Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)
Mészöly Miklós írásművészetéről az elmúlt években szaporodtak meg igazán az elemző dolgozatok. Ezek legtöbbje utal vagy kitér Mészöly nyelvfelfogására, megformáltságbeli jellegzetességeire. Ezúttal egyetlen nézőpontban jelöljük ki a Mészöly-prózához való közeledést, bár az önmagában meglehetősen széles.
Itteni gondolatmenetünket azzal kezdhetjük, hogy „a dolgok rendjéről" lesz szó, pontosabban a dolgoknak a nyelvben s ezáltal az irodalmi szövegben tapasztalható rendjéről. Ám ezúttal az ismerős szókapcsolat ellenére nem annyira a Foucault-tól megtanult értelemben adjuk meg mindezt témául, vagyis nem annyira a nagy európai diskurzusrendek s a bennük és általuk elhelyezett dolgok megjelenéséről lesz szó, ez most csak tágabb háttérül szolgál. Sokkal inkább közelítünk az irodalmi szöveg imaginárius tér-idő rendszerében megjelenő dolgokhoz, tárgyakhoz, s azok megnevezéséhez, a szövegbeli főnévhez, méghozzá Mészöly Miklós egyik művével, a Térkép, repedésekkel c. novellával kapcsolatban. A látszólag egyszerű szemantikai és prózaepikai poétikai kérdés mögött talán új belátások fogalmazhatók meg, amelyek nem csupán a Mészöly-mű értelmezési lehetőségeit bővítik (amelyeket egyébként még egyáltalán nem merítetünk ki), hanem az irodalmi szöveg megértési módozatait, a befogadói stratégiák egy részét is megragadhatóbbá teszik.
Mészöly Miklós prózájával kapcsolatban általános megállapítás az, hogy e szövegek rendkívül pontosak, vizuálisak1, éppan a Térkép, repedésekkel c. írás kapcsán „a leíró részek hihetetlenül verisztikusak - szándékosan olyanok, mintha fényképek volnának"2. A vizuális élesség azonban nem feledtetheti, hogy irodalommal van dolgunk: „A ritka perceptív gazdagságú táj és természeti panoráma, az érziki fogékonyság, az észleltek anyagiassága, a tárgyi és a jelenségvilág részletmegfigyelései csakugyan azonosítható helyek és vidékek, utcák, enteriőrök látványai, mindennek ellenére egy fiktív univerzumon kívül így nem létező világ megnyilvánulásai"3. A Mészöly-prózára jellemző vizuális élesség éppen a fikció és az imagináció kapcsán válik érdekessé. Az irodalom fiktivitásának kérdését itt nem tárgyaljuk, az imagináriusnak, az elképzelhetőenk a kérdésére azonban visszatérünk4.
A Térkép, repedésekkel - mint azt a korábbi értelmezések már bemutatták - három különböző szöveg egymásbaépülése, első értelmezhetőségét adva a címnek. Jóllehet, talán érdemes megjegyezni, hogy a három szöveg csak a második kettő kezdetekor különül el határozottan egymástól, de ekkor is úgy, hogy az első és a második között finom átvezetés tapasztalható (kőtörők - préri - dögkeselyű - slakdomb [ez visszacsatok az első rész vonatjelenetéhez] - s végül Bolívia). A váltás itt elsősorban tematikai, a harmadik szöveg ellben rögtön Gogol-idézettel kezdődik. Viszont a későbbiekben ezek a szövegek nem különülnek el egymástól élesen, akár modnaton belül is keverednek (példáula csalogányok nem csak az első szövegben énekelnek). Ezáltal a második és harmadik szöveg intertextualitása egyre áttételesebben értelmezhető, mint ahogy a második jelenet, a második szöveg első egysége sem tekinthető pusztán a forradalom pozitív tartalmú „ábrázolásának". A három szövegnek egy stílust tulajdoníthat a befogadó, s ez a szöveg töredezettsége („repedezettsége") mellett annak egységét erősíti.
A Térkép, repedésekkel tér- és időkijelölésekkel kezdődik, amely egyúttal az első epizód elbeszélésébe hajlik át. Ebben az első két oldalnyi részben feltűnően sok nominális mondat olvasható, valamint olyan mondat, amely ilyen nyelvtani összetevőt tartalmaz. Vagyis e részben sok az önálló mondatszerepű főnév az elmúlt évtizedek magyar prózájához mérve, s még a novella későbbi egységeihez képest is.
