Nem dicsekedhetem azzal, hogy 1952-ben a megyei könyvtári hálózat születésénél már bábáskodtam, de én akkor még gimnazista voltam. Diákként nem nagyon készültem a nagy betűs életre, de álmaim, vágyaim - mint minden tinédzsernek - nekem is voltak. Irtó eleven, - enyhén szólva - rossz gyerek voltam, akit minden érdekelt, ami élt és mozgott. Így vitorlázni jártam az MHSZ égisze alatt, mert ejtőernyős szerettem volna lenni. Felmerült bennem a tolmács is, mint utazással kapcsolatos izgő-mozgó pálya. Negyedikben már a fiúk mellett a kémia és a kísérletek is érdekeltek.

1955 sötét évnek tűnt nekem az akkori „nagy” eszemmel. Igaz, hogy jelesen érettségiztem, de mégsem vettek fel a JATE kutató kémia szakára („Eltanácsolt az egyetem fura ura”) értelmiségi származásom miatt. Erdei-Grúz Tibor, akkori oktatási miniszter válaszolt végül fellebbezéseimre, s felvettek a debreceni KLTE matematika-kémia szakára. Érdekes, pedagógusnak nem voltam osztályidegen? Igaz, én jóformán minden akartam lenni, csak pedagógus nem, ui. a szüleim azok voltak. Így aztán végigélveztem utolsó szabad, boldog és gondtalan nyaram, hogy majd jövőre ismét megpróbálom az egyetemet.

Szeptemberben éppen volt üres hely a salgótarjáni megyei könyvtárban. Apám egy évre bedugott a könyvtárba 764 Ft-ért a 18 évemmel 10 öreg, komoly bácsi és néni közé. Mondanom sem kell, nem ez volt vágyálmaim listáján, de mire felocsúdtam, már könyvtáros lettem. Nem is bántam, mert mindig imádtam olvasni (éjszaka paplan alatt zseblámpával, óra alatt, délután a napköziben, tanulószobán).

Hát ne tudja meg senki, mit jelentett nekem, a nyughatatlannak 8 órát négy fal között cédulákat írni, ábécébe rendezni egész nap szótlanul, s hétről-hétre idős emberek között ülni. Eleinte azt hittem, megszököm, de aztán - szerencsére -, még másik két lány is jött dolgozni. Mi, 18, 19 és 20 évesek, a triumvirátus már kezdtük együtt jól érezni magunkat és elviselni a könyvtárosokat. Sok stiklit csináltunk, jól elszórakoztattuk magunkat, bosszantottuk a többieket, és mellesleg dolgoztunk. Pl. kimeszeltük a WC-t vörösre, bezártam egy fiatalembert vasárnap délben a könyvtárba (akkor vasárnap délelőtt azért kellett a könyvtáraknak nyitva tartani, hogy az emberek a templom helyett a könyvtárba menjenek). Másnap elutaztam két hét szabadságra. Amikor visszajöttem, íziben az igazgatónál kötöttem ki, mert a férfi vasárnap délben a főtéren kimászott a könyvtár ablakán, és a rendőr elkapta. Nyomoztak, ki volt szolgálatban: hát én. Kitüntetés nem volt! Más: A csomagokat akkor kézzel vittük-hoztuk a postára, a letétbe. A könyvtár vásárolt egy kis négykerekű kocsit a csomagok szállítására. A legfiatalabb kollégám biztatott, ha beleülök végighúz a város főutcáján. A gondolatot tett követte, nem kellett kétszer mondania, uzsgyi, beleültem, illetve guggoltam, s az első kanyarban a szó legszorosabb értelmében pofára estem, kirepültem, vérbe fagyva kerültem az orvoshoz. Egy szóval, jól elszórakoztattuk egymást, sokat nevettünk és beszélgettünk. Ezért aztán szétültettek bennünket: hárman három csoportban dolgoztunk. Kizavartak a munkaértekezletről, mert kinevettük a címleírás bogaras főnökét, nagy atyját. A legjobb helynek a férfi WC tűnt találkozásra, ott ugyanis nem kerestek bennünket, ha órákra eltűntünk. A másik búvóhelyünk a padlás volt, ahol az ún. „indexes” (tiltott) könyveket raktározták. Bevettük magunkat a tiltott gyümölcs közé, azt olvastuk, ami a kezünk ügyébe került (Cronin, Márai, Zilahy, stb.).

