Van néhány értelmező feltételezésem, melyek segítségével, úgy gondolom,
be tudom mutatni számunkra, olvasóid számára a módot, ahogyan írsz. A könyveidről
szóló ismertetések, bírálatok olvasásakor (a Die Zeit, a Neue Zürcher Zeitung
és a Frankfurter Rundschau című lapokban) nagyon meglepett, hogy a nagytudású
recenzensek olyan gyakran emlegetik a melankóliát és az elmúlás-hangulatot,
aminthogy azt sem igazán értettem, miért kell a verseket valamely belső
állapothoz avagy hajlamhoz kötni, s ily módon úgyszólván teljesen megfosztani
őket jelentésüktől.
S itt érkeztünk el az első, talán jóváhagyható feltételezésemhez:
a költészet nálad egyfajta igen ritkán tapasztalható, felvillanásszerű
közelségbe hozza az ént, amely éppen ebben a közelítésben illetőleg közelségben
képes a saját, egyébként a leginkább árnyékba vont életébe kilépni és saját
maga számára egy soha-nem-végleges alakban megjelenni. A költészet ilyen
módon az énhasadás ellenében ható mozgásnak vagy erőnek mutatkozik, másként:
a költészet nálad csökkenti az én-messzeséget, az én megfoghatatlanságát
és megközelíthetetlenségét. Az imént említett kilépés/előlépés azonban
mindig valamely titokzatos meghatározottságot jelent, amely meghatározottságra
az jellemző, hogy az én sokrétű és jelentésgazdag konstellációba lép az
egyes felfénylő dolgokkal. Ahogyan Goethénél a Maximák és reflexiókban
olvassuk: "a jelenség alap nélküli következmény, ok nélküli okozat. Az
ember nehezen lel rá az alapra és az okra, mert ezek oly egyszerűek, hogy
a tekintet átsiklik rajtuk." (in: Antik és modern. Ford. Tandori Dezső,
880. o.) Ez után az egyszerűség után kutatni meddő igyekezet volna, a te
verseid ezért fordított utat járnak be, hirtelen átbillenés érhető bennük
tetten, "a dolgoknak egy kölcsönös játéka" ("VerhÄltnisspiel der Dinge"
- Novalis), mely nemegyszer teljességgel rejtve marad a tekintet számára.
A te költészeted részesévé tesz minket a dolgok ezen kölcsönös játékának,
rejtett viszonylatainak, és éppen az én és a dolgok közötti nyugtalanító
játék által tesz érthetővé számunkra valamit. A Híd című versedből idézek:
"Keskeny híd csupán, mely a sötétetGoethe költeményei-ről szóló nagyszerű tanulmányában Max Kommerell a következőket mondja: Goethe versei "a szív pillanatai. Soha nem önmagában Goethe benső világa, soha nem csupán egy érzés. A lélek, amelyet megérint valamely tárgy. Ez a pillanat. [...] A pillanat az én és valamely dolog [eine Sache] együtt." Úgy gondolom, a Kommerell jellemezte Goethéhez hasonlóan a te számodra sem tartható kiindulópont a költői megformáláshoz a tiszta bensőségesség, a lírai én ezért messze maga mögött hagyja ezt, és egy módfelett bizonytalan kölcsönös játékba lép. A verseidet olvasva nem tudja az ember, hol és mikor lel (ha lel) valami fogódzóra a dolgoknak ebben a nyelvi-költői megsokszorozódásában. Másként szólva: a vers nálad a látszólag lényegtelennel játszik, ez azonban csak a látszat, hiszen ha képes egyáltalán valami lényeges megmutatkozni, fölviláglani, úgy egyedül a dolgoknak és az énnek a kiszámíthatatlan kölcsönös játékából tűnhet elő. A látszólag lényeg nélküli gyakran érintkezik a nevetségessel, miközben kizárja a humort. Ezért én félreértésnek tartom azt is, ha humorról beszélnek a verseid kapcsán. A nevetésben - amint Joachim Ritter mondja - "a semmisnek [az érvénytelennek, a hívságosnak, a látszólagosnak] a létezéssel való titkos összetartozása" mutatkozik meg számunkra. Ezzel függ össze, hogy írásmódodra rendkívül jellemző, hogy szövegeidet olvasva hirtelen lelepleződik előttünk a nevetséges, mint az élettől elválaszthatatlan és belőle kiiktathatatlan semmisség.
