Jocika reggelente hatkor ébred a Minimaxra, s este kilenckor kerül újból ágyba, szintén tévészóra. Jocika, rendes nevén Gerencsér József két és fél éves, jó karban lévő fiúcs-ka, még otthon nevelkedik, ahol - nincs mese - egész nap folyamatosan szól a televí-zió. Jocika élete persze egyáltalán nem rendkívüli, hiszen rengeteg kortársa nő föl állandó tévéduruzsolás mellett. Becsületükre legyen mondva: a varázsdobozt ritkán nézi bárki is a famíliában. De ha elromlik, akkor egyből kriptahangulat ereszkedik a családra. Mint Tornatore filmjében, a „Mindenki jól van”-ban a nagypapa és a rábízott kisunoka esete: hirtelen elromlik a tévé, és a tata a teljesen kiborult aprósággal együtt a mosógép forgódobjával kompenzálja magát. Ugyanúgy ülnek a zakatoló masina üvegajtaja előtt, mint a tévékészülék előtt: van hang, van kép, van monotonitás, csak most éppen a színes ruha forog körbe-körbe. Ami pedig Jocikát illeti, szegénnyel elvétve megesik egy mandulaműtét. Ilyenkor egy-két napra kórházba kerül, s szülei mindenről gondoskodnak. Elsősorban az alapzajról. - Nem lehetne bekapcsolni a tévét? - kérdi a szorongó anyuka félóra bennlét után az ügyeletes ápolónőt. - Jocika megszokta, hogy mindig megy otthon a műsor. Nem, nem, a mesevideo nem jó, másfajta háttérzaj kellene, mondjuk egy kormányszóvivői tájékoztató, esetleg valami sorozat, aláfestésnek ilyesmi a legjobb, vagy a Fókusz, azt a kicsi különösen szereti. Sajnos éppen nem lehet mást fogni, csak egy osztrák kvízshow-t, üsse kő, ez is megteszi, elvégre nem az a lényeg, hogy mit mondanak benne. Tény és való, bármi megy este tízig, a nyolcfős kórteremből a kutya sem figyeli. Akárcsak otthon. Másnap reggel hatkor lázmérés és Össztűz, majd délelőtt minden gyógyult apróság hazafelé veheti az irányt. Vége az embert próbáló egyhangúságnak, az esti Dáridóra mindenki otthon lesz már, az amúgy is Jocika másik nagy kedvence. (D.K.)