Braille-Bibliák, zene, virágok
A bányászvárosban, Komlón
született a ma már negyven éves Molnár Imre, s most mégis az egykori
kohászvárosban, Ózdon beszélgettem vele drámai
fordulatokkal teli életéről.
– Másfél éves voltam, amikor
az orvosok megállapították, hogy szemfenék-daganatom van. Segíteni már nem
tudtak. Teljesen megvakultam. A szüleimet rettenetesen lesújtotta ez a baj.
Ötéves koromban kerültem fel Budapestre a Vakok Általános Iskolájába. Nemsokára
a szüleim is felköltöztek a fővárosba. Az általános iskola elvégzése után sok mindennel
próbálkoztam. Jártam kántorképzőbe, masszőrképzésre, stb. Végül
telefonközpont-kezelő lettem Budapesten a Hermina úti kórház rendelőjében.
– Mennyi ideig?
– Öt évig. Örültem, hogy meg
voltak velem elégedve, de én időnként már valami más feladatra vágytam. 1989
végén egy délután a Magyar Rádió ifjúsági műsorát hallgattam. Ha jól emlékszem,
az volt a címe, hogy Kamaszpanasz. A műsorban egy ózdi látássérült kislány,
akit Évikének hívtak, levelezőpartnert, barátot keresett. Telefonon felhívtam.
Elmondtam magamról mindent. Természetesen ő is. Hamarosan barátok lettünk. Sőt!
1990-ben összeházasodtunk. A szüleinél laktunk. Boldogok voltunk, de sajnos nem
sokáig.
– Mi történt?
– Évike, a feleségem,
váratlanul meghalt. Ekkor héthónapos házasok voltunk. Az orvosok szerint a
feleségem születési rendellenesség következményeként halt meg. Évike szülei a
tragédia ellenére továbbra is segítettek engem az élet minden területén. Még abban
is, hogy egy lakást tudjak vásárolni Ózdon. Három évvel ezelőtt a szüleim
kérték, menjek haza, ugyanis Budapesten találtak számomra megfelelő munkát. A Rehabit Komplex Kft-nél helyezkedtem el. Egy évvel ezelőtt
azonban ez a cég Ózdon is létesített egy telephelyet. Ekkor visszajöttem
és azóta Ózdon dolgozom. Feladatunk irodai papír- és kartonkellékek vágása,
hajtogatása, ragasztása.
– Tudom, hogy a vezetői
elégedettek az Ön munkájával, magatartásával, szorgalmával. Tehát bizonyára
szeret Ózdon lakni.
– Igen. Már csak azért is,
mert barátok segítségével egy kedves társra találtam, akit Erzsikének hívnak.
Tervezgetünk, segítjük egymást, sokat sétálgatunk. Ő látó ember. Munka után jön
elém és gyalog megyünk haza a Béke-telepi városrészbe.
A lakásunk és a munkahelyem közötti távolság három kilométer. Útközben gyakran
beszélünk arról is, milyen jó lenne, ha én is látnék.
– És erre nincs már remény?
– Azt mondják, a remény hal
meg utoljára. Nemrég Budapesten beszélgettem egy orvosprofesszorral, aki
egyebek között elmondta, hogy már folynak olyan kísérletek, amelyek szerint
valamelyest lehetővé teszik a vak emberek látását egy beépített kamerával.
Nekem tulajdonképpen a szemidegeim megvannak, csak a szemgolyóm mű, vagyis
műszemem van, amit tudok mozgatni.
– Mivel tölti szívesen a
szabadidejét?
– Tizenhét éves korom óta
írok verseket, amelyeket meg is zenésítek klasszikus gitárra. Szintetizátoron
is játszom. Rendszeresen fellépek klubokban és különböző rendezvényeken, még
lagzikban is. Számítógépünk is van, amit képernyőolvasó szoftver segítségével
tudok kezelni. Rendelkezem néhány Braille-írású Bibliával, amelyeket időnként
olvasgatni szoktam. Rendszeresen olvasom a Vakok Világa folyóiratot,
természetesen annak is a Braille-változatát. Nagyon szeretem a virágokat. Sokat
és sokfélét gondozok a lakásban.
Kerékgyártó Mihály