A két Bikk.
Elbeszélés 1590-ből.

(Vége.)

Paraszt-Bikken, nem messze a templomtól, kiszáradott vén ákáczfák között állott egy rozzant kis ház. Nagyon lyány ágon látszott lenni az egész épület; mert falait czölöpök óvák a kidüléstől; bogárhátu korhadt s csaknem földdé vált tetején pedig egész növényzet indult a zöld mohából és szapora kövi rózsából, a vékony és szúette szarufáknak nem nagy örömére.

Elszánt ember lehetett, a ki ez omlatag épületben mert lakni.

És illyen elszánt ember is volt a vén Baja Máté, e rozzant kis háznak lakója és tulajdonosa. Kivénült és kimustrált katona viselt ember volt ő; s egyszer másszor, az időben, sokszor nézett farkas szemet a törökkel. Sokat levágott, sokat megfojtott; illynemü mulatság közt tölté el életét.

Mikor sok hányás vetés után Paraszt-Bikkre vissza került, nem hozott egyebet haza, mint erőteljes vénségét, bő tapasztaltságát, és egy idomtalan kulcsos kerekes nagy puskát.

Paraszt-Bikken azonban még akkor illy tulajdonokkal is meg lehetett élni.

Mert a vén katonát mindenki szerette. Hiszen a ki egész életét a haza védelmének szentelé, hogy ne lett volna az kedves és tiszteletre méltó, még a gyermek előtt is. Ezen kivül a füvek gyógyerejét is ismervén az öreg ember, bő tapasztaltságánál fogva többet gyógyithatatlannak tartott sebet és nyavalyát kiorvosolt; a miért még inkább tisztelték és szerették. A mi pedig a nagy puskát illet, ez a vén baja Mátét az egész környéken nevezetes emberré tette. Mert szenvedélyes vadász levén, sok nyulat, tuzokot és vad ludat hordott egyszer másszor a vidéki tisztelendő és vitézlő nemes uraiméknak, melyekért aztán szép ajándék üté markát.

Egyébiránt Baja Máté, mint aféle mindennemü viszontagságokon keresztül kasul ment és kenyerének javát megevett ember, nagyon csendes, hidegvérü, és egykedvü öreg legény volt; s mióta Paraszt-Bikkre vissza került, nem emlékezett rá senki, hogy valakire, vagy valamiért avagy csak megneheztelt volna is.

Azonban a jó embert ez időben, mégis kivette phlegmájából egy különös eset.

Rozzant házát tudniillik már vagy két hét óta minden éjjel hüségesen meglátogatá egy kuvik madár; s éles és szünni nem akaró csivajgásával mintegy boszantani látszott a vén katonát. Eleget zavarta és hajigálta onnan, de mind hasztalan; a madárnak nagyon megtetszett a tanya.

A mi sok, csak sok! . . hiszen ha épen vesztét akarja magának a szemtelen kuvik madara, ám legyen, – gondolá Baja Máté –, és megtölté a nagy puskát olly szándékkal, hogy jövő éjen az alkalmatlan látogatót lelövi.

Lesbe is ült tehát még jókor a nagy száraz akáczfák tövénél; s fölhuzván kulcsával a kerekes vén fegyvert, várt egész nyugalommal és türelemmel.

A madár pontosan megjelent, s elkezdé szokott nótáját.

És a puska elsült. Nagyot durrant… ollyan nagyot, mint mostanában akár egy ágyu.

De, óh Istennek csodája!

A durranástól-e vagy mert megunták a szúette szarufák az életnek terheit: elég az hozzá, hogy e pillanatban a ház teteje lerogyott, s beütvén terhével a padlást is, az egész romhalom a négy fal közé zuhant.

Abba a házba nem mehetett be többet senki.

Az egész dolog pedig még eddig illy tréfás szinézetü, és nevetésre ingerlő volt.

De bezzeg nem nevetett Baja Máté: hanem fölocsudván első meglepetéséből, nagyon de nagyon megrebbent és elbusult szivében. Hiszen ő saját házát lőtte agyon; erre pedig olly baljóslatu jövendölés van kimondva! . .

Alig várta azért a hajnal hasadtát, tüstént össze vissza járta az egész falut, elbeszélvén nagy lelki szomorusággal, hogy ő saját házát agyon lőtte.

A népségnek azonnal eszébe jutott: „Ha valaki közületek saját házát agyon lövi: tudjátok meg, hogy közel van Isten itélete! Ezt a megboldogult Fehér Kata jövendölte; az ő jövendője pedig szóról szóra be szokott teljesedni.

Egytől egyig senki sem is kételkedett ebben; miért is tehát egy szivvel lélekkel elhatározák: hogy összeszedvén becsesebbjeiket, költözzenek át a szomszéd nemes-bikki jó ismerőikhez, és jóakaróikhoz, bevárandók ottan az időt, mig Isten itélete elvonuland szerencsétlen falujok fölött.

