Kõszegfalvi Ferenc, a hódmezõvásárhelyi Németh László Városi Könyvtár helyismereti munkatársa közel negyedszázadnyi munka után 1999 márciusának elején nyugdíjba ment. Õ 1984-ben a Könyvtáros c. folyóiratban “Hûség és szolgálat” címmel készített interjút az akkor hetven éves Kárász Józseffel, elõdjével, munkatársával, atyai jóbarátjával. Most rajta a sor, hogy beszéljen nekünk életérõl, munkájáról, önmagáról.

- Csöndes rezignációval. Amilyen észrevétlenül jöttem, úgy is mentem el. Sem a szakma, sem a város vezetése nem vette észre, nem vett róla tudomást, hogy 23 évi szolgálat után nyugdíjaztak. Hasonlóképpen érzek mint Arany János Rózsa és Ibolya címû népmeséjének koldusa: “Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni, csak bemenni s bent az ajtófélre állni”.

- Kerestem a helyemet. Szegények voltunk, és szükségszerûen olyan iskolát kellett választanom, minek elvégzése után szakmát kaptam. Így kerültem a Közgazdasági Technikumba, amit 1956-ban elvégeztem. Kijelölték a munkahelyemet. A Mórahalmi Gépállomás brigádelszámolójaként kezdtem dolgozni, néhány hónap múlva a Röszkei Gépállomáson folytattam ugyanezt a munkát. Az 1956-os októberi események zûrzavarában a következményekkel nem törõdve, otthagytam munkahelyemet. 1957 tavaszán a JATE történelem szakára jelentkeztem, s bár a felvételim sikerült, helyhiány miatt nem vettek fel. Ekkor életem egyik legválságosabb idõszaka következett. Voltam kutyaösszeíró, tyúkoltó, Erzsébeten ideiglenes adóügyi megbízott, majd a külsõ-erzsébeti Sztahanov Tsz könyvelõje. De menekültem innen is. 1958 augusztusában az utcáról sétáltam be a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztõségébe azzal a szándékkal, hogy újságíró szeretnék lenni. Megbízólevéllel a zsebemben kerékpárral megindultam anyagot gyûjteni. Elsõ írásom a vásárhelyi vásártér melletti italbolt kocsmárosával készült interjú volt. A lap felvett újságíró-gyakornoknak. Én írni szerettem volna, az újságírás klasszikus értelmében, ugyanakkor naponta kishíreket követeltek tõlem. Újból munkanélküli lettem. Menedéket az OTP-nél találtam, ahol számfejtõként alkalmaztak. Ismét jelentkeztem az egyetemre, és meglepetésemre ezt a munkahelyem is támogatta. Itt ismerkedtem meg késõbbi feleségemmel. A házasság után azonban összeférhetetlenség miatt el kellett hagynom a pénzintézetet. 1967-ben az Egészségügyi Berendezéseket Gyártó Vállalat bérelszámolója és sztk-ügyintézõjeként dolgoztam rövid ideig, majd a Kerámia Szilikátkémiai Szövetkezetben. Itt fejeztem be a szakdolgozatomat, és ekkor tettem le az államvizsgámat is.

- 1975. okt. 1-jén a könyvtár munkatársa lett. Kárász József ekkor már, mint aktív nyugdíjas dolgozott tovább a helyismereti gyûjteményben. Mi volt a feladata az új munkaerõnek? Hogyan lett helyismereti munkatárs, helytörténész?

- Hályogkovács módjára. Feldolgozó-helyismereti munkatársként kezdtem el dolgozni abban az idõben, mikor a megyei könyvtár városi könyvtárrá alakult át. Kárász Józsefnek megkülönböztetett státusza volt a könyvtárban, másképpen volt õ helytörténész, mint lettem késõbb én. Reprezentált, kalauzolta a könyvtárba látogató írókat, mûvészeket, irodalmi esteket szervezett, és gyûjtötte az anyagot a megyei sajtóbibliográfiához és a repertóriumokhoz, figyelte a lapokat, valamint alkalmilag az állományt is gyarapította. Az én feladatom lett a megyei helyismereti gyûjteménybõl a városi helyismereti gyûjtemény kialakítása mind állományát mind helyét tekintve. Három hónapot - köztük két télit – a pincében, a helyrajzi számon raktározott könyveket válogatva töltöttem el. Ezen kívül raknom kellett az olvasói szakkatalógust, amirõl semmi fogalmam nem volt, de a mindennapos gyakorlat és kollégáim, Józsi bácsi és Hódosné segítségével próbáltam elsajátítani azt a tudást, ami e szakmához kellett. Vörös Mihály addig nem nyugodott, míg be nem iskolázott. Negyven évesen így kerültem 1977-ben az ELTE kiegészítõ könyvtár szakára. De természetesen affinitásom is volt hozzá. Például már a munkába állásomat megelõzõ két nyáron keresztül egy tanár kollégámmal feldolgoztuk a vásárhelyi Szántó Kovács János Tsz történetét.