összeköti a sötéttel. És fény,
amely a világot apró pontokká oldja föl,
melyeket fáradságos munkával összekötünk,
hogy egy képhez jussunk - mintha jogunk volna
szilárd keret határolta képre."
"Én vagyok a szomorú ember.E látszólag semmisnek a kifejezése teszi lehetővé a vers számára, hogy megsokszorozza önmagát; ennek köszönhetően és ezen a módon nyit játékteret a még-kimondatlan és a kimondhatatlan számára. Ebben a költői pillanatban az én és a dolgok szorosan egymás mellett állnak, ami a meghasadt ént mesterséges világosságba vonja. Goethe írta Spinozáról szóló tanulmányában: "Az általunk érzékelt dolgok tömege irdatlan; igen sokféle viszonylatban állhatnak azok, amelyeket lelkünk megragadhat. [...] Tehát minden létezést és tökéletességet úgy kell lelkünk terére korlátoznunk, hogy természetünknek, gondolkodásunk és érzékenységünk módjának megfeleljenek; csak akkor mondhatjuk, hogy bármit is értünk vagy élvezünk." (uo. Ford. Tandori Dezső, 118. o.) Azt állítom tehát - s ez egyben kérdés is hozzád -, hogy a költői szöveg éppen ez által a felfoghatóra és élvezhetőre való én-korlátozás által nyer nálad formát. A fény forrása - akárcsak Vermeer képén - az én és a dolog folyton változó kölcsönös játéka. - Az Árnyék és fény című versedből idézek:
A jókedvre derítésemre irányuló összes kísérlet
kudarcot vallott.
Miért nem nevetsz,
kérdik.
Ugyan min, kérdezek vissza,
nem akarok alkudozni
a reménnyel.
Mivel nem tudok aludni,
éjszakánként sétálok.
Hallom az állatok lélegzését,
és hogy az árnyak suttognak nekem.
Egyszer találtam ... de
erről nem akarok beszélni."
(A szomorú mondja)
"Tőle tanultam meg, honnan jön Vermeer képeinAzt gondolom, nemcsak a költészetedben, hanem narratív szövegeidben is jelen van egyfajta kamarajáték-szerű forma, amelyben igen fontos szerepet játszik az énnek és a dolgoknak az egymás általi kölcsönös behatárolása. Az sem lehet véletlen, hogy A csellistanő című regényedben éppen ezt a szép Nietzsche-idézetet szerepelteted: "Mindannyian láthatatlan kerteket és ültetvényeket hordozunk magunkban" (A vidám tudományból). Ez azonban óhatatlanul fölveti a kérdést: semmi esély és mód nincs immár arra, hogy eruptív énünket megvalósítsuk? Tudniillik Nietzsche mondata így folytatódik: "...mindnyájan növekvő vulkánok vagyunk, és eljön majd kitörésünk órája - hogy milyen hamar vagy milyen soká, azt persze senki nem tudja, maga a Jóisten sem." (I. könyv 9.) Regényed alakjai eltévednek a lélek kertjének elvadult dzsungelében. Meglehet, hogy itt ismét Goethe áll a háttérben: ahogyan a Vonzások és választásokban, úgy itt is a társadalmi és a természeti mozzanatnak egy alig-alig érzékelhető szembekerülése. Az elbizonytalanodó olvasót végezetül mindenesetre megnyugtathatjuk egy Zelterhez írott Goethe-levélből való megjegyzéssel: "Sok mindent tettem bele, egy s mást pedig belerejtettem."
a fény, mely képről-képre más."
TATÁR SÁNDOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BACSÓ Béla
A művészet megértése,
a megértés művészete
Magvető, 1989
Határpontok
T-Twins, 1994
A szó árnyéka
Paul Celan költészetéről
Jelenkor, 1996
"Mert nem mi tudunk..."
Filozófiai és művészetelméleti írások
Kijárat, 1999
KRÜGER, Michael
"Az üres arc"
Magyar Lettre Internationale, 4
"Versek"
Magyar Lettre Internationale, 2, 7
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu