Életmód és gondolkodásmód - történelmi összefüggésben ^[*]

________________

 

Az életmódkutatás új, közös területe a társadalomtudományoknak, még frissebb új ága a társadalomtörténetnek. Mint minden új diszciplína, az életmódkutatás is egyrészt empirikus vizsgálatokkal, felmérésekkel, anyaggyűjtésekkel, másrészt öndefiniálással: tárgyának, módszereinek, elveinek keresésével alapozza meg önállóságát, mondjuk: tudományos létjogosultságát. E téren a szociológia előbbre tart a történetírásnál. Példás összegezés is született már az empirikus vizsgálat, a módszer és az általánosításhoz vezető elvek szintézise, Losonczi Ágnes kötete: Az életmód az időben, a tárgyakban, az értékekben (Budapest, Gondolat, 1977). Lassan a történetírásban és az oktatásban is polgárjogot nyer az életmódtörténet. Időszerűnek érzem tehát, hogy az új diszciplína öndefiniálásához és történeti módszereinek kialakításához néhány gondolattal hozzájáruljak.

*

      A Domanovszky Sándor által szerkesztett ötkötetes Magyar Művelődéstörténet (Budapest, 1939-1942) óta aránylag keveset foglalkoztunk a letűnt korok embereinek mindennapi életével. Egyes részletek, korjellemző adalékok persze helyet kaptak monográfiákban, kézikönyvekben, de ezek jobbadán színező, illusztráló szerepet töltöttek be, mint a képmelléklet. Gyenge volt és elhanyagolt terület maga a társadalomtörténet is, ezen belül is a struktúraelemzés uralkodott, és kevés helyjutott az életmód bemutatásának, az is inkább csak szemléltető, kiegészítö függelék volt. Módszeresebb kutatás az 1970-es években indult meg. 1971-ben jelent meg Gergely András adat- és szempontgazdag tanulmánya, Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán (Történelmi Szemle, 1971. 3-4. sz.) és egyidejűleg kis tanulmányom, A dualizmus korának történeti problémái (Budapest, 1971), amely már külön alfejezetben tárgyalja az életmód fő elemeit.
      A kutatás során csakhamar rájöttünk, hogy az életmód jelentősége és funkciója jóval több, mint az elméleti tételekkel és elvont általánosításokkal terhelt tananyagok színesítése, mint az életközelség hangulati megteremtésének didaktikai fogása. Abból indultunk ki, ha igaz az a tétel, hogy az egyes rétegek és közösségszerű csoportok saját szokásaik, szabályaik, hagyományaik szerint élnek, laknak, gondolkodnak, akkor a tétel fordítva is igaz: az életmódmutatók - a lakás, az öltözködés, a viselkedés, a szórakozás, a mentalitás - ugyancsak jellemezheti az egyes rétegeket, illetve csoportokat, hozzásegíthet számszerű arányaik, szerveződésük, bővülésük vagy hanyatlásuk felméréséhez. Vagyis az életmódnak rétegspecifikáló szerepe is lehet.
      Hadd említsek erre egy példát, amelyet feldolgoztunk a Magyarország története 7. kötetében. Sokáig elvileg is, metodikailag is gondot okozott az ún. „úri középosztály” fogalmának, terjedelmének, a hozzátartozás ismérveinek meghatározása. A kutatás során két általános, szabályszerű, e „középosztály” valamennyi csoportjára, a nemesi eredetűekre, az asszimiláltakra, a polgárokra egyaránt érvényes ismérv bontakozott ki: a lakásnagyság és a cselédtartás. Korabeli leírásokból, családi tanácsadókból, szolgálati szabályzatokból kitűnt, hogy a középosztályi család lakása minimum háromszobás volt, s a jómód vagy a gyerekek számának növekedésével a szobaszám négy-ötre, legfeljebb nyolcra nőtt. Azt is bizonyítottnak vehettük, hogy a középosztályhoz tartozó „úri” család legalább egy cselédet (mindenest) tartott. A gazdagodás-növekedés során ez a szám is nőtt, előbb kettőre (szakácsnő-szobalány), aztán esetleg háromra (hozzá még egy nevelőnő és rendszeresen bejáró mosónő, hetente néhányszor jövő frizőrnő). Tény viszont, hogy a középosztályi családnál háromnál több cselédet (nevelőnőt) és főként férficselédet nem találunk. A nagyobb számú cselédség és a férficseléd (inas, lakáj) a mágnások, földbirtokosok, nagypolgárok privilégiuma, illetve státusszimbóluma volt.