Egyszersmind fölkérék elöljáróik közül a két legértelmesebbet, Gál Mátyást, és Mihók Ivánt, hogy előadván az egész szomoru esetet, értesitsék és kérjék meg ez iránt a nemes-bikki hadnagy – Hajnal Demeter uram ő kigyelmét.

* * *

Épen 26-ik october, s a nemes bikki hadnagy Hajnal Demeter uramnak diszes neve napja vala.

Nagy volt a készület az ő nemesi kuriáján a megtisztelő vendégek szives ellátására. Már jó hajnal óta lobogott a tüz a konyhákon és kemenczékben; a kalács meg már régen kisült. A sok apró marha pedig – még a borjúkat is ide értve – csak úgy omlott rakára; és két hordó jóféle egri veres bor csapra veretett.

Vendégeket azonban nem volt szokás hívni még akkori időben a névnapra.

De nem is kellett azokat hívni; mert reggeli templom után azonnal önmagok jó szántából is kezdének szivárogni.

Elsőben eljött tiszteletes Dánszegi Áron uram ő kigyelme, az ő becsületes kurátorával ns. Halmi Péter urammal. A tudós tiszteletes ékes üdvözlő beszédet mondott a soltárok könyvéből: „Nagy kivánsággal kiván – úgymond – az én szivem mondani jó beszédet: hogy legyen tenéked a te ékességedben előmeneteled, uralkodván a szelid igazságért, és az igazmondásnak örvendetes igéjeért. Hogy a te atyád helyett légyenek tenéked fiaid, a kikkel egyetemben sokáig élj az egész földön!”. .*

Erre a szép szóra aztán kurátor uram is bólintott egynehányat fejével; melly után a gazda szives kérésére leülepedtek a szögletbe, az úgy nevezett asztalfőre.

Ezután jöttek a többi előljárók, atyafiak, és jobbmódu birtokosok a faluból: Kodormán Boldizsár, Bata Lukács, Körei Balázs, Kardos Tamás sat. S kiki elmondván a mit tudott, vagy a mi tőle kisülhetett, helyet foglalának egymás mellett szép sorjában a megteritett asztal körül; és beszélgettek egyetmásról, az őszi termésről, és az időjárásnak mivoltáról.

E közben pedig eljött az ebéd ideje is, és falatozának vala nagy vigadalommal és örömmel.

Jó volt az étel; de az ital sem volt alábbvaló, elannyira, hogy némellyeknek füleik már melegedni is kezdének. A házi gazda Hajnal Demeter uram pedig a nagy örömnek miatta, már szinte boglyos is kezdett lenni.

E pillanatban jött be a két paraszt-bikki kiküldött: Gál Mátyás, és Mihók Iván.

Hajnal Demeter – mint a féle nyers nyakas nemes ember – e nem várt parasztvendégeket, egész megvetéssel keresztül nézte.

Hanem azok a hideg fogadtatás miatt nem jöttek zavarba; sőt inkább nagy szeliden elkezdék: hogy ők – egy szomoru jövendölésnél fogva végpusztulással fenyegetett – Paraszt-Bikknek küldöttei levén, községök nevében azon kéréssel járulnak érdemes hadnagy uram eleibe, hogy mig falujok fölött az Isten itélete elvonuland, engedné meg nekiek, nemes-bikki ismerőseiknél meghuzniok magokat!

Hajnal Demeter uramat e beszéd nagyon rosz kedvüvé tette.

„Igy akarnak hát kendtek – rivalkodott a jámbor emberekre – megszabadulni rongyos falujoktól? . . Igy akarjátok hát kendtek belopni magatokat nemesi helységünkbe? . . Egy nagy hazugságot kigondolnak. . és azt jövendölésnek keresztelik!”

„Isten a bizonyságunk! – szól a két férfiú – hogy ezt Fehér Kata, a megboldogult Lévita leányzó igen jövendőlte; s ha nem sajnálja meghallgatni kigyelmed, akár el is mondjuk.”

„Mit bánom én, akárki jövendőlte – pattant föl a ahdnagy, – én nem hiszek semmiféle jövendöléseknek.”

„Engedelmet kérek kedves Hajnal Demeter uram! – vága közbe mintegy engesztelőleg a tiszteletes ur – ollykor lehet hinni a jövendöléseknek; mert meg vagyon irva: az utolsó időkben kitöltök az én Lelkemből minden testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok: és a ti ifjaitok látásokat látnak!”


A felekhegyi homok görgületek.

„Nekem tiszteletes uram se papoljon . . . . nem vagyok én most templomban, hanem a magam nemesi házánál – monda a gazda nagy indulatosan, egészen kikelve önmagából.

Ezen goromba feleletre, tiszteletes Dánszegi Áron uram ő kigyelme, ülőhelyéről csöndes lelki nyugalommal fölkerekedett; s Isten oltalmába ajánlván a házat és gazdáját, – kurátorral együtt ott hagyták a névnapi lakomát.

Erre még dühösebb lett Hajnal Demeter; s a szegény küldötteknek volt mit hallaniok.

