Archívum

Falusi Márton: Albérleti fordulónap

2014. december

Számítsuk bár kezdeteit az európai kultúrában Kallinosztól, Türtaisztól, számítsuk akár Arkhilo­­khosz­tól, Alkaiosztól vagy Szapphótól, a líra mindig többet akar, mint egyetlen lélek szószólója és stili­zációja lenni. Nem is akarhatná másként: társakról, társaknak, társakért szólt. Őrizem a szemed – teljesebb világossággal és nyíltabb törődéssel kifejezhető-e az összetartozás? A líra voltaképpen mindenét eldobná, ha eldobná közösségtől kapott argumentumait.

Társaknak, társakért szól – ez igaz; érvényességét viszont csakis az egyéniség által újjáteremtett valóság garantálja. Egy szép vers attól szép, mert a benne nyilatkozó egyéniség különválik a konkrétumoktól, éspedig egy új hűség végett. Hogy a valóságot új valósággá konvertálja. Értsük meg jól. Az Óh, fajtám vére vagy az Óda többet mond az embernek az emberre való ráutaltságáról, mint bármely erősködő honfi-líra. Úgy, mint ahogy többet mond Falusi Márton Albérleti fordulónap című kötetének nemcsak terjedelemre nagy verse: „Dédanyám szobájában csókoltalak pirulva, / éjente visszajárok beléd szeretni újra – / közelebb s egyre följebb. // Szavamat ég beitta, voltam hát ismerős itt. / Kupéból dohányfüstöt, Kárpátokból Petőfit / huzat ki nem szellőztet. // Miénk az ég, a föld is, / jussunk, az új: legősibb.” (Miénk az ég, a föld)

Vers, úgyszólván, csakis valóságok metszéspontján keletkezhet. E találkozást nevezik – hol finoman, hol csúfondárosan – ihletnek. Eleinte tán egyetlen költő sem töpreng el különösképpen, és nem vívódik a sárga földig, ha a nehéz, összetett dogmát egy kongresszuson vagy a tükör előtt belső hangként fölemelő szónak hallja: semmi sem olyan becses s annyira kivájandó, mint az ő érdekes énje. Miképp gyűjti föl s költi el hát az energiát? Kiválasztja magát, elkülöníti magát, de e dimenzióbeli, stiláris elkülönülés kezdetben mintha tét nélküli játék volna, mely a fény és árnyék először próbálgatott hangulati kontrasztjában zajlik. „Be fogok jelentkezni áprilisi esküvőmre, / nincs messze, néhány sarok, nem szabad betojni tőle. // Minek az a fránya gyűrű, minek, ha most nincs rajtam, / harmadszor öntik újra wagneri birodalmakban” (Kísérleti fiatalok balladája). A kissé romantikusan frivol, misztériumot porlasztó Falusi Márton önmaga fölötti fontolgatása itt alighanem az egyensúlyt keresi – és az egyensúlyt ironizálja. Ez volna a kikerülhetetlen irány? Megragadni, s fűteni is, hűteni is ellentétes invenciókat? Az ifjúság eleinte summáz és elutasít, mert más tekintetben nagyon is el van ragadtatva. („mit belém írsz, az a lényed” – mondja Falusi Márton. Úgy látszik, a varázs-szomj mégiscsak lélekállapot kérdése.) Az érdekesnek vélt én tendenciái tehát nem egyebet jelentenek, mint részbeni összeakaszkodást a valósággal, és részbeni lelkesedést a valóság iránt. A szakadatlan egyéni érdek egyszer csak tényleg az egyénre tartozik; felnő, akár a kétség – s akár a kétség, szorongató lesz. Eszerint az egyéni érdekű költészet annyi, mint önkéntes szegénységben nekiindulni a világnak? Ha csak természetes ösztön és nem fölnevelt meggyőződés, nincs ebben semmi végzetes; nem tévút – föltéve, hogy az emberben megvan a szerelkezési, gyarapodási hajlam.

Falusi Márton pedig szemmel láthatóan semmiképp nem óhajtja kiszorítani magát sem a világ kegyelméből, sem a kegyetlenségéből. S még kevésbé szándéka kerülni a közösséget. Benne ismét megjelenik az a termékeny írótípus, akiben nem okvetlenül lelki karambol a tépelődő egzisztencializmus és a kollektív érzés találkozása. Nyilván elsősorban tulajdon élete távolait futja. Ha lehet: százfelé, zavarba ejtően gazdag távlatokban. De e perspektíváknak éppen hogy nem mellékága a közösségi nexus. Egyazon őszinteségű, egyszerre intim („csak az vagyok, ki benned igéz”) és kinyilatkozó („sorsomból kötődnek új regények”) vershős az övé. Csúfolódó és gondolkodó, epés és komoly, metszően őszinte. A rezgések, a mozgások, a változások, a határozott, hangsúlyos szavak ritmusai magasodnak fel, s néha a békés zsilipek csendje, e poétikailag ugyancsak szilárdan alapozott versvilágból.