      Ezek után statisztikailag is ki lehetett mutatni, hogy Budapesten 1906-ban 33 358 három- vagy annál több szobás lakás volt, közülük 23 ezer háztartás alkalmazott cselédet. A másik oldalról nézve: Budapesten a jelzett időben 40 ezer család tartott cselédet, közülük három vagy több szobával 25 ezer család rendelkezett. E kétféle közelítési szempontot összevetve azt mondhatjuk, hogy Budapesten, a század elején kb. 23-25 ezer család tartozhatott az ún. „úri középosztályhoz”, és ennél még jó néhány ezerrel több azoknak a száma, akik az odatartozás látszatát akarták - akár erejükön felül is - fenntartani.

*

      Az elmúlt években a vizsgálatok elmélyültek, az életmódkutatás jelentősége még jobban megnőtt. Egyes szociológusok a társadalmi viszonylatok és tevékenységek átfogó, központi kategóriájának tartják. Az életmódnak ilyen totális értelmezése, még ha a termelési szférát, a munkavégzés körülményeit is beleértjük, akkor is vitatható. Főleg azt vitatom, hogy az életmód határozza-e meg a termelő munka feltételeit, és azt állítom, hogy fordítva áll a dolog: a termelés szintje, jellege, feltételei befolyásolják a társadalom és az egyes rétegek életmódját. Azt viszont nemcsak elfogadom, de magam is vallom, hogy az életmóddal egy adott társadalom mindenoldalúan jellemezhető. Az életmód valóban magában foglalja az élettevékenységek teljes körét, és szorosan összefügg az életvezérlő elvekkel és eszményekkel: a társadalmi mentalitással és értékrenddel is.
      A témakör ilyen jelentékeny kitágítása szükségképpen felvet két elvi kérdést: a struktúra és az életmód, illetve az értékrend és az életmód viszonyának kérdését.
      Már utaltam rá, hogy a társadalom osztályszerkezete alapjában, tendenciaszerűen meghatározza vagy legalábbis erősen befolyásolja az egyes osztályok, az egyes rétegek élet- és gondolkodásmódját. Az egyént, a családot elsősorban a közvetlen társas környezete neveli, formálja. A gyerekek ösztönösen követik környezetük magatartását, szokásait, a családi, a közösségi hagyományokat, röviden: egy történetileg kialakult és átörökített szokáskultúrát. Ehhez járul, hogy a családtól az iskoláig, az egyházig és a társasági körig nevelő hatások is érik az egyént, korunkban nemcsak tudatos, de rendszeresen átgondolt és kifejtett ráhatás, amit indoktrinációnak nevezhetünk. Nagy szerepet játszik tehát az életvitel és gondolkodás alakításában a minta; kiváltságos és jobban szituált rétegeknél a presztízs őrzése és kifejezése, feltörekvő rétegeknél a presztízs tisztelete és vonzása: a divat, az utánzás, a valóságos helyzetnél magasabb szint látszatának keltése.