„Tüstént kitakarodjanak kendtek házamból, és a faluból; s mondják meg a többieknek is, hogy ha ma estére egy lelket találok itten Paraszt-Bikkről, – legyen bármi Isten teremtése – senki sem veszi le róla a huszonöt botot.”

Gál Mátyás és Mihók Iván erre, nagy bánatba merült szivvel eltakarodának.

A paraszt-bikki nép tehát a kegyetlen hir hallattára, nagy sirás rivás között kihuzódék a faluból; s a Bárdos partra telepedvén, ott virasztá keresztül a hüvös őszi éjt.

A hajnal azonban nem sokára tiszta bibor szinben derülvén föl, olly felséges öszi reggelt hozott, melly legtávolabbról sem látszék hirdetni vagy gyanittatni azon romlást és pusztulást, melly néhány óra mulva olly rémitőleg elkövetkezett.

A reggeli templomba hivó harang megszólamlott Nemes-bikken, s halkan siró hangjai édes énekként zengettek széllyel a hervadt őszi mezőn.

Csak ugy fájt a szivök a Bárdos parton letelepült paraszt-bikkieknek, hogy nem mehetnek az Isten házába.

De hiszen a kék égbolt is Isten háza… Elkezdének azért egy szivemelő éneket; s ifjak és vének, germekek és férfiak együtt mondván, még a letarlott vidék is örvendeni látszott a szent dal rezgő hullámaiban; s egyes elszakadozott hangok búsan üték meg az épen bent a templomban imádkozó Dánszegi Áron uram füleit, mintegy esengve, hogy künn maradott szomoru hiveiért is imádkozzék.

És az érzékeny lelkü tiszteletes imádkozott is; – nem csak; hanem a templomból egyenesen kiment hozzájok, részint hogy vigasztalja, részint hogy rábeszélje őket, visszavonulni elhagyott falujokba.

És midőn ebben a legnagyobb lelkesedéssel foglalkoznék: imé… megindult alattok a föld! . . s olly szörnyü rengéssel hullámzott, mintha az egész világalkotmány össze akarna omlani. És messze lenn, leirhatlan tompa moraj hallatszék… s még egy rengés!… ujra egy iszonyú rengés.

Nem maradt lábán senki… ki térdre, ki arczra rogyott, érezve megsemmisülését az isteni hatalom előtt.

Midőn fölkelhetének, elsőben kis falujok felé néztek. Paraszt-Bikk faluja nem volt többé egyéb, mint egy sötétlő romhalom. A tornyos kis templomnak nyoma sem látszott, beomolván az mindenestől fogva az örvénylő Hejö vizébe.

Hát Nemes-Bikk? . . az is sokat szenvedett; sok ház összerogyott, azok között a hadnagyé is beomlott, oda ütvén, s romjai alá temetvén a még akkor is mély mámorban aluvó Hajnal Demetert. Hanem a templom – meghasadozva ugyan, de mégis állva maradt.

A nap olly derülten ragyogott, mint az örök élet; a vidéken pedig olly bánatos siri csend lebegett, mint a végenyészet.

A nemes-bikkiek kiszaladtak a faluból; s ott künn összetalálkoztak és összeölelkeztek rokonaikkal, a paraszt-bikkiekkel. A kiállott félelem, s az olly nagyszerüleg nyilatkozott Isten itélete, e pillanattól fogva rokonokká tevé őket.

„Jöjjetek be hozzánk! – mondának, – épitsük föl egyesült erővel, megrongált házainkat, és lakjunk ott együtt; javitsuk ki az Isten házát, és imádkozunk ott együtt!”…

Tiszteletes Dánszegi Áron uram pedig áldást mondott e megható pillanatra.

S a tiszta égbolt olly ünnepi szinben mosolygott, mintha azt hirdetné, hogy az áldás valósággal meg is lett hallgatva.

És e naptól fogva, egybeolvadott Paraszt–Bikk Nemes–Bikkel.

* * *

Harmadfél száz évnél több folyt le ezóta, és az egybeolvadott falu maig fen áll.

Hanem a hagyomány, olly elmosódott és olly messze körvonalakban lebeg az idő tündér délibábján, miszerint alig lehete nagy ügygyel bajjal a nép ajkáról összeszedni, hogy egy kivihető képpé alakitassék.

De midőn Paraszt-Bikk helyén, az úgynevezett Telek-dombon barázdolja a kövér televény földet a szántóvető, még ma is hány föl ekéje megrozsdásodott lakatokat, nagy taréjos sarkantyúkat, és egyéb bámulatos ősi tárgyakat.

Sőt azt is mondja a nép, hogy a domb alatti örvényben mai napig is meg van a bedült torony harangja, s minden szent György éjszakáján megkondul nehányszor.

Én ugyan ezt már soha nem hallottam, sem édes apám; hanem a helyett igen is hallók szent György éjszakáján, és más szép tavaszi éjeken a bölön bika mély hangját, melly olly formán zendül meg a csöndes levegőben, mint egy föld alól jövő messze harangszó.

Filep Mihály.