A főnevek dolgokat neveznek meg. A közhelyszerű megállapítás azonnal megkapja mélyebb értelmét és nagyobb jelentőségét. Az első mondat megadja az esemény időtartamát ( bár a tól-ig ezt is relativizálhatja, a további két szöveg szétbontja, hogy aztán a teljes szöveg vége újból határozottan visszatérjen a kezdő időtartamhoz). A második-harmadik mondat a helyet áttételesen jelöli ki: a befogadó a világról való ismeretei alapján következtet a vonatra (ha szembe-ülés, nyílt pálya és állás, akkor vonat). E bevezető után jönnek azok a nominális részek, amelyek általában jellemzőek Mészöly prózájára, s ennek a szövegnek is meghatározó összetevői: az első egy-két részben nyíltan, a továbbiakban már több igét is beépítő mondatokban.
Az imaginárius tér szövegbeli létrehozása és elképzeltetése a befogadóval itt nem leírással történik meg, hanem megnevező felsorolással. Az első rész legfontosabb ilyen megnevezései a következők: pálya, salakhányás, bokor, őrház, latrina, szennyvíz-lecsurgó, felhőfoszlány, kupé, holdfény, pillantás, munkásasszony, szem, száj, kocsi, csecsemő, fasor, műút, kalapács stb. A főnevek többsége itt konkrét tárgyat, dolgot jelöl, méghozzá felváltva a vonaton kívüli tér és vonaton belüli tér egyes tárgyait, részeit. A megnevezett dolgok - különösen a szöveg elején - akcidentálisnak tűnnek, tehát nem valamilyen módszeres tájleírást kap az olvasó, ahol biztonságosan eligazodik, hanem egy-egy önálló dolognak a megnevezését, amelyeknek sora a világról való tudás és a képzelet által egészíthető ki tér-idő kontinuummá.
Mindehhez azonban az szükséges, hogy a dolgokat jelölő főnevek különösebb jelentésspecifikáció nélkül is értelmesek legyenek a befogadó számára. Az értelemtulajdonítás a főnevek esetében a kognitív nyelvtan szerint az elemi érzékelésen alapuló bázistartományok mindenkori összegéből adódóan lehetséges5. A dolgok tulajdonságaihoz az elemi érzékelés különböző formáin (tér-, idő-, szín-, alak-, nagyság-, anyagérzékelésen) keresztül férünk hozzá. A dolgok elemi tulajdonságai a kognitív felfogás szerint egyúttal elemi jelentésegységek, bázistartományok, amelyeknek egy-egy főnév egy-egy jelentése esetén is igen nagy a számuk, amelyek közül általában csak néhány aktivizálódik egy konkrét megértéskor. Az elvont szemantikai (és pszichológiai) megközelítés rövid elemzéssel is sokatmondó adatokhoz juttatja az értelmezőt. Vizsgáljunk meg néhány itt felsorolt főnevet ebből a szempontból. A pálya főnév esetében például többek között a következő fontos tulajdonságok (elemi jelentésegységek) sorolhatók föl: alak, kanonikus funkció (a dolog legjellemzőbb funkciója: itt a vasút alapja, amin a vonat megy), anyag (vas); a salakhányás esetében: alak, anyag, méret; az őrház esetében: alak, méret, kanonikus funkció, anyag stb.
Amennyiben a Mészöly-idézetbe visszahelyezzük a kiemelt és elemzett főneveket, s a szövegkontextusban tovább vizsgáljuk értelmezési lehetőségeiket, akkor a következők állapíthatók meg róluk. A nominális helyzet, az ige nélküli szerkezetben való megjelenés alapvetően befolyásolja e szavak értelmezhetőségét. Ha a kört szűkítjük, s csak a tárgyakat (pálya, salakhányás, bokor, őrház, latrina, szennyvíz-lecsurgó, felhőfoszlány) tekintjük, akkor a felszínes értelmezés azt mondhatja, hogy e szavak, illetve a velük jelölt dolgok magukért állnak a szövegben. A nominalizáció szemantikai és stilisztikai funkciója itt pontosítható (egyúttal pedig a szövegközpontú értelemadás egyedüli lehetségessége bizonyítható): e dolgok Mészöly prózájában, e szövegében az Eliot-féle meghatározás értelmében vett tárgyi megfelelők, amelyek kettős szerepet töltenek be a novellában: egyrészt distanciált tárgy voltukban "kiváltják a megfelelő érzelmet"6, tehát egy modernizált, átalakított metaforajelleggel valami helyett állnak, másrészt valami részeként az egész (itt, miként más Mészöly-művekben, de épp így például a Pilinszky-versekben a tér, a táj leírása) helyett állnak. Tárgyi megfelelő voltukat úgy érhetik el e főnevek, hogy a nominális szerkezeti helyzet (amely a megértésben szöveg- és nem mondatszinten jelentkezik) kiemeli a szövegben a főneveket, ráirányítja a befogadói figyelmet, ám mivel e főnevek magukban állnak, ezáltal (a nominális mondatokon túli szövegkörnyezet mellett) önmagukból kell a megértésnek erednie. Ezért kapnak ebben a szövegben a nominális helyzetű főnevek legfontosabb kognitív szemantikai bázistartományai oly nagy szerepet, méghozzá elsősorban az alakok.