      A társadalmi struktúrában elfoglalt hely, főként a csúcsokon - olykor tételesen is szabályozott, többnyire íratlan megegyezés alapján követett - életmódmintákban, szimbólumokban fejeződik ki. Gondoljunk csak az arisztokrácia jól leírható életmódelemeire: a kastélyra, a hintóra, a cselédségre, a nevezetes vadászatokra, a kaszinóra, az endogám házasodási szokásra, vagy a nagyburzsoázia fővárosi palotáira, klubjaira, igazgatósági tagságaira, műpártolására, színházi-operai páholyaira, testes-tokás-szivaros karikatúráira, vagy általánosabban: a nagyvárosi kerületek, lakónegyedek, elővárosok, sőt egyes utcák jól elkülönülő szociális arculatára, „szociális topográfiájára.”:
      Ezzel természetesen nem azt akarom bizonyítani, hogy az osztályhelyzet szorosan determinálja az életmódot. Nem, csak tendenciának tekintjük, olyan szabálynak, amelytől minden irányban nyílik eltérés. Az egyik eltérés abban mutatkozik, hogy egyazon osztály vagy réteg különböző típusai, különböző etnikai, vallási, foglalkozási közösségei egymástól jelentékenyen eltérő módon élnek, munkálkodnak, gondolkodnak. Nyilvánvaló, hogy a burzsoázián, az értelmiségen, sőt a munkásságon belül is eltérő életvitelű csoportokat találunk. Ha alaposabban megnézzük ezeket az életmódbeli különbségeket, akkor az értékeszmények és a mentalitás különbözősége mögött sok esetben az objektív létfeltételek különbségeit találjuk. Vegyük példának a kialakuló magyarországi polgárság két fő típusát. A 19. század elején a városi módos polgárság üzletvitelét a szolidság, az óvatosság, a hagyományos foglalkozási ághoz, áruhoz, vevőkörhöz való ragaszkodás és a kockázat kerülése jellemezte. Értékrendje, amelynek csúcsán a nemesi rang és a földbirtok fénylett, közel állt a nemességéhez. Ezért vagyona tekintélyes részét a biztonságot adó és rangot biztosító ház-, szőlő-, földtulajdonba fektette. Értékválasztása és mentalitása tehát nyilvánvalóan presztízsorientált volt.
      Az ellentétes típus a falusi felvásárló kereskedőből, regálé-bérlőből, árendásból, uzsorásból kiemelkedett vállalkozó tőkés, aki mindennel foglalkozik - gyapjúval, bőrrel, borral, fával, terménnyel, állattal, telekspekulációval, építkezéssel, vasúttal, tervekkel, légvárakkal, részvényekkel, árfolyamrések kihasználásával, mindennel, amiből hasznot lehet húzni: tehát profitorientált. A két életmódtípus eltérését magyarázhatjuk az értékrenddel, egyfelől a patrícius konzervatív, másfelől - Max Weber kifejezésével - Nyugaton a protestáns, nálunk, Európa keleti régióin, a zsidó etikával és értékrenddel.
      Csakhogy ezek mögött a látszólag autonóm - és az utódnemzedékbe alkalmasint valóban szokáskultúraként beépült - értékrendek mögött eredetileg, genetikusan nagyon is valóságos, objektív létfeltételek állanak. A patrícius polgáré mögött a feudális renden belül elfoglalt felfelé tendáló helyzet, a városi és királyi privilégiumokkal védett vagyongyűjtés biztonsága. A vállalkozó tőkés értékrendje mögött pedig többnyire a legitim és biztonságos emelkedés elzártsága, az eleve adott létbizonytalanság, a felhalmozás kockázatos útjaira való rákényszerülés, a kényszerű mobilitáskészség, amely értékké avatta - az eszköztől függetlenül - a profitot, a gyors vagyongyűjtést, ami egyszer majd meghozza társadalmi gyümölcsét is: a presztízst.
      Hasonlóképpen, az objektív létfeltételek különbözőségére bukkanhatunk a hazai parasztság eltérő életmódtípusai mögött is, amelyeket szokásos- és részben lehetséges is - vallási-gondolkodásbeli vagy táji-folklorisztikus tényezőkkel magyarázni, hiszen ezek az objektív feltételek tartós fennállás során szokáskultúrává és hagyománnyá alakulva épültek be a parasztság életmódjába.
      A társadalmi rétegződés és az életmód eléggé szoros korrelációjának hangsúlyozása mellett ugyanilyen hangsúlyosan rá kell mutatnunk arra is, hogy nagyfokú egyszerűsítés lenne a teljes megfelelés feltételezése is. Tudjuk, fentebb már utaltam rá, hogy az életmód sok esetben, és nem ritka kivételképpen, eltér az objektív réteghelyzet által „megszabott” vagy elvárt modelltől. Még azt az állítást is megkockáztatnám, hogy ugyanazok a tényezők, amelyek egyes rétegek életmódmintáit és szimbólumait az utódokra örökítik, egyúttal más rétegeket és csoportokat is követésre, tehát valóságos státuszuktól eltérő magatartásra és gondolkodásra ösztönöznek. A társadalmi mobilitásban, a puszta megélhetési lehetőségeken túlmenően, mindig is nagy szerepet játszott a látott, a hallott, a felülről sugallt vagy a saját kisközösségtől ajánlott. életmódminták utánzása. (Jól ismert az úrhatnám polgár, a parvenü újgazdag, a grandszenyőr értelmiségi figurája.) Az életmódok valóságos alakulásának rendező elve tehát valaminő értékválasztás, és ez nem csupán öröklés, nevelés, szoktatás, hanem átvétel, tanulás, utánzás útján is történhet. Az értékválasztás mögött pedig minden esetben tudatos vagy kiforratlanul gomolygó értékrend áll.
