A santalok lázadása.

Mielőtt a santalok lázadását bővebben előadnám; arról világositandom fel az olvasót, kik azok a santalok, s mi okozta lázadásukat?

Mielőtt az indusok Egyiptomból Indiába költöztek volna, a Ganges termékeny völgyeit s az ország egyéb részeit is benszületett, vallás, szokások, beszéd és színre nézve egymástól különböző néptörzsök lakták. Ezen néptörzsök, mellyek jelenleg vadon állapotban Koles, Bhil, Dangur, Chino és Santal név alatt ismeretesek, hajdan királyaik, uralkodóikkal birtak, várakat, városokat építettek, s harczra szálltak azok ellen, kik megsértették, vagy háborgatták őket; szóval hatalmas nép valának. Az indusok magukkal hozván Egyiptom miveltségét India gazdag téreire, csakhamar ellenséges érintkezésbe jöttek az ős lakókkal, s legyőzvén őket Ganges dús völgyeiből vadon erdők és bérczek közé üzék azokat, hol mintegy harmincz század lefolyása alatt tökéletes vadakká lettek; nyoma sem látszik rajtuk, hogy egykor hatalmas nemzet tagjai valának, vad, kegyetlen természetet öltenek, s most vallás, társadalmi intézkedések nélkül élnek.

Az indusok, később mohamedánok uralkodása alatt mint férgekkel, mint barmokkal bántak ezen népfajjal; a törvény senkit nem büntetett, ki ezen szerencsétlenek közül bármennyit leölt, sőt törvény szerint meg kellett ölni azt, kinek árnyéka egy braminra (indus pap) esett, vagy elmentében egy más indushoz ért. Az angolok szelidebb kormánya alatt ezen népfaj sorsa is javult, emberileg bántak velük, vallásra oktatták, katonáknak képezték, kik a békés lakosokat saját fajuk dúlása ellen védeni köteleztettek. Ezen eljárás öntudatra ébreszté őket, s látván, hogy a törvény rájuk is kiterjeszti védő paizsát, megjelentek embertársaik közt, tudván, hogy egy büszke indusnak nem szabad őket agyon ütni, mivel hozzá értek; és egyéb ábrándos mahomedán nem lőhette le hitetlen ebként. Békés s háborítlan helyzetükben annyira elszaporodtak, hogy bérczeik s üregeik nem adhattak többé elegendő szállást s kormány rendeletnél fogva megengedetetett nekik őseik egykori földére, saját hazájukba visszaköltözhetni, és ők használván az engedélyt visszaszállingóztak s letelepedtek Kalkuttától mintegy 200 angol mérföldre Bhangulpur kerületben, hol 1855-ig 120,000-re szaporodott számuk. és ezen 120,000 santals lázadt föl az angol kormány ellen.


Kém-szemle a santalok ellen.

Ezek északon egy nagy erdőt találtak, melly eddig lakott hegyeiktől a Gangesig nyult, s azt kiirtván földmiveléshez fogtak. 1838-ban a kormány egy tisztviselőt küldött hozzájuk, ki érdekeiket képviselje s intézze, képeztetésükre ügyeljen, s a rájuk kivetett földadót behajtsa. Mult évi juliusban hirtelen lázadás ütött ki köztük. Legelsőben is nehány felfegyverzett santals egy rendőr-hivatalnokot lefejezett, majd több rendőrt megsebesített; utóbb több békés falut kizsákmányolt. A kormányzó hivatalnok fülébe ment ezen hír, de mivel a santalné peddig a legbecsületesebb, nyíltabb, őszintébb s békésebb fajnak mutatkozott; nem akarta hinni, de csakhamar olly adatok érkeztek hozzá, mellyek meggyőzték, hogy ezen néprőli hitében csalódott. Rögtön katonaságot küldött a lázadás színhelyére, de a katonák a lázadókkal rokon népfaj lévén, az első támadásra azonnal megfutamodtak: végre rendes sorezred küldetett a lázadók elnyomására, melly is azokat minden támadásnál, megvervén, erdeiket kikutatván, szétszalasztotta, vezéreiket elfogta s kivégeztette.

A lázadók vezére valami Sidhoo Manghy, alacsony, sovány, igen ügyes férfiu, ki börtönében is fenhangon dicsekedett az általa elkövetett kegyetlenségek-, rablások és gyujtogatásokkal. Büszkén mondá, hogy most már neve világhirüvé lett. Sidhoonak karja és teste átlövetett, midőn egy csapat santals a 7-dik sorezredet megtámadta, mellynél ő személyesen vezette hiveit s mind két kezében kivont fegyvert tartva hősi bátorsággal rohant, s utolsó volt a megfutamlók közt. A fellázadás oka sajátságos:

Sidhoo adós volt egy uzsorásnak 10 silinggel (egy silling annyi mint nálunk 24 pkr., tehát 10 silling 10 vft.), ki azt annyira és olly sokszor követelte, hogy Sidhoo megunva a sok zaklatást, azon határozat költ lelkében, miszerint hitelezőjét megöli. Mivel pedig az uzsoráskodó gabona kereskedők leginkább a santals népfajt szivják és nyomorgatják s terményeiket megvásárolván, évről vére a legaljasabban csalják; Sidho saját ügyét közügygyé emelte, s társai gyülésében elhatároztatta, hogy ezen vérszopókat erőszakkal is verjék ki kerületükből. Elhitette velük, miként neki álomlátása volt, mellyben a benszülöttek kiirtása tétetett kötelességévé. A nép kapott rajta, s legelsőben is a rendőrök, azután uzsorások s gabona kereskedők estek áldozatul, végre minden kivel találkoztak, azok közt sok angol s két nő is vérszomjuk zsákmánya lőn. Mihelyt az első vért megizeliték, semmi sem tartóztathatá vissza dühük bőszült folyamát. Az egész vidék lángba borult, minden vagyonosabb embert leöltek, falukat felgyujtottak, vagy kiraboltak; sőt a sorkatonaság ellenében is hősiesen megállták helyöket.

„Láttam – igy ír egy angol tiszt – hogy e néptömeg csoportban tiz lépésre jött puskáinkhoz, s ismételt lövés után sem futamodott meg, jóllehet minden lövésre számosan hullottak el. Egykor mintegy ötven emberrel helyszemlére indultam, midőn mintegy 600 santals, mintha a földből bujt volna ki, ránk rohan, körbe fog, s nyilzáporral fogad. Embereim mintegy 60 lépésről rájuk tüzeltek, s bár többen estek el, folyvást kellett tüzeltetnem, hogy hátrálásra kényszerítsem őket.”

Ezen lázadás szerencsésen elnyomatott, a leégett falvak lassankint épülnek, üdülnek, s az angol kormnáy mindent elkövet, hogy India történetéből ezen homályos lapot kitörölhesse.

B.