Az alak (a Gestalt) a dolgok holisztikusan érzékelhető elemi tulajdonsága, amely voltaképpen a kognitív nyelvtan egyik alapelemét adja: a dolgok soha nem önmagukban vannak, hanem mindig valamihez viszonyítva. A kör egy kétdimenziós térhez viszonyítva érzékelhető, abból emelkedik ki, a dolgoknak az alakja hasonlóan, érzékelési módtól függően két- vagy háromdimenziós térben jelennek meg. Ez a viszony adja meg érzékelhetőségük lehetőségét.7 Vagyis Mészöly tereptárgyait az alak profilálja (jellemzi, amely ki a szövegben üres térben mint elképzelhetőt), az alakot pedig egy további aljellemző (például az őrház esetében a keskenység, a kis oldalszélesség).
Eddig elemzésünk a Mészöly-szövegben igen eredményt hoz. Az alak bázistartománya csak része a mátrixnak, önmaga képiségében azonban - lényegéből, a Gestalt-jellegből eredően - holisztikus jellegű, az egész tárgy alakját reprezentálja annak részletezése nélkül. A látszólagos ellentét azáltal válik egyedivé, hogy ez a holisztikus tartalmú bázistartomány a mondat- és szövegszerkesztés által kiemelt helyzetbe kerül a megértésben, s itt végül az egész mátrix (az egész lehetséges jelentés) helyett áll s így visszahat a szövegre és annak befogadására (ti. egyedi módon járul hozzá a szövegbeli térkijelöléshez, s annak recepció-feltételeihez). A mindennapi, de akár az irodalmi jelentéstulajdonításokban a jelentés mindig összetett, amelyet az anyanyelvi beszélő begyakorlottan működtet jelentésmátrixok vagy idealizált kognitív modellek formájában.8 A Mészöly-szöveg nominális részei azonban éppen azzal tűnnek ki, hogy nem egy idealizált, tudáskeret jellegű modellre vagy jelentésmátrixra játszanak rá, hanem azt megbontják, abból kiemelnek egyetlen elemet, s azt teszik az egész helyére (ez a Lakoff-féle metonimikus leképezés mapping, és stílushatásuk egyik összetevője ebben ragadható meg.
Ez a jellegzetesség teszi lehetővé azt, hogy a Mészöly-szövegek olvasói általában, s a Térkép, repedésekkel befogadói különösen érzékeljék a szöveg valóban ritkán erős vizualitását, hiszen a szövegből kiemelt főnevek kiemelt egyetlen tulajdonsága minden megértési és imaginárius képességüket ebbe az irányba fordítja. Mindez azonban csak a prototipikus kategorizáció képességével együtt lehetséges. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a megértés és az értelmezés a novella dolgai s az őket jelölő főnevek esetében e ponton nem áll meg.
Hasonló állapítható meg magáról a nominális szerkesztésmódról is: a kognitív nyelvtan (pl. Langacker) hangsúlyozza, hogy a nyelvtan, a nyelvtani szerkezetek szimbolikus természetűek, megformáltságukkal is leképezik a reprezentációt.9 A mondat- és szövegszerkezetben önmagában álló tárgy helyzetét képezi le grammatikailag (megfelelve egyébként a kognitív nyelvtan egyik fontos összetevőjének, az ikonicitás általános elvének, a diagrammatikus ikonicitásnak). A szöveg azáltal válik annyira képszerűvé, hogy el tudja érni szerkesztésmódjával ezt a hatást. Miképp láttuk, a hatást egyrészt a felsoroló jellegű nominális szerkesztésmód adja, másrészt a legelemibb kognitív reprezentációkat tartalmazó bázistartományok aktualizálása és a többieknek a háttérbe szorítása. A tárgyi megfelelők ezáltal tudnak úgy működni, ahogy azt Eliot elgondolta és meghatározta: a tulajdonságok, tehát például az alakok, ill. az anyag (a salakhányás esetében), a kanonikus funkció (a szennyvíz-lecsurgó, a latrina és az őrház esetében) már önmagukban egy negatív értékskálán helyezkedhetnek el, ill. olyan további bázistartományokat aktualizálhatnak, amelyek ezt a negatív értéktelítettséget („baljós hangulatot") erősíthetik. Mindezt számos elem igazolja később magában a novellában.