- Hogyan nyerte el jelenlegi arculatát a helyismereti gyûjtemény? Az állomány kialakítása mellett, után milyen fontos teendõi voltak?

- Átláttam a helyismereti munka jelentõségét, hasznosságát és azt, hogy ez az alázatos háttérmunka, valamint a tájékoztatás, adatszolgáltatás a kisiskolástól kezdve a kutatóig sok ember számára nagyon fontos. Aki ezt a munkát vállalja, annak kutya kötelessége a gyors, pontos és teljes információszolgáltatás. Ezt az ismeretterjesztést szolgálták alkalmi publikációim is. A szükség indította el az életrajzi adatgyûjtést, mert az 1974-ben megjelent Hódmezõvásárhely jelesei címû kislexikonból már nem lehetett pontosan és kimerítõen tájékoztatni. Ekkor fogtam hozzá a meglévõ életrajzok pótlásához, pontosításához és újak írásához. Bekapcsolódtam a városmonográfia elkészítésébe, a 90-es évek elején újrainduló helyi sajtóban állandó rovatot szerkesztettem. Beszereztem a vásárhelyi lapok hiányzó számait, évfolyamait. Ezek közül talán a legértékesebb az 1944-es Vásárhely Népe, amely még az OSZK-ból is hiányzik. A Józsi bácsitól örökölt cikk-katalógust átrendeztem, tárgyszórendszerét a kor követelményeinek megfelelõen kijavítottam, s az 1981-es évvel megkezdtem az éves bibliográfiák összeállítását.

- Miért e hálátlan bibliográfusi tevékenység felé fordult? Kárász József hatása-e ez, vagy személyiségéhez ez a munka állt a legközelebb, esetleg mindkettõ?

- Ahogy mondod, mindkettõ. Ezt a munkát szépen, csöndben, elvonultan lehet mûvelni, és ez nekem megfelelt. Két nagyszerû egyéniség határozta meg bibliográfusi tevékenységemet: az egyik Kárász József atyai irányítása és öröksége, a másik Péter László munkássága. Az õ iskolájának vagyok a híve ma is. Azért azt nem mondanám, hogy hálátlan dolog, mert a jól végzett munka örömmel és megelégedettséggel tölt el, és ez kárpótol mindenért. Persze az egy másik kérdés, hogy kifelé ez nem látványos, nem mutatós. De ha újra kezdhetném, akkor sem tudnék mást csinálni.

- Érdekes történet ez is. Az ezt megelõzõ évben a Hódmezõvásárhely útikönyv közremûködõinek ítélték oda ezt az elismerést. A szekszárdi Babits Kiadó 1992-ben a Századvég magyarsága címû lexikonsorozat megvalósításán dolgozott, melynek a helyi megbízott szerkesztõje Bodrits István szentesi helytörténész volt. Õ engem is be akart válogatni ebbe a készülõ munkába. Miután elküldtem nacionálémat, rákérdezett, hogy vajon én még miért nem kaptam meg e városi kitüntetést. De nem csak tõlem érdeklõdött e felõl, hanem a polgármesternél is. Ennek a hatására a vásárhelyi helytörténész kollégák közül utolsóként nekem is átadták ezt a megtisztelõ elismerést. Hogy melyik a legkedvesebb munkám? Mindegyik kedves, még a leghitványabb is. De ha meg kell említenem néhányat, akkor elsõnek a második szakdolgozatomat szeretném kiemelni, amelyben a város könyvkultúrájának történetét dolgoztam fel a kezdetektõl, 1869-tõl 1949-ig. Ez amolyan elsõ “merítés” volt ebben a témában. 1991-ben a békéscsabai Kner Nyomdaipari Múzeum meg is jelentette. Ez lett az alapja az 1993-ban, a városmonográfiában megjelent résztanulmánynak is. A másik büszkeségem Kohán György vásárhelyi éveit feldolgozó írásom, ami 1979-ben a Mûvészettörténeti Értesítõben látott napvilágot, valamint a sokéves életrajzi adatgyûjtés eredményeként létrejött Hódmezõvásárhely jelesei címû kiadvány.