Mondhatnánk: az idilltől legtávolabbi derűs köl­tő az Albérleti fordulónap szerzője. A lelkületében munkáló vagányos indulat, merész szenvedély, mely kezesebb annál, semhogy felfalná felelősségvállalását, készen van a művészi koncentrációra; arra az ihletett hűségre, ami a szerzőt hol a társadalmikapcsolat-változatok, hol az egyéni emberi döntések lírai vonatkozásaihoz köti. Vagy a kettőhöz egyszerre. Se lekötelezőbb, se szabadabb vallomást nem tehetne ugyanis annál, mint amit e konfirmációval tanúsít: „Súlyom a szeretet.”

A szeretet, ami itt esztétika, egyszersmind etika is. Mi akadálya lenne, hogy az ember amazt a türelmes világértéstől a pillanatokig ható explodálásig fejlessze? Emezt meg kiszélesítse; addig a bátor álmodásig, amelyben a közöny a hamis, és nem az angyali légkör. Amúgy pedig a világ itt van, olykor saját valóságában. Olykor csak annyira elevenen, mintha utánozni próbálná magát. Utánozni, állítani hihetően, hogy fölülkerülhet, ami ezer évek óta felcseperedni óhajt: a szeretet mint morálisan cselekvő jóság, mely örök. „Mitől pattogzik zománc, festék? / Ki reszeli a bútor sarkát? / Milyen hitből élő, emberi, angyali / erózió hat ránk? […] Ágbogas, keserű szabadság, / telő-fogyó árnyú diófa! – / Gyöppel vemhesedik délután, hajnalban / napvilágra hozza.” (Gyönyörűen hűtlen)

A költészet persze komisz. Engedné-e akár csak egy percre is feledni, hogy minden lírailag kötött új törvényben csupán annyi az új, amennyire a régi, világosan kifejezett ige képes félreérthetetlenül kibővülni? Ez az isteni és emberi természet fürkészésére megképzett, mind komplexebb ige, korszakok léptékében nézve: békés rétegződés, aktuálisan pedig folytonos súrlódás. A szavaknak könnyű tartalmat adni. De a kutató, leíró szótól az aktuálisan helytálló kifejezésig a távolság egyszerre vég és kezdet. Azaz a költő többnyire az időre viszi át térérzetét. Számára jelenlétek és érzések itt, az időben, az idő által válnak jelentős tanúságtételekké. „Hantokon átlábolva, árkon-bokron keresztül / vittem a rózsát haza, vázába, tisztába tettem, / s azóta egyfolytában virágzik hervadhatatlan” – írja Falusi Márton Az idegen és a rózsában. Az ő fesztelen, formailag változatos költészetében éppen az a nagyszerű, hogy miközben látszólag csakis a tárgy (azaz a valóság) helyreállításán és fölemelésén munkálkodik, valójában az alany – magyarán: önmaga – ifjúi sokféleségét fedezi fel; azt a többet, amiről Goethe beszél: „Mindaz, ami a tárgyban van, megvan az alanyban is, és még valamivel több.”

Falusi Mártonnál e Goethe-féle több fő alkateleme: a tegnapból ígérő erő. Mondhatni: olyan természetesen építi bele verseibe a hagyományt, mintha a múltbeli progresszivitás egyenesen előérzete volna. Holott közben nagyon is jelenbeli, a kor módiját követő lexikával dolgozik. Egy-egy mondatának lejtése, szavai, egy-egy gesztusa még vissza-visszautal tanítóira. Ám az a merész és határozott szabadság, az írás mértékre szabott szuverenitása, az a szabad játszásra engedett tanultság és ösztön, amely legközelebbi mestereinek (a klasszikus formaörökség és az avantgárd összepasszítása okán) József Attilát és Nagy Gáspárt sejteti, valóságosan eggyé olvadó összefüggés. Egy múltbeli mester–tanítvány viszony és egy mai költő okulásainak egyöntetűsége immár. Ez az egyénien értelmezett eredetiség támasztja alá Falusi Márton költészetének egyensúlytörvényét; a szabály tartóerejét a szabálytalanságokhoz, önfejlődésének stílusújdonságait a poétika tradícióihoz arányítva. Amíg a gyertya leég; Április, lakodalmi menet; A parlamentre néz lakásom; Csíksomlyói kantáta – ezek már nem a forrásaihoz vissza-vissza­tekintő tanítvány művei; ezekben a versekben az önállóságnak, a moralitásnak és a hatásnak egyetlen előfeltétele: a szerző maga.