Az eddig elmondottak kiegészülnek egy további kognitív pszichológiai jellemzővel, amely itt döntő szerepet kap. Az emberi megismerés és e megismerés kommunikálása kategóriákban történik. A közismert logikai alapú kategorizációkkal szemben azonban a nem tudományos kategorizáció nem tiszta típusokkal s nem hangsúly nélküli hierarchiákkal dolgozik. A dolgok hierarchiájának a megismerésben van kitüntetett része: ez az alapszintű kategorizáció.10 Az alapszintű kategória az egy dologgal kapcsolatos hierarchia középtáján helyezkedik el. A hierarchia egyik végpontján a teljesen általános, a másik végpontján az egyedítő tudományos kategória áll (állat - kutya - cocker spániel, bútor - szék - hintaszék, mindkét sorban a középső elem az alapszintű). Az alapszintű kategória az a szint, amit a világban való tájékozódás és a nyelvelsajátítás során a leghamarább megtanulunk (már kétéves korban), ezen a ponton érzékeljük a legáltalánosabban a kategóriatagokat jellemző alakot (Gestaltot), ehhez kötődik a legrövidebb, leggyakrabban használt és kontextuálisan leginkább semleges nyelvi megnevezés, a leggyorsabb azonosítás és a legtöbb kategóriatulajdonság.
Amennyiben ezeket a belátásokat egybevetjük a Mészöly-szöveg kiemelt (mert kiemelkedő) főneveivel, megállapíthatjuk, hogy azoknak jó része ebbe a középső, alapszintűnek nevezett (mert a mindennapi megismerésben legfontosabbnak tűnő) tartományba sorolhatók be. Újabb adalékot kapunk tehát arra, hogy miért tűnnek úgy ki ezek az elemek a szövegből, s miért hozzák létre oly könnyedén és határozottan itt éppen a vizualitást a befogadó számára: a befogadó nyelvről és világról tudásában ez a tartomány lép legkönnyebben működésbe.
Mivel azonban fikcióról és imaginációról van szó,még egy adalék járul hozzá a megértés megértéséhez. Mint említettük, a Térkép, repedésekkel első részének kiemelt, nominális helyzetben lévő főnevei éppen helyzetüknél fogva nem sok jelentésbeli szűkítést kapnak: az olvasó elé a tárgyak többnyire minden további különösebb kijelölés nélkül kerülnek. Ebben a szövegtani helyzetben a prototípus elve is működésbe lép11. Az alapszintű kategória keretet ad a dolgok egy részének, amelybe a mindenkori beszélő vagy olvasó besorolja a példányokat. E példányok sokfélék lehetnek, mint ahogy sokféle vasúti pálya, salakhányás, őrház, latrina és bokor van a világban. Egyik példány jobban megfelel a kategória általános jellemzőinek, a másik kevésbé. A legjobb példányok a prototípusok, amelyek a kategória legtöbb tulajdonságát képviselik. A mindennapi beszédben csakúgy, mint az irodalmi szövegekben általában kevésbé figyelünk erre a jelenségre, mert a szövegkörnyezet (annak jelentésbeli specifikációi) vagy a szituáció (a deixis, a jelenlevő tárgy láthatósága, vagyis a tapasztalat) egyértelműbbé teszi a megnevezett dolgokat. Irodalmi szöveg esetében ezt csak valamilyen nyelvi alapú specifikációval lehet elérni. Egyébként marad a képzelet, melynek alapja önkéntelenül a prototípus: az lép működésbe legkönnyebben a megértés során. Ezt lehet tapasztalni a Térkép, repedésekkel nominális részeinek olvasásakor: a jó példány pontosabban képviseli a típust, mint a kevésbé jó, itt az alapszintű kategorizáció tartományában, az alak (a Gestalt) vizualitására összpontosítva. Mészöly Miklós prózájában ennek az eredendően jelentéstani, s ebből fakadóan stilisztikai, poétikai eljárásnak nagy a szerepe; példaként elegendő csupán a Saulus tárgyait (a falakat, az épületeket) említeni vagy a Filmből az eleve prototipikusan megnevezett Öregasszonyt és Öregembert. Mészöly főneveinek, megnevezéseinek megértésében ezzel persze csak az első szintjét elemeztük.