Kezdtem épp megmelegedni, s már nem akartam otthagyni a jó társaságot és a jó könyveket. Levelezőn akartam folytatni tanulmányaimat, de akkor még 3 év szakmai gyakorlat volt szükséges a levelező tagozaton, s nekem még csak egy volt. Javult a beosztásom is: állandó délutáni olvasószolgálatot vállaltam - hogy örültek neki! -, minden nap 12-től este 8-ig kölcsönöztem, majd ügyeltem az olvasóteremben. Igen jó baráti társaság alakult ki esténként, s utána a megyei tanács klubjában folytattuk, ahol letéti könyvtárunk is volt mellesleg. Ez alatt letettem a könyvtári minimum vizsgát s vártam, hogy leteljen a 3 év gyakorlat. Persze, közbe jött 1956 ősze, amikor a könyvtár előtti szovjet hősi emlékművet döntögették, amit én akkor sehogy sem értettem! Bejártunk, de nem dolgoztunk; egész nap olvastunk, beszélgettünk, kötöttünk, ettünk, ittunk és dupla fizetést kaptunk. Na, akkor még nappal is olvashattunk, s az már maga volt a Kánaán!

1958-ban azonban vége szakadt az én szórakoztató könyvtári állásomnak: férjhez mentem, Makóra kerültem, ahol nőnek való állás nem volt, s én akkor csak a könyvtárhoz értettem. A makói járási könyvtárban akkor hárman dolgoztak és az én szép szememért senki nem akart elmenni. A két megyei főnököm - a volt és a leendő - ismerte egymást, és ígéretet kaptam, mint „szakképzett” könyvtáros (többiekhez képest az voltam), hogy majd ha lesz hely, felvesznek. Természetesen naponta jártam a könyvtárba, sokat olvasgattam, beszélgettem. Bevallottam a kölcsönző könyvtárosnak, hogy miért a nagy érdeklődés a könyvtár és a könyvtárosok iránt. Feketéné Juli megsajnált - vagy megszeretett -, s egy beszélgetésünk alkalmával elárulta, hogy neki az új képesítési rendelet megjelenése miatt felmondtak. Sajnáltam, de nagy volt a boldogságom, mert az akkori megyei igazgató, Kirschner Márton ígéretét bírtam. Akkor ugyanis nagy szerepe volt a megyei könyvtárnak. Így egy év kihagyással elkezdtem dolgozni a makói járási könyvtárban. Rögtön eszembe jutott a tervem: tanulni szeretnék, de már levelezőn. Rögtön be is iratkoztam az OSZK Középfokú Könyvtárosképző Szaktanfolyamára, ami 2 és fél év volt, s ezt később elfogadták főiskolai képesítésként is.

Nyugtalanságom, kíváncsiságom, vagy a pálya szeretete miatt azonban nem elégedtem meg ennyivel. Örültem, hogy volt állásom és hogy könyvtáros lehettem, de többre vágytam. A két gyermekem gyorsan megszültem - egyiket a középfokú tanfolyam előtt, a másikat közvetlenül utána -, de nem adtam föl egyetemi álmomat. Hárman dolgoztunk akkor a járási könyvtárban, abból egy kolléga már tanult, egy meg akkor jelentkezett egyetemre, így én parkoló pályára kerültem. Szerencsére a kolléganőmet nem vették fel, így én a következő évben indulhattam. Nagy probléma volt a másik szak választása. A könyvtár szak mellé matematikát nem választhattam, mert levelezőn akkor nem volt kari keveredés (TTK-BTK). Nyelvet levelezőn nem, csak esti tagozaton lehetett tanulni. Így felvételiztem magyar szakon - amiről sohasem álmodtam. Igaz, a főnököm - a járási művelődési osztály vezetője - kijelentette, hogy nem javasolja továbbtanulásomat („minek az magának, van már képesítése” - mondta). De én nem adtam fel terveimet. Jelentkeztem Pestre, az ELTE magyar-könyvtár szakára, de nem tartottam be a szolgálati utat, s nem a járási művelődési osztályra adtam be a jelentkezést, mert tudtam, hogy nem továbbítják. Közvetlenül a megyei művelődési osztályra mentem és Barna László valamint Csenke László küldte el a jelentkezésem. Sutyiban, saját szabadságom alatt készültem az egyetemre, és felvettek. A legnagyobb baj az volt, hogy értesítették a munkaadót is.

Kitört a vész!.. - egy könyvtáros, és még nő is ráadásul, mire vetemedett! Természetesen tanulmányi szabadságot - mivel nem javasoltak -, nem adtak. Egy évig a saját szabadságom terhére - két gyerek mellett - jártam konzultációkra és vizsgázni Pestre. Később, hogy „megkönnyítsék” a dolgom, vizsgaidőszakban - januárban és júniusban - természetesen nem adták ki a saját szabadságomat sem, nem fizették az útiköltséget és a szállásomat sem. Szerencsére 1968-ban megjelent egy új tanulmányi szabadságról szóló rendelet, miszerint aki eddig tanult, annak kötelező tanulmányi és vizsga szabadságot adni. Így aztán elszabadult a pokol. Hat évig jártam Pestre, soha, semmit nem térítettek, sőt, ez alatt fizetésemelést, jutalmat sem kaptam, hiszen helyettem dolgoztak (a művelődési osztály, mint munkaadó nagyhatalom volt!). Útiszámláim rendszeresen ellenőrizték, hogy nem számolom-e el az egyetemi utakat. Nem tudhattam előre, hogy ilyen rögös a tudáshoz vezető út és a könyvtári pálya. De ekkor megfogadtam, ha a fene fenét eszik, ha a hatalom bármit is tesz, én akkor is egyetemet végzett könyvtáros leszek, ami ugyancsak ritka e pályán. Mindenről hajlandó voltam lemondani, de az egyetemet nem akartam abbahagyni. Így a megüresedett könyvtárigazgatói állást sem pályáztam meg, mert előtte mb. igazgatóként „élveztem” annak minden örömét, kapcsolatát az osztállyal.

