Hetek - V. évfolyam, 6. szám, 2001. február 10

„A választási küzdelem Ariel Saron és Ehud Barak között tavaly szeptember végén kezdődött, azon a napon, hogy Saron felsétált a Templom-hegyre. Százharminc drámai nap után az izraeliek döntöttek: a Saron képviselte cionizmust választották a Barak által megtestesített posztcionizmussal szemben” - írta a Jerusalem Postban megjelent kommentárjában egy veterán izraeli publicista, Uri Dan, aki korábban Ariel Saron tanácsadója is volt. Dan szerint a jobboldali Likud jelöltjének azzal sikerült négy hónap alatt a politikai esélytelenek kategóriájából eljutnia az Izrael történetének legnagyobb arányú választási győzelméig, hogy a nemzetközi média által oly sokat kárhoztatott templom-hegyi látogatásával felhívta az izraeliek figyelmét: Barak - választási ígéreteivel szöges ellentétben - megállapodásra készül a palesztinokkal Jeruzsálem felosztásáról. Annak lehetősége, hogy a zsidóság legszentebb helyének számító Templom-hegyből mindössze a Siratófal marad Izrael fennhatósága alatt, a választási eredmények alapján nemcsak a jobboldalt döbbentette meg. Az izraeli fővárosban január elején több százezer ember részvételével megtartott tömeggyűlés már előre jelezte: Jeruzsálem egysége pártállástól függetlenül a legerősebb közös nevezőnek számít az izraeliek számára.

Ariel Saron megválasztott izraeli miniszterelnök a Siratófal előtt imádkozik. Mi szolgálja Jeruzsálem békéjét? Fotó: Reuters

Félig üres termek egymás nyakába borulva zokogó fiatalokkal a Munkapárt választási főhadiszállásának helyt adó Tel Aviv-i Sheraton szállóban, körtánccal ünneplő sokaság a Likud által kibérelt Dan Panorama Hotelben. Kedd este az izraeli televízió élő választási közvetítésén ez a két kép váltotta egymást, miután nyilvánosságra hozták az első exit-poll eredményeket a miniszterelnök-jelöltek versenyéről. Pedig ekkor még egyik táborban sem tudhatták, hogy a legelső adatok, amelyek Ariel Saron 19 pontos győzelmét mutatták Ehud Barakkal szemben, jelentősen módosulni fognak. Hajnalra világossá vált: Saron 62,3 százalékot, míg ellenfele, Barak 37,7 százalékot szerzett meg a leadott mintegy két és fél millió szavazatból. A közel 25 pontos előny nemcsak a jobboldali Likud számára jelentette a párt 1977-es első választási sikere óta az eddigi legnagyobb győzelmet, hanem azt is jelezte, hogy az állam megalakítása óta 11. miniszterelnök minden elődjénél nagyobb támogatottsággal foglalhatja el hivatalát.
Eközben Ehud Barak, akit Saron még a választás éjszakáján felkért arra, hogy csatlakozzon egy nagykoalícióhoz, búcsúzóul - híven eddigi szokásához - ismét egy olyan bejelentéssel lepte meg a közvéleményt, amelyről előzőleg senkivel sem konzultált. A miniszterelnök, oldalán a könynyekkel láthatóan nehezen küszködő feleségével, bejelentette: 42 év közszolgálat után visszavonul, lemond pártelnöki és képviselőházi tisztségéről. A Haarec című izraeli lap megfogalmazása szerint a Barak beszédét követő percekben „a római gladiátorokat megszégyenítő vérfürdő tört ki a Munkapárt soraiban a vezető pozíció megszerzéséért”.