A tapasztalás és a nyelvi megnevezés ilyen elemi összefüggése egyúttal a megértés, a befogadás egy sokat taglalt jellegzetességére is rámutat: a nyelvi alapú megértés egyszerre univerzális, hiszen a kognitív pszichológia kísérletei szerint az itt rövidesen jellemzett kategorizálási módok az adatok szerint egyetemesek, ugyanakkor a mögöttük levő tapasztalatok már nem feltétlenül azok: a dolgok tulajdonságait reprezentáló tudás kultúránként is eltéréseket mutathat. A befogadás univerzalitása és egyedi elemi tapasztalati és szemantikai különbségei e ponton jól láthatók.
A jelentéstani bázistartományok közül a Mészöly-szövegek kapcsán ki kell még emelni a szín-, pontosabban a fényérzékelés fontosságát. A színérzékelés éppoly elemi tapasztalati forma, mint a tér- vagy az anyagérzékelés, s a Térkép, repedésekkel szövegének megértésében a dolgok felfogásának, elképzelésének másik kognitív összetevője: a sötét és a világos (tulajdonképpen a fekete és a fehér árnyalatai) teszik végképp vizuálissá, láthatóvá a dolgokat, legalábbis azok körvonalait, az alakot. A fény-sötét ellentét hajtja végre elemi szinten a közegből való kiemelést, amelyet a kognitív nyelvtan egyik alapmozzanataként említettünk, s amely itt a bemutatott sajátságok révén külön nyomatékot kap. A Térkép, repedésekkel szövege a kétpólusú fényhatást következetesen viszi végig: az alapszövegben a holdfény a meghatározó, amely eleve a sötét-világos, fekete-fehér párt teszi lehetővé, a második szöveg sivatagi tájában pedig a napfény szélsőséges ereje jár hasonló hatással.
Amennyiben az eddigi nagyrészt morfologizáló elemzés eredményeit erőteljesebben viszonyba hozzuk a novella egyéb jellegzetességeivel, további értelem-összetevőket tudunk megfogalmazni a dolgok és megnevezésük rendjével kapcsolatban. A nominális helyzetben kiemelt dolgok látszólag statikusan jelennek meg a szövegben, a tájleírás helyett. Ám - miként régóta ismeretes - nincsen tér idő nélkül. Ennek következtében az állapot azt jelenti, hogy valami létezik, dolgok vannak a térben. Ez a létezés úgy állapot, hogy az önmagával azonos állapotok egymásutánja, azaz folyamat12. A főnév jelentésszerkezete eleve tartalmazza a létezésre vonatkozó összetevőt, a „van" mozzanatát13. Mivel a szöveg elején a tárgyalt főnevek kiemelt helyzetben vannak, az alak vizuális értelem-összetevője mellett e létezésre utaló összetevő a leglényegesebb. Vagyis e dolgok valóban történnek.
A befogadás lehetőségeit itt meglehetősen határozottan körvonalazza a novellabeli (s általában a Mészöly-féle prózára jellemző) beszédmód és elbeszélő nézőpont, amely a fent jellemzett kognitív alappal a lehető legteljesebb mértékig tárgyiasítja a dolgokat, a lehető legátlagosabb, leguniverzálisabb hozzáférést biztosítja, ennek a poétikáját nyíltan és feltűnően műveli, s a nézőpontot a fényképezés, a filmezés, vagy éppen a fegyvercélzás mozzanatával folyamatosan közli, vagyis irányítja az olvasót. Egyúttal viszont a tapasztalás és a megnevezés szintjén a megismerést illetően nem jut tovább: a dolgok vannak, valójában véletlenszerűen, ott, ahol éppen, s elsődleges értelmük, „jelentésük" az, hogy vannak, folyamatosan. Változatlan létezésük, minden eseményt nélkülöző történésük az emberi lét történetiségéhez képest zavarba ejtően megismerhetetlennek tűnik. Ez az általános értelmi összetevői erősíti föl a főnevek egyébként gyakran önmagukban is (például a kaninokus funkcióból eredő) negatív jelentésvilágát, s járul hozzá a teljes szöveg által reprezentált „érzelem", „közérzet"14 nem éppen biztató voltához.