És a kitárulkozásból Falusi Mártonnál nincs hiba. No jó: a kiforrott mozdulat, a biztos arckifejezés nem a világ összes gesztusát summázza – ám az ellenkezője sem. A szenvedély, a magas érzelmi hőfok, a pontosság s egyáltalán az, hogy akármivel, de legkevésbé lelke csendéletével foglalkozik, mégiscsak valami olyasféle iparkodásra mutat, mint mikor az ember mozdul, tesz; mondjuk: személyes hajlékába költözik.

„Akad-e asszonyibb öl a hazánál?” Imádsága lesz és vakmerősége együttvéve, akármit válaszol is Falusi Márton e kérdésre legközelebb vagy később. Márpedig az fogja hazajuttatni, ha válaszol.

Balázs Géza

Janus Desertus: Fabulae de Urso maiore – Mesék a Nagy Medvéről

Vár Ucca Műhely, 2013

Különös időszerűséget kapott 2014 elején Janus Desertus 2013-ban megjelent munkája. Amit korábban, egyébként 2007-től írt „nyelvpolitikai műmeséiben”, saját meghatározásával: medvemeséiben mondott a titokzatos szerző Medveországról, a Nagy Medvebirodalomról, az 2014 elején tragikus konfliktust eredményezett.

Az állatokkal való nyelvi-irodalmi példázódás, állatmese, voltaképpen zoomorfizmus sokszor kínált keretet nehezen kimondható jelenségek számára – a terjeszkedő-visszaszoruló gazdaságok, társadalmak és nyelvek kérdése föltétlenül ilyen. Jó szándékú, de naiv nyelvpolitikusok azt hitték, hogy a nyelvi jogok írásba foglalásával és terjesztésével megoldódnak a feszültségek. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a társadalmakat sokkal inkább működteti még ma is erő, erőszak, mint a józan ész. Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az erőszak képviselői és elviselői, az alanyok cserélődhetnek: valaki ma fenn van, holnap lenn. Öröknek hitt pöffeszkedő birodalmak omolhatnak össze váratlanul, s képviselői egyik napról a másikra uralkodókból alávetettek lesznek. És uralkodó, terjeszkedő, másokra erőszakolt nyelvük hirtelen elnyomott, eljelentéktelenedő nyelvvé válik.

Szomorú, ám tanulságos volt tapasztalni, hogy a politika napjainkban is mennyire érzéketlen a kulturális-nyelvi hagyományok, kérdések iránt. Hatalomátvétel történik, és az első intézkedések között szerepel egy adott, éppen most „kisebbségi” nyelv korlátozása. Persze, hogy azonnal elemi ellentámadás indul. Uralmi szereplőknek máig érthetetlen, hogy emberek aprónak tűnő, de úgy látszik, mégis alapvető dolgokért, mint a nemzeti kultúra, hagyomány, nyelv, képesek rögtön fegyvert fogni és akár meghalni is. A nyelvészek akár kézikönyvet is összeállíthatnának politikai szereplőknek: mit ne tegyenek, ha nem akarnak botrányt, zűrzavart, vért…, és mit tegyenek, ha békét, együttműködést, jólétet szeretnének… Ismert kijelentés: a háborúk kommunikációs-nyelvi okokból törnek ki.

Janus Desertus fanyar, helyenként már zaftos, a végső szócsavarásokig, nyelvi paradoxonokig vezető, iróniába öltöztetett medvemeséi egy könnyen felismerhető birodalom nyelvi törekvéseit, politikáját karikírozzák. Konkrétan is megnevezhetnénk a birodalmat, de nem ez a lényeg, mert a hatalmi nyelvi „technológiák” mindenütt ugyanazok, és úgy látszik, változatlanok. Ha valaki mégis nyomozni óhajt, az ilyesféle részletek árulkodóak lehetnek: „Ahogy a medvék – úgymond – énekelték, szövetségbe forrt szabad köztársaságok a nagy medveország kovácsolta frigyben.”

