Zoltán Gábor
Mintha manna
Született egy mű. Mint minden születés, ez is csoda. Mint minden születés, ez is szükségszerű esemény. Feltéve, hogy hiszünk a csodában. Feltéve, hogy hiszünk a szükségszerűségben. Megszületett Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényének színpadi változata. Minden születés folytatás. A szülő életének, egy nemzedék életének, sok nemzedék életének folytatása. Kertész Kaddisa a folytathatatlanság regénye. Ismerek olyan férfit, aki saját apológiája részeként, egy fiatal nőnek írott leveleibe iktatott hosszú részleteket a regény szövegéből – a nő gyereket akart tőle –, általában nincs hitelesebb érvelés amellett, hogy valaki nem akar gyereket, mint ez a textus, és speciálisan akkor nincs, ha a nem vállaló egyén férfi, művelt és értelmes, és legalább részben zsidó származású. Kertész egyébként is a folytathatatlanság jegyében építi életművét. Nem folytatja újságírói tevékenységét, és könnyed színdarabok szerzője lesz. Nem folytatja a színműírást, és megírja első regényét. Jóllehet ez a regény, a Sorstalanság csak nehezen jut el a közönséghez, nyomban elkészülte után kétségtelenné válik, hogy remekmű, úgyhogy ellentétben az újságírással meg a mulattató darabok írásával, Kertész ezt a munkát már folytatni akarja. És hogy aztán milyen nehéznek bizonyul folytatnia, arról a Detektívtörténet, a Nyomkereső és nem utolsósorban a Kudarc olvasói pontos tudással rendelkezhetnek. Ám miközben a folytatás újra és újra lehetetlennek vagy legalábbis küzdelmesnek bizonyul, Kertész mást se tesz, mint folytat. A Jegyzőkönyv és a Felszámolás között (bő évtizedig) nem olvasható tőle más, csak publicisztika – ez tekinthető a megszakadt zsurnaliszta-tevékenység újrakezdésének. A humor Kertész minden szépprózai művének fontos eleme (Isten humorista, jegyzi fel a Gályanaplóban) – talán nem is volt véletlen és fölösleges kitérő nála a bohózatírás. A Kaddis eleve folytatása a Sorstalanságnak, amennyiben hőse író, éspedig egy a Sorstalansághoz hasonló regény szerzője, akinek életét, kapcsolatait meghatározza a már rég létrejött mű. Azután Kertész Imre elvállalja, hogy drámát ír Kaddisának anyagából és folytatásaként. Csakhogy hiába küzd éveken át, nem tudja megcsinálni. Egyrészt képtelen a regény szálait tovább szőni, másrészt képtelen darabot írni. Hiába törekszik, nem tud már megfelelni annak a színműírókkal szemben vitathatatlanul jogos elvárásnak, hogy az egyes szereplőket a megfelelő időben és járásokon hozza be a színre, majd miután elmondták a szövegüket, hasonlóképpen távolítsa el őket onnan. A színdarab roncsainak felhasználásával megkonstruált regény, a Felszámolás mennyiben tekinthető kudarcnak vagy sikernek, arról az olvasók ízlésük, szándékaik és elfogultságaik szerint alkothatnak ítéletet, de arról is meggyőződhetnek, hogy a folytathatatlanság regényének folytatásaként elkezdett drámát Kertész valóban képtelen volt létrehozni, dialógusai alkalmatlanok rá, hogy színpadon hitelesen elmondják őket. A Kaddis a meg nem született gyermekért arról szól, hogy a tudattal rendelkező lény miként száll szembe a fajfenntartás minden lényre nézve kötelező törvényével, miként szakítja meg az öröklés-örökítődés láncolatát. Kilépni az emberi fajból, éppen a faj fogalma körüli ügyek miatt, és éppen a fajra leginkább jellemző különleges sajátosságok jegyében. Ugyanakkor az öröklés nemcsak a gének, hanem Dawkins divatos elmélete szerint a mémek által is történik, vagyis nemcsak testi sajátosságainkat adjuk tovább, hanem nyelvünket, kultúránkat, gondolatainkat is, és az ilyen örökítés egyik példája éppen az irodalom lehet. Aligha mondok azzal túl sokat, hogy Kertész igenis továbbadott, mégpedig nem kis hatékonysággal adott tovább valamit művei, így a Kaddis által is. Ahhoz, hogy a regény a színpadon folytathassa útját, Visky András sietett Kertész segítségére, mondhatnám, ha Visky gesztusától nem lenne teljesen idegen a sietség és a kéretlen segítségnyújtás. Kertész Imre és Visky András sorsa párhuzamos életrajzba kívánkozna, ha a két író között nem lenne egy emberöltőnyi korkülönbség, és ha az emberi sors – már ha létezik ilyen egyáltalán – kívánkozna bármire is. Mindenesetre Viskyről tudható, hogy Kertészhez hasonlóan ő is kapcsolatba került a színházzal, de ez a kapcsolat nála tartósnak és minden bizonnyal fontosnak mutatkozik. Dramaturgként részt vesz egy színház életében, színműíró, színházi tárgyú esszéket ír, és a színházelméletet egyetemen is tanítja. Kertész annak idején zenés bohózatokat írt, ez talán a legfontosabb és legidőtállóbb műfaja a magyar színháznak. A felkérés pedig, mely a már ismert írónak szólt komoly darab megalkotására, a budapesti Katona József Színháztól származott – általában a realista színjátszás legjobb magyar műhelyeként tisztelik. Visky másmilyen színházhoz kötődik. Az erdélyi magyar színjátszás ki van téve a román hatásoknak. Nem lennék rá képes, hogy precízen meghatározzam, miben különbözik a román színház a magyartól, noha – például a Bulandra idei vendégjátéka idején is – gondolkoztam