Tovább közeledve a Térkép, repedésekkel teljes szövegszerkezetéhez a nominális elemek helyzetének megváltozást kell megállapítanunk. Az első részben kiemelkedő, dolgokat megnevező főnevek jó része a későbbiekben újra feltűnik, ám már általában nem nominális szerkezetben, hanem igés mondatban. E dolgok beépülnek a teljes szövegbe, tehát mindhárom szövegbe, s ezáltal jelentőségük tovább nő. Az első részben tapasztalható kiemeltségük a fent elemzett módon megérteti a befogadóval a dolgoknak a szöveg világában való helyét és értelmét. A szöveg későbbi részeiben, az emberi történetek és viszonyok elbeszélésének kísérleteiben már elég csupán említeni őket és társaikat, a kognitív feldolgozási mód igés mondatban, kiemelés nélkül is működésbe lép és hasonló hatást ér el.
Ez az eljárás, különösen az ismétlés, a Térkép, repedésekkel belső nyelvi szerkezetének további jellemzőire utal. Bár a kiemelt dolgok a világban, az irodalom imaginárius világában is akcidentálisak, különösen az első részben, lassan mégis egy határozottabb körvonalú teret rajzolnak ki, ahol a dolgok mindinkább ténylegesen tárgyi megfelelőkként, majd motívumokként kezdenek hatni a befogadásban.
A legfontosabbnak tekinthető dolgok és megnevezéseik a teljes szöveget tekintve a földfelszínnel, tehát a legelemibb térérzékeléssel kapcsolatosak: (vasúti) pálya, salakhányás, műút, fasor, kőbánya, préri, holtág, szeméttemető, udvar, üres telek, szögesdrót, sziget, ajtó, kút, horhos, levegő, part, park, legelő, meder, holtág stb. Mindegyik elsődlegesen térbeli kiterjedésében érzékelhető, s ezen belül is a vízszintes a meghatározó, melyet természetes módon, de gyakran hiányával egészít ki a függőleges.
A főnevek - azon túl, hogy önmagukban is gyakran negatív értéktartalmúak - egy olyan tájat rajzolnak ki, képzeltetnek el a befogadóval fokozatosan, amely egyezik az egyedi tárgyi megfelelők által keltett hangulatnak is. Ez a táj lapos, puszta, sivatagos, száraz; az első szövegben kiszáradt, elhagyatott holtág, gazos kövecshalmok vidéke, a másodikban kőbányapréri, a harmadikban poros vidék és dögtemető. Megnevezései: holtmeder, kőbányapréri. A három szöveg ezen a részben elkülönülő, de részben azonos tájon találkozik a legnyíltabban, amely - miképp a szöveg elején a táji elemek - nem kap részletes leírást, ám az egyes megismert jellemzőkből lassan megformálódik egy szintén prototipikus kép: a lepusztult, elsivatagosodott tér képe, melynek legfontosabb jellemzője a vízszintesség, az élettelenség, a szárazság, a sötét színek, jellemző kiemelkedése a salakdomb, a kőkupac s az elkülönülő fa, tagolója a folyó és a (kihalt) út. Ez valóban Camus „ásványi tája", de nem különben Becketté vagy Babitsé (Városvég, Kártyavár) vagy Pilinszkyé (Apokrif). Ebben a folyamatosan történő, de nem változó térben történnek események emberekkel, ebben a keretben jelennek meg a további dolgok, amelyek a novella további értelemrétegeit adják.
A lassan fölépített, részeiben megnevezett imaginárius táj „érzelmet", „közérzetet" vált ki a befogadóban. Ugyanakkor e táj maga is az elbeszélés tárgya. A cím itt kapja meg egy további értelmét. Nemcsak az egyes tájakra egyébként közösen jellemző sivatagos jelleg miatti töredezettségben („prizmás, repedés-mozaikokkal szabdalt iszap-préri") jelölhető meg ez az értelem, hanem a teljes térmegragadásban: bár nem lehetséges a teljes, részletező leírás, csak látszólag véletlen részletek emelhetők ki, melyek így az egész helyett állnak, s így akaratlanul is jellemzik az egészet, s bár a tér elbeszélésének kísérlete az egészre irányul, azt csak töredezetten repedésekkel lehet megvalósítani. Az egyes dolgok egyedenkénti belső egysége nem biztosítja a belőlük összeálló egész egységét, az univerzum mint történés csak részeiben reprezentálható. Ilyen tekintetben lényegtelen, hogy e részletek honnan valók, Kisorosziban, Bolíviából és N... Kormányzóságból vagy máshonnan, mert ugyan e tájak egy szó szerinti olvasatban időben és földrajzilag, tehát morfológiailag, elkülönülnek egymástól, holisztikusan, alak jellegükben viszont folytonosan egymásba érnek, azonosulnak, folytatódnak.