A szerző nem titkolja nyelvészeti beállítódását, amikor a „medvenyelv” grammatikai jellemzőit írja le, például egykori szótöveket: förMED, derMED (továbbképezve: förMEDVE, derMEDVE), vagy éppen a nyelvpolitikai küzdelemmel, orwelli módon létrehozott tökéletes medvenyelvet, melyben minden szó egyetlen alapszóból származik: medvebéd, medvegyetem, medvegynyelvű stb. Jellemzi ezt a nyelvet a bonyolult rövidítések világa: „Mebikivisz = Medvebirodalmon kívüli világ szövetsége”, de van „Medvegyesült Nemzettek Szövetsége” is. Medve­birodalom medvenyelvpolitikáját (változata: med­ve­bla­bla) a szerző szavaival így jellemezhetjük: „A med­venyelv egyesíti, illetve ahogy ők mondják: medvegyesíti a birodalom lakóit. Ennek a nyelvnek a sajátossága ugyanis az, hogy a szavak lehetőleg a medve szóval kezdődjenek. Mintaképpen nyilvánosságra hozták a medvenyelv szótárát, amelyet az egyesülés, pontosabban és helyesebben szólva a medvegyesülés érdekében hamarosan minden lakón számon is kértek. A cél ugyanis az volt, hogy létrehozzák a medvegyesült nemzettek szervezetét.” Aki ebben az idézetben még nem ismerte volna fel az orwelli újbeszélt, annak számára példákat sorol fel a szerző a nyelvileg bár képezhető, de ideológiai szempontból üldözendő szavakra: medvegyenlő (egyenlő), medvegyház (egyház) stb. Ilyen szavak tehát nem kívánatosak. „A medvenyelvi bigottság fogja ellenőrizni, hogy ilyen hibák ne fordulhassanak elő.” Hogy is van Orwellnél? „Az újbeszél célja […], hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen. A szándék az, hogy ha egyszer az újbeszélt véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették, eretnek […] gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen, legalábbis amennyire a gondolat szavaktól függ. Szótárát úgy szerkesztik, hogy egyfelől megadják a pontos és sokszor nagyon finom kifejezési lehetőséget minden olyan jelentésnek, amelyet egy párttag ki akarhat fejezni, másfelől kizárnak minden más jelentést, sőt annak a lehetőségét is, hogy közvetett módszerekkel el lehessen jutni ilyen jelentésekhez” (1984). Ezt a programot azóta a valóságban is sokszor próbálgatták, s most mesekön­tös­ben tárja elénk Janus Desertus.

Persze sejthetjük, hogy ez a Janus valóban kétarcú. Van neki magyar arca is: János. Azután meg a Desertus is beszélő latin név: elhagyott, kietlen, puszta (hely)… No, álljunk meg akkor itt. Merthogy a „ferdítő” neve meg: Pusztay János. Nem lehet, hogy a két személy egy? Nem tudhatjuk. Nyilván az is csak a „puszta” véletlen műve, hogy mindkét (?) szerzőnek hasonló a tematikája (nyelvpolitika), sőt annak résztematikája is (a kisebbségi, finnugor nyelvek nyelvpolitikája), valamint mindkettőre jellemző a nyelvi játékok hallatlan gazdagsága. Ezek olykor „fárasztóak”, de föltétlenül mulatságosak: „Medveország fővárosa Retrográd”, „dr. Uzsba gázvezeték”, „Zoovjetunió”, „fajonként csoportosultak: suba subához, füle müléhez”.

Folytathatnánk az ironikus részletek felsorolását, de ezzel nem fejezhető be az ismertetés. Mert a nyelvpolitikai törekvések (minden tudományos felismerés és óvás ellenére) immár ismét véres harcokba torkolltak. Janus Desertus könyvének utolsó fejezete Igaz történetek címmel immár a helyzethez illő komolysággal, súllyal foglalja össze az antropológiai szemléletű, modern nyelvstratégiába illő és megvalósításra szánt gondolatait: „Fel kell ismerni végre, hogy a nyelvek és a hozzájuk kötődő kultúrák pusztulásának megakadályozása legalább olyan fontos érdeke az emberiségnek, mint a növény- és állatfajok megőrzése. Félreértés ne essék, nem kívánom szembeállítani a bio- és a kulturális-nyelvi diverzitást. Erős a gyanúm, hogy a kettő összefügg egymással. Ám míg a biodiverzitás megőrzése aligha járul hozzá a nyelvek és a kultúrák fennmaradásához, a fordított viszony feltételezhetően igaz.” Az emberiségnek tanulnia kellene. „A nem ismerés előítéleteket szül, az előítéletek pedig ellenségeskedést.” Mi szóltunk. (Nap, 2013)

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.