Húsz szemműtét után már nincs bizonytalanság
“Senki sem születik készen. Légy azzá,
amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz.”
(Tatios)
Van, aki lázadozik sorsa
ellen és keserűségében mindig csak a bajairól beszél.
Van olyan is, aki nagy lelki erejével győzedelmeskedik a megpróbáltatásokon.
Dr. Szőke Lászlónak, a Magyar Vakok és Gyengénlátók
Országos Szövetsége elnökének megpróbáltatásokban és sikeres erőfeszítésekben
gazdag életéről egy megrendítően szép regényt lehetne írni. Az alábbiakban e
képzeletbeli regény vázlata következik. Tanulsága az, hogy az embert nem lehet
legyőzni.
“Veszprémben születtem
1960-ban. Szememen szürkehályogot fedeztek fel az
orvosok, ezért már egyéves koromban műteni kellett. Akkor még nem létezett
olyan fejlett orvosi technika, mint manapság. Ahhoz, hogy a hályogszerű
képződményt eltávolítsák, ki kellett venni a szemlencsét, s azt egy erősebb
dioptriás szemüveggel pótolták.”
Hogy mitől lett beteg a
szeme? Arra gyanakodtak az orvosok, hogy amikor az édesanyját nyolc hónapos
terhesen megröntgenezték, a röntgensugár okozhatta a bajt. A fiúcska Várpalotán
kezdett iskolába járni, teljesen átlagos oktatási intézményben.
Nem tudták vállalni
“Akkor körülbelül 20
százalékos volt a látásom. Elég jól tudtam olvasni, de a tábláig már nem láttam
el. Ha valamit másolni kellett, kénytelen voltam egészen közel menni a
felirathoz. A gyerekek emiatt gyakran csúfoltak. A pedagógusok sem voltak
felkészültek az én problémámra, s nem tudták vállalni azt a többletmunkát, ami
a velem való foglalkozással együtt járt volna. Ezen
persze nem lehet csodálkozni, hiszen majdnem 50-en voltunk az osztályban, akadt
dolguk éppen elég.”
Az új iskola első diákja
Hatodikos volt, amikor
Debrecenbe került a gyengénlátók iskolájába, ami
akkor jött létre. 1972-től három éven át tanult ott. Így hamar el kellett
szakadnia a családjától, hiszen nagyon körülményes volt Várpalotáról a
hajdúsági nagyvárosba utazni. Ha este 8-kor elindultak, hajnali 4-kor értek
Debrecenbe.
“Én voltam az új iskola első
diákja, s erre ma is büszke vagyok. Kollégiumban laktunk, önállónak kellett
lennem. A család távollétéért részben kárpótolt az a sokféle lehetőség, amit az
iskola nyújtott. Felkészült pedagógusok oktattak bennünket úgy, hogy
figyelemmel voltak a speciális helyzetünkre. Az irodalmi színpadnak is tagja
voltam, szavalóversenyeken vettem részt, érdekes diákéletnek a részese
lehettem. Bekapcsolódtam a kézimunkaszakkör munkájába, kertészkedtem a
többiekkel és gyakran jártunk kirándulni is.”
A szép debreceni évek is
véget értek. A várpalotai Thury György Gimnáziumban
folytatta tanulmányait. Egykori kisiskolás osztálytársaival is találkozott ott,
akik közül sokan azt hitték, a gyengénlátók iskolájába
járók kevesebbet tanultak, mint ők. Pedig nem kevesebbet, csak másként. Egyes
tantárgyakból olyan erős felkészítést kaptak Debrecenben, hogy a gimnáziumban
szinte alig kellett hozzátanulniuk.
“Másodikos voltam, amikor
arra döbbentem rá, hogy csak a fényt látom. A fővárosban, a Mária utcai
klinikán, ahol már többször kezeltek, megvizsgálták a szemem. A
szürkehályogműtétnek sajnos retinaleválás lett a következménye. Akkor már csak
a bal szememmel láttam úgy 20 százalékosan, mert 9 évesen egy zöldhályogműtét
során a jobb szemem látását elveszítettem. A szemklinikán nem mondták meg,
milyen műtét vár rám. Egy betegtársamtól hallottam, hogy súlyos beavatkozás
előtt állok, ami után 10 napig hanyatt kell feküdnöm. Megtörtént a háromórás
operáció, levittek a műtőből, s én, még az altatástól kábultan, oldalra
fordultam. Sajnos. 10 nappal később ugyanis kiderült, hogy kezdhetjük az
egészet elölről.”
Kétségbeesetten írt
Az operáció után már csak úgy
látott, ha az olvasószemüvege elé egy nagyítót is helyezett. Villanyfénynél nem
tudott leckét írni. Ezért mindig sietett haza a gimnáziumból és az erkélyen
írta meg a házi feladatát. A tananyagot csak egyszer tudta elolvasni. Az érettségi előtt tovább romlott a látása.