      Ha már most közelebbről megnézzük az életmódformáló tényezőket, a hagyományozott szokáskultúrát, a nevelést és a követésre ingerlő presztízst, s ha átgondoljuk az értékrend hatását, könnyen beláthatjuk, hogy ugyanezek a tényezők befolyásolják a roppant finoman, árnyaltan tagolt struktúra különböző szintjein - a hatalmas társadalmi építmény egyes emeletein - való elhelyezkedést, a szakadatlan mobilitást, vagyis a feláramló és süllyedő rétegközi mozgást. Ezek a tényezők magyarázzák meg egyúttal azt az eltérést is, amely egyes rétegeknél a gazdaságilag megszabott osztályhelyzet, a státusz, és a ténylegesen elfoglalt társadalmi pozíció között fennáll. Ha a felszín alá tekintünk, akkor társadalomtörténeti szempontból nem elégedhetünk meg a „hamis tudat”, az „urizálás”, a „felkapaszkodás” közkeletű magyarázataival.
      Klasszikus példánk a magyar „úri középosztály.” E fogalom szigorú társadalomtörténeti definíció alapján elvileg nem létezik, lévén a „középosztály” több eltérő státuszú réteg, nagycsoport együttese. Hogy az „úri középosztály” a társadalmi-politikai gyakorlatban mégiscsak létezett, hatott, közösségi vonásokat mutatott és egységes életmódmintákat követett, az annak tulajdonítható, hogy az „úri”, a nemesi értékrend és a hozzákapcsolt életmód összefűzte a különböző középosztályelemeket. Ez a nemesi-dzsentri értékrend elég jól körülhatárolható, belülről átélhető, azonosulást adó és kívülről is érzékelhető, csodálható vagy elvethető sajátos pozíciót biztosított a „középosztálynak” a magyar társadalom polgárosodó struktúrájában.
      A példa általánosítható. Az életmódformáló tényezők társadalomformáló érvényűek: lényegesen befolyásolhatják az egyén és a csoport strukturális pozícióját, s ezzel eltérést okozhatnak az objektív osztályhelyzet, a státusz, és a ténylegesen követett életmód között.
      Az objektív helyzet és az életmód közötti viszony eme kettősségét úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az értékrend - a tudatos és az ösztönös értékválasztások rangsora - alapjában és általános fejlődéstendenciájában szervesen összefügg az érdekkel. Az egyénnek az érdekben summázódó réteghelyzete, illetve pozíciója erősen befolyásolja értékrendjét, az életmódminták választását. Másrészt az óhajtott és az átvett értékek maguk is teremthetnek új szükségleteket és hozzájuk kapcsolódó érdekeket. Így például a nemesi értékrend elfogadása a hazai burzsoázia egy részét érdekeltté tette a földbirtokszerzésben, és mint földbirtokost a nagybirtokrendszer védelmezésében, fenntartásában, amelyhez közvetlenül tőkés üzleti érdeke nem fűződött.
      A szükséglet, az érdek és az érték, e három rétegformáló s egyúttal életmódalakító tényező, bár egymásból közvetlenül nem vezethető le, egymással a legszorosabb kölcsönhatásban áll, amint az objektív osztályhelyzet, a társadalmi presztízs és az életmód is egymással kölcsönhatásban jelölik ki az egyén és a csoport helyét a társadalmi struktúrában.
      Válaszra vár még az a kérdés, hogy miként befolyásolja az értékrend - vagy egyes értékeszmények - életmódunkat a mindennapokban és ünnepi alkalmakkor. Válaszunkat megkönnyíti, ha az elemzés módszere kedvéért kettéválasztjuk az élettevékenységek e két nagy szféráját.