Tanári szakom miatt gyakorló tanításon a gimnáziumban voltam. Akkor jött divatba a könyvtári óra a könyvtárban c. tantárgy az iskolában, s a szakközépiskolában éppen magyar szakost kerestek. El akartam menni tanítani, mivel az iskolában pont dupla fizetést kaptam volna Amikor a könyvtárban kértem béremelést 15 évi munka s 6 évi egyetemi kínlódás után, a „nem” volt a válasz. Végül az a kompromisszum született, hogy maradtam könyvtáros és fél műszakban óraadó tanár lettem a kereskedelmi szakközépiskolában 5 évig. S ki járt jól? Az összes könyvtári órát én tarthattam, s rutint szereztem 5 év alatt a tanításban is. Igaz, másfél műszakot dolgoztam két gyerek mellett gyes nélkül, de én akkor már mindenáron könyvtáros akartam maradni. Újabb feladat várt rám: a kölcsönzés és tájékoztatás helyett módszertanos lettem. Örültem az új kihívásnak! Az eddig megszerzett tapasztalataim, ismereteim sokat segítettek a munkában. Otthon, a családban „falujáró”-nak hívtak. Úgy ismertem a járást, később a megyét, mint a tenyerem, holott én csak „bevándorló” voltam Makón. Több alkalommal megkörnyékeztek, hogy teljes műszakban, főállásban tanítsak, sőt Szegedre is hívtak. De fenntartóim nem engedtek el, mert „kitaníttattak”?

1979-ben a megyei művelődési osztály könyvtári előadót keresett, s felfedeztek. Egy éjszakai gondolkodás után döntöttem. Felvállaltam a bejárást, onnan még a kijárást, a teljesen új munkakört és rengeteg új embert. A könyvtári hálózat felügyelete mellé megkaptam az iskolai könyvtári hálózatot, illetve annak kialakítását, az ifjúsági klubokat, a levéltári hálózatot és később a mozi-hálózatot is. Nem Szeged és nem a pénz motivált választásomban, hanem az, hogy egyszer legyen már a megyén könyvtáros, mert a könyvtár eddig mindenkinek csak púp volt a hátán. Így a könyvtárakkal, könyvtárosokkal továbbra is megmaradt a jó kapcsolatom. Ahol tudtam, segítettem, s úgy érzem el is fogadták, sőt elhitték szavaimat. Én soha nem követeltem, csak kértem és kaptam. Az iskolákkal sem szakadt meg a jó kapcsolatom: az iskolai könyvtári hálózat kiépítésével, főhivatású iskolai könyvtárosok beállításával, az iskolai könyvtári és megyei könyvtári szakfelügyelet kialakításával foglalkoztam, s a kapcsolat érettségi elnöki teendőimmel csak erősödött. Teendőim egyre szaporodtak, sokat voltam vidéken.

1989-ben lehetőség nyílt arra, hogy korkedvezménnyel nyugdíjba mehessek. Így utólag elmondhatom, hogy „csekély” 34 könyvtári évem alatt egy percre sem merült fel bennem, hogy a véletlen hozta könyvtárosságom megbántam volna, és szívesebben tolmácsoltam, vagy repültem volna. Nyugdíjazásommal sem szűntek meg könyvtári kapcsolataim. Részt veszek a Somogyi-könyvtár továbbképzésein, könyvtáros napjain, fiókkönyvtárak rendezvényein, tapasztalatcseréin. Aktívan tevékenykedem a nyugdíjas könyvtárosok klubjában. Büszke vagyok arra, hogy könyvtáros lettem és sok-sok barátot, barátnőt szereztem. Nem kívánok senkinek boldogabb nyugdíjas éveket. Végre kedvemre hódolhatok három u-betűs bogaramnak: az úszásnak, az utazásnak és - nem utolsó sorban - az unokáknak. Az úszás velem született szükséglet. A világban tett utazásaimról videofelvételekkel beszámolok a klubban. S végül - de nem utolsó sorban - boldogan tanítom, nevelem öt unokámat a betű, a könyv, a könyvtár és a könyvtárosok szeretetére.