Mivel a Mária utcai klinikán már nem tudtak rajta segíteni, édesanyja
kétségbeesetten írt a debreceni gyengénlátók iskolája
igazgatójának, Kincses Gyulának, aki a szegedi szemklinikán való próbálkozást
javasolta.
“Szegeden Kahán
professzor azt mondta: ne reménykedjek. Az addigra már öszszezsugorodott
jobb szememet ki kellett venni, nehogy tönkretegye a még valamennyire látóképes
másikat. Ismét retinaleválással operáltak meg. Ezután olvasni már nem tudtam,
látó osztálytársaim olvasták fel az érettségi tételeket. Kincses Gyula igazgató
összehozott a vakok szövetségével is. Itt találkoztam az akkori elnökkel, Vass Tiborral, aki vakon végezte el az egyetemet, s lett
jogász. Ez a pálya már régen vonzott engem is. Kisgyerekként ugyanis vagy
tanár, vagy jogász szerettem volna lenni. A pedagóguspályáról a szemem miatt
lemondtam. De hátha a jogiról nem kell lemondanom! Igen ám, csakhogy a
gimnáziumban, ahol a matúrára készültem, nem támogatták a továbbtanulási
törekvésemet. Egy jó telefonkezelőt el tudtak volna képzelni belőlem. Gondom
volt az írásbeli érettségivel is. Akadt tanár, aki, a látássérülésemre való
tekintettel, beérte a szóbeli vizsgázásommal is. Mások meg ragaszkodtak a
formaságokhoz, mondván: írjak csak, ahogy tudok, nem baj, ha dőlnek is a sorok,
ők el tudják olvasni. Végül Danyi Ernő, a vakok
szövetségének Vesz-prém megyei titkára eljött a
gimnáziumba és elmondta: a minisztériumtól kell felmentést kérni az írásbeli
vizsga alól. Meg is kaptam, négyesre érettségiztem.”
Költözködni akartak
Az érdemjegy ebben az esetben
nem tükrözte a valódi tudást. Szőke László jobb eredményre is képes lett volna,
csakhogy fizikai akadálya volt annak, hogy ezt bebizonyítsa. Az a vak fiatal,
aki a későbbiekben tanult ugyanabban a gimnáziumban, már jóval könnyebb
helyzetben volt, mint ő. Az utat neki kellett kitaposnia mások számára. Az
Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára kérte a felvételét.
Elutasították a középiskolai eredménye miatt, pedig a felvételin a maximális
pontszámot érte el. Aztán fellebbezett és bejutott. Gyorsan el kellett intéznie
a kollégiumot.
“A szobatársaim rögtön
költözködni akartak, amikor megtudták, hogy nem látok. Azt hitték, kísérgetni,
öltöztetni kell majd engem. De én megtanultam önállóan bejárni a Budaörsi úti
kollégiumból a Kecskeméti utcában lévő egyetemre. Nagyon zavart, hogy
ingadozott a látásom élessége. Egyszer magabiztosan közlekedtem, máskor meg az
évfolyamtársaim arcát sem ismertem meg. Diáktársaim nagyon sokat segítettek.
Elvállalták a tananyag felolvasását, így tudtam tanulni. Használtam a
Braille-írógépet is és ha kellett, a magnetofont.
Aztán, a második félév elején ismét romlott a látásom. Húsz éves voltam és
újabb műtét várt rám a szegedi klinikán. Az volt az utolsó, a huszadik a
sorban. Ezt követően már semmit sem láttam. Sokan nem hitték el, amikor azt mondtam,
nekem ez már megnyugvást jelent. Annyi csalódás ért, annyit szenvedtem az
ingadozó látásom miatt, hogy most már elfogadtam: ez egyértelmű helyzet, vak
emberként kell élnem. Visszamentem a kollégiumba és tanultam tovább.
Diáktársaim rájöttek, akkor tudnak nekem a leginkább segíteni a közlekedésben,
tájékozódásban, ha támpontokat jelölnek meg az úton. Például: itt egy fűsávhoz
igazodj, ha az véget ér, balra lesz egy oszlop vagy 2
méterre egy épület, haladj annak a fala mellett. Így lehet a vakot megtanítani közlekedni. Évfolyamtársaim segítségével
elvégeztem az egyetemet, 1984-ben vehettem át a diplomámat. Egyébként egy
évfolyamra jártunk dr. Földi Jánossal, az MVGYOSZ jelenlegi elnökségi tagjával.
A Veszprémi Szénbányák Várpalotai Üzeménél kezdtem dolgozni. Jogi előadóként
vártam a feladatokat, de azok nem akartak megérkezni.”
