Ideje a meghalásnak
Pont Kiadó, Budapest, 1988.
199 oldal, 980 Ft
Polcz Alaine e kötetben összegyűjtötte a halállal kapcsolatos tanulmányainak egy részét. Az írások között vannak egészen frissek, és vannak évtizednél is régebbiek, ezekhez a szerzőnő aktualizáló kommentárokat írt.
Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy előre jelezzük, a könyv nagy siker lesz, hamar elfogy. Nem kis részben a szerzőnő munkája nyomán a halál, haldoklás, gyász kérdésköre iránt igen jelentősen megnőtt a segítő szakmák és a művelt köztudat érdeklődése. Úgy is mondhatnánk, nagyot léptünk előre a halál korszerű lélektani kultúrájának kialakulása és elterjedése felé. Ezt a fejlődést most a hospice mozgalom tovább lendíti, a mozgalom az emberhez méltó halál szervezeti, orvosi és pszichoszociális feltételeit teremti meg, és így igen fontos önsegítő társadalmi akció (erről Polcz Alaine, a mozgalom egyik hazai létrehívója már sokat írt, e könyv utolsó fejezetében ad erről jó, összefoglaló képet).
A könyv érdekes; a szerzőnőre jellemzően világosan megírt, színes tanulmányok teszik ki. Sok a rövid esetismertetés az írásokban, sok a halállal, meghalással kapcsolatos kultúrtörténeti információ, és gyakran „esetvignettákkal” illusztrál a szerző jellemző attitűdöket, értékeket. Minden írásnak határozott mondanivalója van. Polcz Alaine meg akarja győzni, fejleszteni szeretné az olvasót. Mindig határozott véleménye van, és ezt elkötelezetten képviseli, de nem erőszakosan.
Talán a legérdekesebb az 1987-ből származó, több oldallal kiegészített Honnan jöttünk és hová megyünk? című tanulmány, ebben sok szempont merül fel a népi kultúra lélektanilag adekvát halálkezelései szokásairól. Hasonló ehhez a két következő, 1973-ban íródott tanulmány, amelyet ugyancsak terjedelmes kommentár egészít most ki és tesz aktuálissá. Majd a gyógyíthatatlan betegségek diagnózisának közléséről szólnak írások, majd az életveszélyről és a halálfélelemről, a klinikai halálból visszatértek élménybeszámolóiról, valamint az eutanáziáról. Az eutanáziát kritikusan szemlélő írás után jön a már említett hospice-írás, amely mintegy az alternatívát mutatja fel. Polcz Alaine életműve, mondanivalója általában is nagyon hatékony érvrendszer az eutanáziával szemben. A halálnak megvan a maga értelme az egzisztenciában, a társaslélektani rendszerben és kultúrában, ezt nem lenne szabad „rövidre” zárni, valamilyen egyéni menekülési kedv érdekében (más kérdés természetesen a haldokló vagy a menthetetlenül szenvedő, senyvedő személyiség önrendelkezési joga, amely mintegy dialektikus ellenpólusa az előbbi elvnek).
A tanulságos és értékes kötet megbecsülését szolgálja, hogy kritikának is helyet kell adni vele kapcsolatosan. Főleg a diagnózis közlésével kapcsolatosan látok bizonytalanságot a tanulmányokban. Polcz Alaine nagy tapasztalata gyakran nyilvánul meg abban, hogy leírja a lehetséges variációkat, a jelenségek sokszínűségét. Itt is többször említi, hogy hányféle reakció van a diagnózis és prognózis közlésére, pozitív és negatív egyaránt. Ám éppen Polcz Alaine világította meg a súlyos betegséggel és a halállal összefüggő lelki folyamatokat, neki kellene határozottan megfogalmazni, hogy a diagnózisközlés a reménytelen esetekben fontos, bonyolult és néha, nem is rövid pszichoterápiás folyamat. Nem az a lényeg tehát, hogy őszintén megmondjuk-e az igazságot vagy leplezzük, „adagoljuk” ezt, a beteggel és a hozzátartozókkal kialakított empátiás kapcsolat és párbeszéd kell ezt meghatározza, ennek kell a valóság felé haladnia úgy, hogy a belső és személyközi probléma-feldolgozás végbemenjen. Itt tehát a recenzens metodikát, müveletiséget, továbbképzésbe építhető ismereteket hiányol, és itt elavult az elmúlt évtizedek nálunk is gyakran felszínre kerülő, leegyszerűsített orvosi dilemmája, a „megmondjuk - ne mondjuk”. A reszuszcitációval, a klinikai halálból való visszatéréssel kapcsolatos gondolatok is elaborációra szorulnának, dehát itta recenzens tudatában van különvéleményének, ő ugyanis nem hisz a nem-specifikus halálközeli élményben, hanem a gyakori hasonlóságot az élményben három tényezőnek tulajdonítja: az eszméletvesztés és -visszanyerés, az agyi hipoxia sajátos szenzorikus leképeződésének; a keresztény túlvilágkép kulturális hagyományának, sémájának; továbbá a halálközeli élmény (pl. az események a műtőben vagy az intenzív szobában, a reszuszcitáló team viselkedése stb.) „narratív rekonstrukciójának” folyamatával.
Dehát az is nagy érdeme a könyvnek, hogy mindezeket felveti. Állásfoglalásra késztet. Akár vitára is. Ez a fontos és jó könyv örök ismérve. Így azután a könyvet tiszta szívvel ajánlhatom minden olvasónak, szakembernek és laikusnak egyaránt.