Pici, fekete, vékony nő Szél
Viola, de ha megszólal, elfelejtjük törékenységét, és egyik ámulatból a másikba
esünk, mert magával ragad a belőle áradó erő. Olyan magától értetődően fűzi
egymás után - hol költői érzékletességgel, hol szikár elvontsággal fogalmazott
- mondatait, mintha a szó lenne a kenyere és nem a kép. Telefonos
megbeszélésünkkor elhárít minden részlet magyarázatot, és valóban könnyedén
idetalál hozzám, egy nagy forgalmú város egyforma házai közé. Pedig az
éleslátásban sorsszerűen akadályozva van. Ezzel túlzottan mégsem törődik,
rajzot és földrajzot tanít egy iskolában.
- Nem mindennapi, hogy
valakinek a szemével komoly problémák vannak, és mégis kiemelkedő vizuális
területen.
- Dehogynem. Ha olyan nagy
bajok lennének, akkor nem csinálnám.
Nekem ez a fajta rövidlátás
nem okoz gondot. Legalábbis úgy tűnik, hogy eddig lényegileg nem okozott.
Közelebb kell hajolni a papírhoz.
- Ilyen egyszerű?
- Senki nem fogja utólag
megkérdezni, hogy akkor neked most az orrod odaért-e a papírhoz vagy sem.
- Viola, ez a szembetegség
szerzett dolog, vagy benne volt a génjeidben?
- Örököltem. Édesanyám már
nem is lát. Én a gyengénlátó kategóriába tartozom,
ami esetemben azt jelenti, hogy 20-as kontaktlencsét viselek. Szemüvegben ez
23-as lenne, mivel az a néhány centiméter is számít ilyenkor, ami a szem és az
orr között van. Ha az ezzel való látást számítjuk, az csak 30%-os
látáscsökkenésnek felel meg, ami nem is olyan iszonytatóan nagy. Viszont tény,
hogyha szemüveget kellene viselnem, az olyan lenne, mint a szódásüveg.
Segédeszköz nélkül pedig biztos, hogy semmit nem
tudnék csinálni. Az én látásom enélkül csak arra
való, hogy ne menjek neki a falnak.
- És mondd, az, hogy rosszul
látsz, az már gyerekkorodban kiütközött?
- Persze. És érdekes módon
gyerekkortól imádok rajzolni. Ráadásul odajártam az ikertestvéremmel a gyengénlátók iskolájába, amit akkoriban alapítottak.
- Ez a Kettesy
Aladár Általános Iskola Debrecenben?
- Igen. Rengeteget segített
nekünk az iskola abban, hogy magabiztos emberekké váljunk. Hasonló gyerekek
közt megerősödhetett a lelkünk. Bár a szüleimnek is ügyes keze volt, és pici
koromtól sokat volt ceruza a kezemben, a rajzolásba, festésbe igazán a rajz
szakkörben szerettem bele. Fantasztikusan jó tanárnőnk volt. Elhoztunk díjakat
Indiából, innen-onnan, a világ minden tájáról. Csodálkoztak is sokan, hogy
tudhatnak ezek a félvaksi gyerekek így rajzolni,
pedig a magyarázat egyszerű. Ez pontosan attól volt, hogy a rövidlátó kisgyerek
nem tud mindent apróra megnézni, mert nem lehet mindenhez közel hajolni. Így
inkább azt rajzolja, amit tud a dologról, és ennek rendeli alá azt, amit lát
belőlük. Ezzel a lényeg felé sűríti a tapasztalatait - ellentétben azzal, aki
csak a látványból építkezik.
- Úgy látom, te igen mélyen
foglalkoztál ezekkel a kérdésekkel. Hogyan jutottál el idáig?
- A klasszikus úton. Jó
iskola, jó mester, és persze szerencse is kellett hozzá. Az első akadály az
volt, amikor egy viszonylag védett környezetből - a hasonló fogyatékkal élő
gyerekek közül - kikerültem. Akkoriban egy látássérült maximum kefekötő lehetett,
vagy kárpitos meg telefonközpontos, esetleg jogász.
Ezeket én mind tisztelem, de
nem fűlött hozzá a fogam.
Tanítani akartam. Így hát
gimnáziumba mentem, érettségi után pedig a Bessenyei
György Tanárképző Főiskolára jelentkeztem Nyíregyházára, földrajz-rajz szakra.