A térkép elvonatkoztatás, ám az ismert térkép szintén az alak, a kétdimenziós vizualitás kognitív elvén működik. Tárgyiasan, dologként létrehozható (bár a kétdimenziós jelleg már értelmezés), messziről szemlélhető. Mintha a térkép, s annak eredeti tárgya, a táj önmaga szervezné saját nyelvi elmondhatóságát. Ennek korlátait a repedezettség jelzi, amely nem a térkép eredendő tulajdonsága, hanem a térkép elbeszélhetőségéé. Az eredetileg akcidentális tájelemek (azaz térképelemek) tehát - miképp azt alaptípus és prototípus voltuk lehetővé teszi - az értelmezésben mind tárgyiasabbá válnak, s a humán elemek bizonyulnak mind akcidentálisabbnak. Az esetiséget jól mutatja az első szöveg elbeszélésének az univerzális térhez képest kisszerű késő esti kezdete és hajnali befejeződése.
Az eddigiek során a dolgok megnevezéseinek kognitív keretű elemzéséből lassan eljutottunk a Térkép, repedésekkel témánkhoz kapcsolódó globálisabb összetevőihez, valamint folyamatszerűségének egyes jellemzőihez. Ezután arra kell rámutatnunk, hogy ez a folyamatszerűség a bemutatott kognitív jellemzőkből, az elemzett főnévi részek idővonatkozásából és mindennek szövegbeli folyamatos tapasztalhatóságából áll össze.
Thomka Beáta Borgest idézi Mészöllyel kapcsolatban: „Lehetnek érzékelések, érzések vagy egyszerűen emlékek vagy elképzelések, De valami mindig történik". A kognitív tudomány az elmét, az agyat (mind) nem dologként, hanem folyamatként fogja föl, amelynek a lényege a gondolati cselekvés, a megismerés, a kogníció. E folyamatnak természetesen éppúgy idővonatkozása van, mint az általa földolgozott eseményeknek, dolgoknak. Ez az idővonatkozás különösen fontossá válik akkor, amikor ugyanazzal az észlelettel többször egymás után találkozik az elme, például egy irodalmi szöveg megértésekor.
A teret, a tájat reprezentáló dolgok állandóan ismétlődő említése ilyen folyamatot vált ki a Térkép, repedésekkel elbeszélőjében, s ennek nyomán hasonló történhet a befogadóban is. A valóban érdekes e kognícióban az, hogy az maga is az időre vonatkozik, a dolgok idővonatkozásának feldolgozására. A novella a kezdő részben határozottan kijelölt időtartammal a humán intézményes idő világában helyez el minden dolgot és eseményt. Ez a gyakorlatias időfelfogás (este, éjjel, hajnalban) azután lassan átalakul s elágazik több irányba is a szövegen belül. A dolgok nominális megnevezésében a gyakorlatias humán idő elveszti emberi vonatkozását, sőt az intézményes idővel való kapcsolatát is: a dolog megismerhetősége, elképzelhetősége - mint fentebb láttuk, prototipikus és alapszintű kategória jellege révén - erősen az univerzális irányába tolódik el, ezáltal egy univerzális időrendszerhez kötődik. A dolog létezik, függetlenül az emberi időérzékeléstől. A dolog eseménytelen történésének ez a kategóriához kötődő idővonatkozása, mely közömbös a változással, a halállal szemben, adja a dolog alakszerű fölismerhetőségével, megnevezhetőségével ellentétben értelmében felfoghatatlanságát és elmondhatatlanságát, a tárgyi megfelelő tartományában titokzatosságát, ebből eredő félelmetességét. Ebből a tárgyiasan megközelíthető, de le nem írható, csak létező történését megállapítható dologi világból kell megalkotni a térképet, a tájat, amelyben az ember is elfér.
A másik irányban a gyakorlatias időfelfogásnak megerősödik a humán összetevője, a történések órához nem kötendő, önelvű ideje az itt nem tárgyalt, s a főnevekkel sajátos (mert egyúttal kiegészítő) ellentétet alkotó igék, határozók által válik érhetővé, s kerül ellentétbe a dolgok univerzális idejével a szövegben. Az igék egyébként szintén erősen hozzájárulnak a szöveg vizuális jellegéhez.