Bizonyítania kellett
Kiderült, a főnök, aki akkor
elérte a nyugdíjkorhatárt, de nem akart még nyugalomba vonulni, azt bizonygatta
felettesei előtt, hogy a fiatal jogi előadó vaksága miatt nem tudja ellátni a
munkáját. Nem volt mit tenni, dr. Szőke László kihasználta az időt és
jogtanácsosi szakvizsgát tett. Közben egyre gyakrabban kértek tőle tanácsot, s
a KISZ-esek sokat tettek azért, hogy elfogadják őt azon a munkahelyen. Aztán a
vállalat megszűnt, s ő kénytelen volt kérni a rokkantnyugdíjazását 1991-ben.
Egy évvel később aztán módosították az ügyvédi törvényt, megszűnt a korábbi
létszámkorlát. Dr. Szőke László előtt is megnyílt az út. Persze előbb
bizonyítania kellett, hogy az elméletben tanultakat a gyakorlatban is
hasznosítani tudja. Ez is sikerült. Ma már gyakran az ellenérdekű fél is
felkeresi és kéri, hogy egy másik ügyben ő képviselje az érdekeit. A vakok
szövetségének 1979. óta tagja. 1984-ben elvállalta a várpalotai körzeti csoport
vezetését, azért, hogy viszonozhassa más látássérülteknek azt a segítséget,
amit ő annakidején kapott a szövetségtől. 1987-től a veszprémi szervezet
vezetője, s 1988-től az országos elnökség tagja. A jogsegélyszolgálatot is
akkor kezdte vezetni, előnyben részesítve az ügyintézésnél a sorstársakat.
Abban az időben polgári szolgálatos katonák segítettek a jogszabályok
felolvasásában, levelek, beadványok szerkesztésében. Ekkor ismerte meg Micserics Józsefet, aki ma már az MVGYOSZ hivatalvezetője. Dr.
Szőke László még körzeti elnökként elkészítette a vakokra vonatkozó
jogszabálygyűjteményt, aminek nagyon örültek az érintettek.
Menekülés előre
“1998. után egyre inkább
megmutatkozott az igény a szövetség szervezeti átalakítására. Erhartné dr. Molnár Katalinnal, az MVGYOSZ korábbi
főtitkárával és dr. Micserics Józseffel kidolgoztuk a
megvalósítás feltételeit. 2002-ben lettem én a szövetség elnöke. Csak előre
menekülhettünk, hiszen olyan kusza helyzet alakult ki addigra, hogy még olyan
ügyben is minket tettek felelőssé, amiről nem is mi döntöttünk. A hatáskörök
ugyanis nem voltak pontosan meghatározva. 2004-ben meg is alakultak az önálló
jogi személyiségű egyesületek. Úgy gondoltuk, maradjon meg az 1918. óta működő
szövetség, amelybe az egyesületek tagként lépjenek be. S megmaradhattak a
szövetségben azok a természetes tagok is, akik egyik egyesülethez sem akartak
csatlakozni. Büszke vagyok a sikeres szervezeti átalakításra, s arra, hogy az
egyesületek jól dolgoznak, a látássérült emberek érdekeit érvényesítve. Tervem,
hogy végre országos szinten is rendeződjenek a viszonyok, s valóban egy erős
ernyőszervezetként működhessen a szövetségünk.”
Dr. Szőke László, az MVGYOSZ
elnöke két ciklusban volt önkormányzati képviselő Várpalotán, s jelenleg is a
helyi és kistérségi családsegítő és gyermekjóléti szolgálat jogtanácsosa.
Beszél németül, oroszul, eszperantóul. Feleségével, Annával, 17 éve házasok.
Három gyermekük van: László 16, Tamás 13, Virág 5 esztendős. Mindhárman okosak,
szépek és egészségesek. Mivel mindkét szülőjük látássérült, a gyerekek olyan
környezetben nőttek fel, amelyben gyorsan önállósodtak. Részt vesznek a
mindennapi munkában és a háztartásban is. Ifjabb Szőke László például segített
a helybeli látássérülteknek: feltelepítette számítógépükre a beszélő szoftvert.
Még a kicsi Virág is hasznosítja magát. Ha a nemlátó
szülők leejtenek valamit, máris szalad és felveszi. Számára természetes, hogy
vak emberek is élnek közöttünk.
Dr. Szőke László gyakran
szerepel az országos hírközlő eszközök műsoraiban is. Higgadtan, bölcsen,
meggyőző erővel érvel látássérült embertársainak érdekében. Rendkívüli
munkabírása, példás szellemi teljesítménye méltán váltja ki a személyének szóló
tiszteletet és megbecsülést.
Garamvölgyi Annamária