Emlékszem, külön utánajárásba került, hogy egyáltalán felvételizhessek. Kitartó
kereséssel nagy nehezen sikerült találnunk egy főorvost, aki megtehette, hogy
ráírja a foglalkozás-egészségügyi papíromra: alkalmas. Átlépte valahogy a
határokat. Én tudom, hogy okkal vannak a határok, még azt sem kétlem, hogy
észszerűen lettek meghúzva. De állandóan nyomon kellene követni, hogy vajon ott
vannak-e még. Mert mindig kitalálnak újabb eszközöket, amikkel lehet segíteni.
- Mennyit szoktál rajzolni,
festeni?
- Rettenetesen keveset! A
főiskola befejezése után Hajdúbagosra kerültem
tanítani. Ez a falu 25 kilométerre van Debrecentől, vagyis sok időt töltök
utazással. Ha a busz a falu szélén áll meg, onnan még két kilométert kell
gyalogolni az iskoláig.
Emellett ez olyan munka, ami
elég sok időt lefoglal, ha jól akarjuk csinálni. Az a
színtiszta igazság, hogy tanítványaim valószínűleg többet látnak belőlem, mint
a saját két gyerekem. Nem ritka, hogy ötre vagy még később érek haza, és bizony
alszanak még, amikor elindulok. Szerencsére vannak rövidebb napok is, ilyenkor
magam elé teszem a papírt, de rá kell jönnöm, hogy a rajzolás nem olyan, mint a
biciklizés. Illene mindennap gyakorolni. Végül is nincs okom panaszra, azt
hiszem, manapság senkinek sem könnyű. Sem a felnőttnek, sem a gyereknek.
- Negyvenkét éves vagy és
végzés óta egyfolytában ugyanott tanítasz. Ritka ez manapság.
- Szeretném azt hinni, hogy
azért, mert kellek. Nagyon jól megvagyok a kollégáimmal. Ha vannak is vitáink,
jó közösség a mienk. Vitatkozni lehet, de veszekedni, áskálódni tilos.
Mindenkiben van valami szeretnivaló, ezt kell kihasználni, és mindenkinek van
“tyúkszeme” is, ezt meg ki kell kerülni.
- Azért ahogy hallom,
folyamatosan megtartottad a kapcsolatot a képzőművészettel. Hol úgy, hogy verseskötetet
illusztrálsz, hol úgy, hogy művésztelepre mész nyáron, hol meg úgy, hogy
kiállítás-megnyitókat tartasz.
- Szívesen teszem, ha a
barátaim megkérnek rá. A festő inkább fest, mint beszél róla. Ráadásul a
megnyitók szokásosan az alkotót mutatják be, az alkotásokat alig, pedig ez a
legizgalmasabb. És az ember nem az asszociációkra kíváncsi, hanem hogy
próbáljanak meg nekünk fordítani. Bár a kép, az indulat, a szó meg szó...
- Térjünk kicsit vissza rád,
a látásproblémádra. Mi ennek a pontos neve és milyen kilátásaid vannak vele?
- Nagyfokú rövidlátás:
miópia. A szemgolyó kissé megnyúlt, a retina sorvadt, a tartóizmok
meggyengültek. Legrosszabb esetben leválik az ideghártya. A baj igazán akkor
lenne, mert ez azt jelenti, hogy nincsen képernyő. Akkor kész. Ma már csinálnak ugyan támasztó műtéteket, és van, amelyik sikerül
is, de nem mindegyik. Ezért vigyorogtam azon a szón, hogy “kilátás”. Hát, jó
lenne még egy darabig “kilátni”.
- Mint gyengénlátó,
kapsz te valamilyen pénzt a tb-től?
- Dehogyis! A vaksegély
vakoknak jár, de pályázhatunk a munkánkat segítő eszközökre és a helyi utazás
is ingyenes annak, aki tagja a Magyar Vakok és Gyengénlátók
Országos Szövetségének, vagy a helyi egyesületnek. Ez nagy segítség.
- Hogy viszonyulnak ehhez az
állapothoz az ismerőseid és az ismeretlenek? És milyen általános tapasztalatod
van a fogyatékkal élőket illetően?
- Az ismerőseim között
elsősorban látássérültek vannak, de ismerem mások helyzetét is. Nyilván
nehezebb bármilyen fogyatékkal élni, mint teljesen egészségesen. De ami a
fontos: a testi sérültség igazából a tárgyakkal való kapcsolatot nehezíti meg,
és nem az emberekkel valót. Vagyis nem a lényeghez tartozik.