- Most föltorlódtak a feladatok. Talán az elmúlt húsz évben összesen nem volt ennyi dolgom. Szeretném befejezni az adatgyûjtést, a város történeti kronológiájához, megírni a könyvtár történetének folytatását, összeállítani az életrajzi lexikon bõvített anyagát, és persze szeretném megérni, hogy mindezek napvilágot lássanak. Továbbá szeretnénk kiadni egy, a XX. századi vásárhelyi költõk verseibõl összeállított antológiát, és van néhány megjelenés elõtt álló munkám: a néprajzi kötethez készített bibliográfia, a Vásárhelyi tudóslexikon számára megírt életrajzok, Espersit János könyvtáráról írt tanulmány. Valamint várom a helyismereti munka gyakorlatából írt módszertani kiadvány-pályázatom elbírálását.

- A családi kirándulást, természetjárást minden évben gondos, aprólékos szervezõmunka elõzi meg. Hobbi ez, vagy már életstílus, szenvedély? Hogyan kezdõdött?

- Harmincegy éves koromig Szegednél messzebb nem jártam. Az általános iskolában a történelem és irodalom mellett a földrajz is kedves tantárgy volt számomra. Mindig is szerettem a térképeket, útleírásokat Corteztõl Bíró Lajosig, de sokáig csak térképen, gondolatban utaztam. Pontosan 1968-ban kezdõdött a batidai iskolában, ahol a kollégáimmal eszünkbe jutott, hogy el kellene menni a Mátrába. Ez a kirándulás igen emlékezetes volt egyébként. Néhány gyerek beteg lett, és az éjszaka kellõs közepén hordágyon vittük le az egyiket az ágasvári szállásunkról a turistaúton Mátrakeresztesre. Utána, amíg én pedagógus voltam, nem maradt ki egy év sem. Végül már az egész “falu” (valójában tanyaközpont) is bekapcsolódott. Jöttek a szülõk, nagyszülõk. Megismertem az ízét, és többé nem tudtam e nélkül élni.

- Tulajdonképpen ott folytattam, ahol az iskolában abbahagytam. Voltak ugyan a könyvtárban szervezett kirándulások, de ezek csak alkalmi és rövid túrák voltak. Majd idõvel felvetõdött az is, hogy miért ne lehetnének ezek hosszabbak, akár több naposak is. Én elvállaltam, és az 1984-es tatai kirándulással megkezdõdött egy tizenöt éves hagyomány. Tulajdonképpen dupla öröm, mert már a szervezés, az elõkészületek alatt gondolatban tövirõl hegyire bejárom, átélem a tervezett útvonalat, és ha már ott lehetek, akkor az szinte ráadás. Nem volt hálás feladat. Minden kirándulás végeztével megfogadtam, hogy többet nem megyünk, de aztán a kollégák mindig kikövetelték maguknak a jussukat.

- Mindig is érdekeltek az önkifejezés különbözõ módjai. Próbáltam például verset, mesét is írni. Gyakran meglátom a groteszket, a dolgok fonákját. (Ez egyébként nem mindig elõny.) Szóval, a rádió kiírta a pályázatot és én jelentkeztem. Szerettem volna kipróbálni magamat. Három fordulóból állt a verseny. Az elsõre egy monológot írtam, amit Sinkovics Imre olvasott fel, a második fordulóban Agárdi Gábor adta elõ sajtóparódiámat, és a döntõben Kállai Ferenc és Szombati Gyula elõadásában hangzott el egy jelenetem. A verseny után még egy darabig hívogattak, hogy adjak anyagot, de szakmányba nem lehet humort termelni. Csak megpróbáltam.

Befejezésül egészítsük ki az elhangzottakat néhány érdekes adattal. Megjelent egy könyve, írt körülbelül 130 cikket, tanulmányt, készített 30 bibliográfiát, repertóriumot (ezek egyharmada nyomtatásban is megjelent), Vásárhely a hazai lapokban címmel 1991 és 1994 között rendszeresen sajtószemléket adott közre a helyi sajtóban. 1981-tõl 1997-ig elkészült 17 városbibliográfia eseménynaptárral és 89 életrajz. 1992-tõl egy éven keresztül helyismereti rovatot szerkesztett a Vásárhely és Vidéke címû lapban, megrendezett három könyvtártörténeti kiállítást, és megszervezett tizenöt könyvtári kirándulást. Az évek során körülbelül 7000 érdeklõdõt, szakdolgozót, kutatót segített, tájékoztatott. Ez idõ alatt az állomány 4504 db dokumentummal és 229 db újságkötet egységgel gyarapodott.