Lendvay-Latkóczyné.


Lendvay-Latkóczyné.

Alig van ragyogóbb név a magyar színmüvészet látkörén, mint Lendvaynéé. A közönség sok ideig megszokta azt férje nevével, mint páros csillagot nézni a színvilág büvös egén.

Annyi érzés, bensőség a játékban, kellem a hanghordozásban, csáb és varázs az arczjátékban, mennyivel Lendvayné bámulóit el tudta ragadni, más hazák leányát világ hirüvé tudta volna tenni. – Nincs e szavakban szemrehányás közönségünk iránt; Lendvaynét az ünneplő kor koszorúkkal, magasztaló versekkel halmozta el, s a koszorúk megérdemlettek voltak, s a versek közt egy Vörösmarty, egy Petőfi költeményei ragyognak.

Valódi szenvedélyt, gyöngéd szerelmet senki sem játszott hivebben, mint ő, mert nemcsak játszani tudott, de érezni is azt a mit játszik; hangja nemcsak a fülekbe, de a szivekbe is tudott hatni.

Egy időben hajlandók voltak a színügyek vezetői elfeledni azon élveit a dicsőségnek, miket Lendvayné szerze a magyar müvészetnek, ekkor a közönség maga szólalt fel mellette, s köz pártolás tartá őt meg ’a színháznál. – Most külföldön utazik a derék müvésznő, szabadság idejét azon nemes élvezetre használja, hogy német, frank és angol hon jeles müvészeit megismerje.