      Az életmód egyik szférája a mindennapi létfenntartás szférája: a munka, a lakás, az öltözködés, a táplálkozás, a művelődés, a pihenés stb. A köznapi szféra rendező elve a funkcionalitás, a köznapi szükségletek célracionális eszközökkel és módon való kielégítése. Nyilvánvaló, hogy ide tartozik a szerszám, a gép és használata; ide tartoznak a lakás, a lakberendezés fő tárgyai, az öltözködés célszerű darabjai. Természetes, hogy a funkcionalitás racionálisan rendezett szféráját is sokoldalúan, erősebben vagy gyengébben befolyásolják a hagyományok, a szokások és megszokások, az ízlés, a divat változásai. Tehát már itt is jelentkezik a másik nagy szféra: a reprezentáció szférája. Ember voltunkhoz ugyanis szorosan hozzátartozik az, hogy nemcsak munkálkodunk, fenntartjuk és újratermeljük életünket és fajunkat, hanem hogy élettevékenységeinket értelmezzük, formáljuk és stilizáljuk is, vagyis valamilyennek látjuk és láttatjuk azokat.
      Funkció és értékeszmény egymást áthatásának jellemző példája a hálószoba, a pihenés, az alvás és a házastársi élet intim színtere. Ennek megfelelően a hálószoba berendezése nagymértékben funkcionális, minden bútordarabnak az alapvető élettevékenységet kiszolgáló, célszerű szerepe és helye van. Ugyanakkor az egyes korokra, rétegekre, sőt nemzetekre nagyon is jellemző, hogy a házastársaknak közös hálószobájuk van-e vagy külön szobában hálnak, hogy közös (ún. francia!) ágyban alszanak-e vagy szorosan egymás mellett elhelyezett páros ágyban, vagy esetleg a szoba egymással nem érintkező rekamiéin. Éppilyen jellemző, hogy a hálószobában találnak helyet a szentképek és kegytárgyak, a családi fényképek, és a legfőbb érték: a pénz és az ékszer akár kis kazettában, akár vasszekrényben, akár csak a fehérnemű közé elrejtve, a sifonérban. Ily módon a hálószoba egyszerre funkcionális és szakrális, olyan helyiség, amelybe idegeneknek nem illik, sőt nem szabad belépniök.
      A funkció és a reprezentáció egyesítésének színtere az ún. „úriszoba”, a szalon, és már az elnevezés is jelzi, hogy ilyesmi az „úri középosztálynak” dukált. Ide viszont a kisebb és oldalági családtagoknak nem nagyon lehetett köznapokon belépniök. Ez a szoba el volt zárva a közhasználat elől, a bútorokat többnyire huzat védte, és csak ünnepélyesebb alkalmakkor, vendégjáráskor, fogadások estéjén nyitották meg. Ez volt az a helyiség, ahol a család magát, értékeit, státuszát, szimbólumait - amilyennek magát láttatni kívánta - a külvilágnak megmutatta.
      A reprezentációs szféra rendező elve a szimbolizáció, a hovatartozás és azonosulás (az identitás) jelképi kifejezése, s ez áthatja az ünnepi életmódelemeket, az ünneplés szokásait, szabályait, a díszítés tárgyait, a művelődést, a szórakozást, a hitek és a hiedelmek kultuszát. A reprezentációs szférát általában hagyományos szabályok, kialakult, örökölt értékeszmények irányítják, bár ebben mutatkoznak racionális elemek is. (Hogy csak egy példát említsek, a kifejezetten reprezentációs célú ékszerek gyűjtésében, megszerzésében értékőrző, felhalmozó racionalitás is megnyilvánul.)
      A mindennapi funkcionális és az ünnepi reprezentációs szféra, amint utaltam már rá, egymással szoros kölcsönhatásban „létezik”, egymást állandóan áthatva tölti ki életmódunkat. Az áthatások és kölcsönhatások konkrét vizsgálatánál két szempontra érdemes figyelnünk.
