és része lesz az egyesült Európának. Azt viszont sem a román külügy, sem a bukaresti sajtó nem szokta részletezni, amikor a magyar vezetés azt üzeni Bukarestnek: fejlesszék úgy és olyan ütemben a kétoldalú kapcsolatokat, hogy Romániának is több esélye legyen az integrációra. Ez esetben ugyanis a státustörvénynek semmi jelentősége nem lenne a két ország relációjában.
Talán épp itt a baj. Míg 1996-ban a NATO-tagság esélyei az akkori bukaresti vezetést a kolozsvári konzulátus elfogadására, más ügyekben pedig a kapcsolatok pozitív változásának legalább a látszatára késztették, addig a mostani román diplomácia kicsit úgy viselkedik, mintha még a látszatok se lennének fontosak. Geoana az összes kétoldalú kérdés kapcsán negatív vagy kitérő választ adott a budapesti sajtótájékoztatón, legyen az a magyar egyetem, az autópálya vagy a főkonzulátus, csak akkor volt határozott, amikor a magyarországi románok helyzetének javításáról esett szó. Félő, hogy a magyar-román kapcsolatok mögül kifogyott a legfontosabb hajtóerő, az integrációs energia. Románia vezetése most már tisztában van azzal, hogy az ország tartósan az utolsó helyre szorult a tagállamok esélylistáján, ami azt jelenti, hogy már a korábbi külügyminiszter Petre Roman által emlegetett 6-7 év sem reális perspektíva az uniós belépésre. A 2002-es prágai NATO-csúcsra ugyan újabb kampányt indított a kormány, de Iliescu elnök nemrég kimondta azt, amit a vezetés lépéseiben amúgy is érezni: nem is olyan nagy baj, ha Románia ekkor sem kap meghívást a szervezetbe. Az pedig sajnos már eddig is nyilvánvalóvá vált, hogy valóságos belső politikai akarat nem létezik a szokásos gyanakvó, a mosolydiplomácia mögötti inkább ellenséges alapállás megváltoztatására. És miután Románia új vezetése az esélytelenek nyugalmával halasztja el szinte az összes többi fontos belső reformot, nem csoda, ha nem érzi érdemesnek, hogy változtasson az eddigi reflexeken.