Ariel Saron megválasztott miniszterelnökként első napját a jeruzsálemi Siratófalnál kezdte. Saron, aki Tel Avivból érkezett a fővárosba, mielőtt az ősi kövekhez lépett volna, hogy ott egymagában imát mondjon, riportereknek kijelentette: „Felkeresem Jeruzsálemet, a zsidók háromezer éves fővárosát, Izrael örök és oszthatatlan fővárosát, amelynek központjában a Templom-hegy áll az örökkévalóságig.” Saron első, a világ számos pontján élőben közvetített nyilvános beszédében szintén ünnepélyes fogadalmat tett Jeruzsálem mellett, idézve a zsoltár szavait: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem.”
A nagy siker sem feledtet-hette a tényt, hogy mivel a kormányalakítás során az új miniszterelnök nem számíthat hasonló többségre, amennyiben a belviszályba merült Munkapárt nem tud vagy nem akar belemenni a nagykoalícióba, Saronnak nagy gonddal kell összeválogatnia kormányát a minimális többség biztosításához. A sajátos izraeli választási rendszer miatt, azáltal, hogy a szavazók ezúttal csak a miniszterelnök személyéről dönthettek, a régi, még Barak győzelmekor megválasztott knesszet a helyén maradt. A tucatnyi kis párt - köztük több egyszemélyes frakció - közül a számítások szerint legalább nyolc-kilencet meg kell Saronnak nyernie ahhoz, hogy a Likud és a Sasz szavazataival együtt szűk többsége legyen a parlamentben. Ez olyan alkukat eredményezhet, amelyek az elemzők szerint már most magukban hordozzák egy újabb előrehozott választás lehetőségét.
Saron győzelmét igen eltérően kommentálták a világ különböző pontjain: a közel-keleti rendezésben aktívan tevékenykedő nagyhatalmak óvatos reménységüknek adtak hangot a béke esélyeit illetően, míg néhány kisebb európai ország nem túl diplomatikusan kifejezte a Saron megválasztása miatti fenntartásait. Az eredményt „jelentős győzelemnek” minősítette Robin Cook brit külügyminiszter, míg a szintén friss vezetőnek számító Bush amerikai elnök kijelentette: „Továbbra is segíteni fogjuk mind a két felet a régióban, hogy megteremtsük a stabilitás és nyugalom légkörét, és esélyt adjunk a Saron-kormánynak, hogy megtegye, amit ígért: egységkormányt alakítson, és elősegítse a béke megteremtését.” Ennél egyértelműbben fogalmazott Samuel Berger, Clinton volt nemzetbiztonsági tanácsadója, aki úgy véli: „Ez nyilvánvalóan elsöprő győzelem Saron számára, de talán még inkább nyilvánvaló kifejezése annak, hogy az izraeliek elutasítják az erőszakot és azt a kormányt, amely nem volt képes kontrollálni azt.”
Az Európai Unió nevében nyilatkozó Göran Persson svéd miniszterelnök szerint: „Az EU reméli, hogy Ariel Saron életben tartja a békefolyamatot, és minden érintett fél kívánságának megfelelően folytatja a dialógust. Az unió felkészült arra, hogy segítséget nyújtson a feleknek a békemegállapodás elérésére és végrehajtására irányuló erőfeszítéseikben.”
Terje-Roed Larsen, az ENSZ közel-keleti különmegbízottja Saron ígéretére - igazi béke, valódi biztonság - utalva azt mondta: „A biztonság béke nélkül csak délibáb”, és felszólított, hogy „azonnal fel kell újítani a tárgyalásokat az érvényes ENSZ-határozatok és a felek által elért megállapodások alapján”. A norvég külügyminiszter ezzel szemben borúlátó. Thorbörn Jagland úgy vélte: „Ha Saron véghez viszi, amit a választások alatt mondott, minden okunk megvan a félelemre attól, ami történni fog.” Oroszország ezzel szemben támogatásáról biztosította az új izraeli vezetőt. Putyin elnök személyes üzenetben gratulált Saron megválasztásához, és reményét fejezte ki, hogy nagy felelősséggel járó posztján az izraeli kormányfő a kölcsönösen előnyös orosz-izraeli együttműködés továbbfejlesztése érdekében tevékenykedik majd. „Oroszország őszintén érdekelt a közel-keleti térség békéjében és stabilitásában, s mint a békefolyamat társvédnöke, kész a jövőben is az állandó kapcsolattartásra Izraellel az átfogó arab-izraeli rendezés kialakítása érdekében” - hangoztatta Putyin üzenetében.
Kevésbé árnyalt képet mutatnak az arab világból érkező reakciók. A legudvariasabb üzenet a szomszédból, Jasszer Arafattól érkezett, aki Saronnak gratulálva kijelentette: „Remélem, ez a béke építésének éve lesz, a bátrak békéjének éve, amely a régió és népei legjobb érdekét fogja szolgálni.” Arafat szavainak őszinteségét némileg megkérdőjelezi, hogy a személyes vezetése alatt álló Fatah mozgalom kiáltványa szerint „ha az izraeliek azt hiszik, hogy Saron biztonságot fog szerezni nekik, mi hangosan mondjuk, hogy Izraelben soha, egyáltalán nem lesz biztonság”.
Hoszni Mubarak egyiptomi elnök kérdésként fogalmazta meg véleményét: „Várunk, míg meglátjuk, mit tesz Saron: a béke vagy az elnyomás politikáját folytatja?” Az Izraellel katonai szövetségben álló Törökország külügyminisztere, Ismail Cem őszintén fogalmazott: „Igaz, hogy Saronról negatív képünk van, de ezen a ponton nem igazságos, ha csak ennek alapján ítélnénk meg őt.” Bassár el-Aszad szíriai államfő szerint változatlanul azok a feltételek vannak érvényben, amelyeket még atyja, Háfez Asszad dolgozott ki, aki szerinte a közel-keleti béke egyik legelkötelezettebb keresője volt. „Ugyanazt követelem, amit Asszad elnök követelt. Nem vettem el a feltételekből, és nem is toldottam meg azokat” - mondta Bassár el-Aszad, aki azt is hozzátette, hogy nem pusztán egy izraeli-szír békében gondolkodik, hanem az egész térségre kiterjedő megállapodásban. Világossá tette, hogy olyan szerződést, amelyet a palesztinok elfogadnak, minden bizonnyal Szíria is elfogad, mert az új lehetőségek elé állítaná a térség országait.
Izrael ellenségei viszont úgy látják, Saron ugyanolyan, mint elődei. Egy arab napilap, az Asz-Szafir főszerkesztője tömören fogalmazott: „Egy vámpír lépett a szörnyeteg helyébe” - írta Talal Szalman. Hasonlóan vélekedett az iraki külügyminiszter, Muhammad Szaid asz-Szahaf, aki egy nyilatkozatában azt mondta: Saron győzelme az eddigi kormányfő, Ehud Barak felett semmit nem változtat a közel-keleti békefolyamat tekintetében, mivel mindkét említett politikus „bűnöző”. „Saron, Barak és elődjük, Simon Peresz mind egyformák, a palesztinok földjét Izrael számára el akarják venni.” Ha Izrael békét akar - tette hozzá az AFP jelentése szerint az iraki miniszter -, minden elvett földet vissza kell adnia a palesztinoknak, és valamennyi 1948 után érkezett zsidót ki kell telepítenie Palesztinából.