Ebben a struktúrában a térképet, a tájat adó dolgok minden imagináriusság s így befogadói nyitottság ellenére statikus jellegűek maradnak, míg más tárgyak idővonatkozása eseményekkel (is) kapcsolatos: ilyen például a kőtörő kalapács többszöri mozgatása, a vonat rángása (ez maga is szaggatott, jelentéstanilag megfelelve a térkép térbeli és időbeli repedezettségének) vagy az elpusztult vakond (már mint tárgy) röppálya. Ugyanakkor ebben a szerkezetben jelennek meg az emberi mozzanatok, maguk az emberek is. A térkép tehát maga is vegyes lesz, egy tárgyias és egy humán összetevővel (a repedés újabb értelem-összetevőjeként).
A megismerhetőségnek és elbeszélhetőségnek ebben az egymásba érő kettősségében a novella emberalakjai adják a legérdekesebb példát. A vonatbeli útitársak első megnevezése éppolyan jellegű, mint a vonaton kívüli táj egyes elemei: a fiatalember, a munkásasszony először hasonlóképpen magában álló főnevek, melyek egy-egy kategória egy-egy példányát nevezik meg, prototipikusan és szintén az alapkategória szintjén. Ezeket a szereplőket, s a többieket is, a dolgokkal szemben részletesebben mutatja be az elbeszélő, ám ez a specifikáció nem olyan kimerítő, hogy elvenné a megnevezés prototipikus jellegét, tehát a tárgyiasító, eltávolító mozzanat - ha kisebb mértékben is - érvényesül. A dolgok megnevezése nagyobbrészt azonos befogadói megértéseket válthat ki, míg a szereplőké már kevésbé (a fiatal munkásasszonynak például egyszer nincsen csomagja, egyszer pedig van), de nem megvalósíthatatlanul. Ugyanakkor e szereplők megszólíthatók, válaszolnak, bár az elbeszélő többször is megállapítja a kommunikáció kudarcát. Nyelvi objektiválás és emberi beszéd kettősége uralja a novellának ezt a rétegét, remény, kudarc és újrakezdés állandó ismétlésével. Különösen erős példája ennek a második szövegbeli „találkozás egy fiatalemberrel", valamint a novella végén a kisfiúval folytatott beszélgetés emléke és a folytatás ígérete.
A Térkép, repedésekkel szövege többek között ezekkel a nyelvi eljárásokkal, főképp a tárgyiasított, prototipikussá tett és az univerzális időben elhelyezett dolgokkal és megnevezésükkel s a velük részben szembeállított humán mozzanatokkal éri el azt, hogy egy elvonatkoztatott, elképzelt egyetemes térkép mint az emberi létezés világa térben és időben átjárható, egymásra csúszik, az állandó (a lepusztultság az általános élettelenség) és az esetleges (az emberi) egyként zavartalanul jelenhessen meg benne. Az azonos stílus, az azonos nézőpont, a mondatokon belül kevert helyszínek, szövegek ezt az imaginárius tér-idő kontinuumot főképp a vizualitás tartományában mint „empirikus fikciót"15 mutatják be, ahol azonban egyetlen végső bizonytalanság marad: a személyiség autentikus létének helye e világban. Hiszen ebben az imaginárius világban csak a személyiséget orientáló centrum hiányzik.
Jegyzetek
1. L. Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Kalligram. 1995. A korábbi irodalommal.
2. Veres András: Térkép, repedésekkel. In: Erdődy E., Karafiáth J., Veres A. szerk.: „Térkép, repedésekkel". A társadalmi értéktudat változásai novellaelemzések tükrében. Művelődéskutató Intézet. 109.
3. Thomka Beáta i. m. 22-3.
4. A kettő viszonyára vö. Wolfgang Iser: Das Fiktíve und das Imaginare. Suhrkamp. Frankfurt. 1991.
5. Ronald W. Langacker: Foundations of Cognitive Grammar. Vol. I. Stanford. 1987.
6. T. S.: Eliot: Hamlet. In: Káosz a rendben. Gondolat 77-8.
7. Langacker i. m. 183kk.
8. Ez utóbbira I. George Lakoff: Women Fire, and Dangerous Things. The University of Chicago Press. 1987.
9. Langacker i. m. 27.
10. B. Berlin, D. E. Breedlove, P. H. Raven: Principles of Tzetal Plant Classification. Academic Press. New York. 1974. L. még Lakoff i. m. 5-67.
11. Eleanor Rosch: Principles of Categorization. In: E. Rosch, B. B. Lloyd: Cognition and Categorization. Hillsdale, New Jersey.
12. Ezt hangsúlyozza Thomka Beáta i. m. 28kk.
13. vö. Zsilka János szerk. Nominális mondatok. ELTE. 1989.
14. Béládi Miklós: Válaszutak. Gondolat. 1983. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum. 102-5.
15. Thomka Beáta i. m. 21.