Az biztos, hogy rossz, ha az
ember ki van szolgáltatva a saját testének. Elég lökött dolog például, hogy egy
vak nem járhat úgy az utcán, mint mások, hogy lazán elengedi magát, mert
mereven kell előre figyelnie, hiszen bármikor előfordul, hogy kitesznek egy
hirdetőtáblát a járda közepére, vagy félig elfoglalja az utat egy odaparkoló
kocsi. Vagy hogy a napja felét az tölti ki, hogy megpróbál egy olyan munkát
elvégezni, ami másnak egyetlen órába tellene, na, az egy kicsit idegesítő.
Főleg ilyenkor kell találni valami olyat, amitől azt érzi az illető, hogy ember
a talpán. Azért érdemes néhány dologból hiúsági kérdést csinálni.
Ilyen például az önellátás. Az a biztos, ha az ember minél kevesebb segítségre
szorul. Kétféle embertípus van: az önző, akit nem érdekel a dolog és a másik,
aki szívesen segítene, de nem tudja, hogyan. Pedig egyszerű. Meg kell kérdezni.
És mégis. Van aztán egy harmadik kategória is, a sajnálkozóké.
Azt hiszem, az ember ilyen
esetben válogatja meg legjobban a barátait. Mert így hamarabb kiválasztjuk
azokat, akiknek hasonló az értékrendjük. Ugyanakkor sokszor a sérült ember
támad, mert roppant keserű, hisz ha utazik, nemegyszer megsértik őt a buszon,
villamoson. Ki kell túrni magamnak hát azt a hat embert, aki így elfogad, és
akkor nem érdekel a többi. Ha a lelkem rendben van, akkor szinten tudom tartani
azt a fajta - végül is megalázó - dolgot, hogy ki néz hülyének
és ki nem. Hát én azt mondom, hogy az embereknek elsősorban magukkal kell jóban
lenniük, és utána jóban vannak mindenkivel. Nem véletlen, hogy úgy van benne a Bibliában: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.
- És mit lehet tudni a
magánéletedről?
- Mint mondtam, van egy
ikertestvérem, aki meglehetősen más, mint én. Szőke és matematikus, Solymáron
lakik. Azzal szoktam cukkolni a családomat, hogy össze sem barátkoztunk volna,
ha nem egy helyre születünk. Amúgy meg a gyerekkori pajtásomhoz mentem férjhez,
mondhatni 20 évi ismeretség után. Hátha ez biztos. Úgy hittem, a legjobb
barátommal meg tudok öregedni. Nem is tudok olyat, amit ne tudnánk mi ketten
megbeszélni. Szerintem a házasság nem “kisajátítósdi”
hanem véd- és dacszövetség. Tisztelni kell a másik szabad akaratát, a szeretet
nem arra való, hogy zsaroljuk vele a másikat.
- A gyerekeid téged művésznek
tartanak?
- Nem, én sem tartom magam
annak. Művész az, aki éjjel-nappal erről gondolkodik. Én meg nem. Nekem mindig
viszket a hátam akkor is, amikor a mi táborunkra, ami tényleg amatőrökből áll,
azt mondják, hogy művésztábor. Miközben én tudom, hogy XY nagyon jó kétkezi
melós volt még nemrég, és ezt is jól csinálja, mint
hobbit, de a többség nem éri el az ő szintjét sem. És azt mondják, hogy ők
művészek! Nem, a művész, az más. Az éjjel-nappal
minőséget kell, hogy csináljon.
- Neked sosem voltak olyan
vágyaid, hogy a festésből élj meg?
- Nem. Olyan, hogy megéljek
belőle, olyan nem volt, mert én ezt már nagyon korán átláttam. Kedves tanárom, Bényi Árpád szokta mondani, hogy a festés egy lövészárok.
Minden művészet lövészárok. Aki elégedetlen a világgal, belehasal, és innen
lehet tüzelőállásba vonulni. Mert aki lázad valami ellen, az ne úgy lázadjon,
hogy fegyvert ránt, hanem hogy létre hoz valami olyat, amivel meg lehet
mutatni, hogy milyen a más, milyen a több.
Gy. Dobos Mariann
(Részletek a szerző és Máté Gabriella Képek és
Történetek című könyvéből)