      Ha a reprezentációs szféra értékrendje, szimbolizációs igénye túlságosan erősen befolyásolja a köznapit, akkor életünk fenntartásának keretei, tárgyai, szokásai vesztenek a racionálisan rendezett funkcionalitásból, kirívó esetekben diszfunkcionálissá válnak. Valaha, a 15. században teljesen funkcionális volt a reneszánsz palota, hatalmas és magas termeivel. Másként nem lehetett volna kibírni a gyertya- és fáklyavilágítás okozta füstöt, bűzt. A múlt század második felének eklektikája idején épült neoreneszánsz paloták a bécsi Ringen, a budapesti Andrássy úton azonban a reprezentáció és szimbolizáció érdekében használhatatlanul, kifűthetetlenül, megvilágíthatatlanul magas és tágas, zord termeket kényszerítettek a gazdag polgárságra és mágnásokra. Ezek a lakások diszfunkcionálisak voltak.
      Amennyiben viszont a funkcionalitás uralkodik el a reprezentációs szférában, akkor életünk keretei, tárgyai elszíntelenednek, szokásai, hagyományai kivesznek, életmódunk ridegen racionalizálva uniformizálódik. A Bauhaus geometrikus formái, s főképp a II. világháború utáni silány elfajulásuk, a lakótelepi kockaházak, éppen az egyeditől, a lakályostól, a díszítéstől, a reprezentáció lehetőségétől fosztják meg a lakókat.
      A két szféra egymást áthatásának fontos kérdése, hogy miben és mennyiben különbözik a mindennapi az ünnepitől. Az egyik típusnál ugyanis a reprezentációs szféra csupán a kivitelben, az anyagban különbözik, de ugyanaz a „stílus”, ízlés és értékeszme irányítja-szabályozza mindkét szférát. (Példa lehet erre a reformkori „táblabíró” közösség élete, öltözködése, lakása, gondolkodása, vagy a jobbágyparasztság viselete, művelődése.) Általában a feudalizmus kori kisközösségekben a két szféra eszmei szempontból és szimbolizációban is közelebb állt egymáshoz. Nem jelentékenyen nagy az eltérés a demokratikusan rendezett, fejlett, etnikailag is homogén polgári társadalmakban.
      A magyar - és általában a kelet-közép-európai - társadalomfejlődésben viszont azt látjuk, hogy a polgárosodás során, a 19. század második felében és századunk elején a két szféra erősen eltért egymástól. A paraszt másként ment munkába, mást viselt a hétköznapokban - egyre inkább vásárolt, polgárosodó öltözéket- és teljesen mást ünnepeken: a maga „parasztosságában” kiteljesedett, kiszínesedett, művészi szintre emelkedett népviseletet. Parasztságunknál a folklór, a hiedelem, a népművészet a múltat stilizálta, míg a köznapi élet egyre erőteljesebben és polgárosultabban funkcionalizálódott. Hasonlóképpen elmondhatjuk, hogy a dzsentri és a hozzá idomult úri középosztály a köznapi szférában lassan polgárosodott, de a reprezentációban, a szórakozásban, az ünneplésben, egész mentalitásában szívósan őrizte a hajdani birtokos nemes értékrendjét. És a polgárt, a gyenge magyar erekből és az asszimiláns elemekből felnövekedett hazai polgárságot ugyanilyen ambivalencia jellemezte. A termelő munka irányításában, a tőkehalmozásban és a magánéletben a tőkés értékrend szabályai, a burzsoá etosz határozta meg életmódját. A közéletben, a reprezentációs szférában viszont alkalmazkodott a nemesi eszményekhez, utánozta, átvette a nemesi reprezentációs szféra tárgyi elemeit (díszmagyar, palota, földbirtok) és szokásait (nemesítés, úri passziók, vadászat, mulatozás, hazafias retorika).
      A mindennapi, funkcionális és az ünnepi reprezentációs szféra ilyen éles kettéhasadása a magyar társadalom belső ellentmondásait, kettős struktúrájából következő társadalmi, csoport- és egyéni konfliktusait tükrözi. Az életmódkutatás módszerei és szempontjai tehát nagyon is hatékony segítséget adhatnak társadalomfejlődésünk problémáinak mélyebb megértéséhez.

[*] Magyar Tudomány, 1980. 2. sz. 84-90. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Lukács-viták < > Bécsi és budapesti kultúra