már rajta, de bizonyos, hogy alapjában véve szabadabb, játékosabb és költőibb, mint a mi színházunk. Némi sarlatánsággal tehát leszögezhető: szükségszerű, hogy “ideát” senki, még Kertész se tud Kertészből darabot írni; kolozsvárinak kell ahhoz lenni. A két író állandó lakóhelye között húzódik egy államhatár. Ezt talán nem említeném, ha a határok és az államok nem játszanának fontos szerepet mindkettejük életében és műveiben. Kertészt az állama már gyerekként megjelölte és halálra szánta, Viskyt a magáé szintén megjelölte és családjával együtt olyan megpróbáltatásoknak tette ki, melyekbe ugyancsak bele lehetett volna pusztulni. A magyar állam. A román állam. Az egyik gyereket azért, mert zsidó származású, a másikat, mert protestánsnak és magyarnak született. A magyar állam annak idején nem válogatott a zsidó valláshoz ragaszkodó és az azt elvető polgárai között, a román viszont főként a nemzethez és hithez kötődő polgárait igyekezett elpusztítani, megtörni, elüldözni. Kertész sokak szemében minden hagyomány és minden haza árulója. Visky családja tagjaként, erdélyi íróként eleve a hagyomány megszemélyesítője, igaz legendák és visszaemlékezések szereplője, lásd pl. a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényt. Van közöttük, a nézőpontjuk között bizonyos távolság. A család például Kertésznél inkább gyötrelmek terepe, Visky számára erőt adó, megtartó közeg, amitől a létezés öröm. Manapság egyikük könnyen megkaphatja, hogy negatív, a másik meg, hogy pozitív. Bizony ez már nem is távolság közöttük, hanem feszültség. Mindenképpen elég hozzá, hogy egy kis színházat bevilágítson. A markáns különbségek mellett van közöttük egy fontos és lényegi hasonlóság: mindkettejük számára fontos a misztikum, fontos Isten. Kertész Imre a keresztény Európa örököse. Német méltatói egyenesen a koncentrációs táborok misztikusának nevezik. Ha gondolkodóként valamit hiányol Kertész a magyar hagyományban, az éppen a keresztény legendárium, miszticizmus. Visky számára viszont eleve ismert az álszentségtől mentes hit, a hit által meghatározott viselkedés. Júlia című műve annak ellenére, hogy egyetlen színésznőre íródott, nem monológ, hanem dialógus Istennel. Így tehát Visky András arra volt fogékony Kertész Kaddisában, ami szerintem éppen a legfontosabb benne, és amire Magyarországon idáig sajnálatosan kevesen figyeltek fel. Ebből a szakrális irányultságból következik azután, hogy Visky milyen térbe helyezi a darabot. “Csupasz padló sok kaviccsal, különböző méretű kövekkel. Van, ahol rövid ösvénnyé, ösvény-idézetté állnak össze (apró, ragyogóan vakító mosott kavics), másutt kimódolt véletlenszerűséggel szétszórva, megmutatva az így kialakított textúrának a véletlenszerűségét is.” A kavics olyasmi, amit nyilvánvalóan nem emberkéz alkotott, olyasmi, ami túl van az emberi lény idején. A mívesen elrendezett kavics szent kerteket idéz, az egyes kavicsok viszont azt a zsidó szokást, amely a halottak emlékezetéhez kapcsolódik. Ebbe a térbe lép be a hős vagy a kaddismondó. Öltözéke (kopottas bakancs, mellényes fekete öltöny, fehér ing, keménykalap, lóden; a nadrág enyhén rövid, jól látható a cipő magas szára, a hosszú pertli, a világító lábszár; enyhén bohócos megjelenés, mint a hazatérő foglyoké) különbözik attól, amilyennek Kertész, az író öltözékét ismerhetjük, az utóbbi években már óriásplakátokról, tévéképernyőről is – ezt azért fontos megemlíteni, mert a Detektívtörténet kivételével Kertész minden szépprózai szövege tagadhatatlanul önéletrajzi. Akármit mondjanak a teoretikusok, a Kaddis a meg nem született gyermekért olvasója óhatatlanul Kertész Imrét látja a regény hőseként, amint a Szigligetet környező erdőben sétálva vitatkozik filozófus ismerősével, ha akár csak egyszer látta már. Egy világfiasan elegáns urat. A Visky által felvázolt figura más. Nem köthető az író személyéhez, viszont mintha egy színházi hagyományból jönne. Részint látvány- és mozgásszínházakból, de elsősorban Beckett drámáiból. Szerencsés ez a kapcsolódás, mert Kertész írásai valóban mélyen kapcsolódnak a Beckettéihez. És ezáltal a darab igazi cselekménye, Isten megidézésének, szóra bírásának megkísértése is olyan színpadi alak által történik, amilyet a néző esetleg láthatott már korábban. Mint az eddigiekből kiderült, Visky szuverén drámaíró módján vette kezébe a Kertész szövegét, meg se kísérelte, hogy minden eleméből átmentsen valamennyit a színpadi változatba. Következésképpen ha valaki mindent, amit ismert és szeretett a regényben, viszont szeretne látni a darabban, csalódni fog. A meg nem született nem is tekinthető a Kaddis a meg nem született gyermekért egyszerű adaptációjának. Visky András kibontotta, felerősítette a regény bizonyos sajátosságait, másokkal alig vagy egyáltalán nem foglalkozott. Visky két változatban kínálja fel színpadi változatát. Az egyikben tíz színész és színésznő lép be az egyes szerepekbe vagy válik időről időre afféle kórussá, a másik a monodráma. Most ez utóbbiból kaptunk ízelítőt. De érdekes lenne egyszer a tízszereplőset megvalósulva látni.