Ki vitatná, hogy a szépirodalmi alkotások fokozott mértékben alkalmasak szülőföldhöz, lakóhelyhez fűződő emberi, érzelmi kapcsolatok elmélyítésére, a lokálpatriotizmus érzésének kialakítására, megszilárdítására. Nyilvánvaló az is, hogy a költői és prózai művek tartalma, esztétikuma a múlt, a nemzeti örökség egy darabja és a jelen életének, gondolkodásának tükre. Alighanem ez a kettős felismerés az elsődleges indítéka annak, hogy a megyei könyvtárak helyismereti tevékenységének kezdettől fogva szerves részét képezi a helyi irodalmi értékek gyűjtése, számbavétele, hozzáférhetővé tétele, közreadása és propagálása. Ugyanakkor a gazdag nemzetközi és hazai szakirodalomban a címben jelzett téma átfogó kifejtését hiába keressük, többnyire csak szórványos utalások, észrevételek olvashatók. Holott a mindennapi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy munka közben számos gyakorlati kérdés vagy még inkább dilemma vetődik fel, és ezekre a könyvtárak eltérő válaszokat adnak. Tehát szükséges lenne az elméleti tisztázás, ám e helyen csupán néhány módszertani probléma megfogalmazására, felvillantására tehető kísérlet, messze nem a teljesség és különösen nem a végleges válasz igényével. Talán nincsenek is abszolút érvényes, egységesen követhető szabályok; úgy tűnik, a könyvtárosoknak mindenhol maguknak kell eldönteni, kiizzadni, hogy a konkrét dilemmákat hogyan oldják fel.

Feltétlenül megemlítendő, hogy a címben szereplő feladatok nemcsak a megyei, hanem a helyismereti munkával foglalkozó többi – városi, községi, egyházi, egyetemi, iskolai stb. – könyvtárban is jelentkeznek. Mindazonáltal – reményem szerint – az itt elhangzottak ezen intézményekben is alkalmazhatók, segíthetik a gondolkodást, az elhatározást. Előrebocsátandó az is, hogy mondandóm nem korlátozódhat a számbavételre; röviden szeretnék kitérni a gyűjtés és a népszerűsítés kérdéskörére is.

Célszerűnek látszik azokkal a problémákkal indítani, amelyek rejtetten az előadás megadott címében is benne foglaltatnak. A “helyi irodalmi értékek” kifejezés mindhárom szava ilyen.

A “helyi” jelzőnek némelyek pejoratív tartalmat tulajdonítanak, azonosítják a provinciálissal, a kevésbé jelentőssel. Számunkra, könyvtárosok számára ez semmiképpen sem elfogadható. A mi gyakorlatunkban a “helyi” nem a minőségre, hanem a lokális jellegre utal, közelebbről arra, hogy a szóban forgó irodalmi alkotás ilyen vagy olyan módon, ilyen vagy olyan mértékben kötődik egy adott helyhez; egy településhez, egy megyéhez: arról szól, ott játszódik, ott írták vagy ott keletkezett (pl. egy hang- vagy videofelvétel), illetve a településen adták ki vagy nyomtatták. A lokalitás megnyilvánulhat pusztán abban is, hogy a szerző kapcsolódik valahogyan a helyhez: ott született; ott tanult; ott dolgozott, ott halt meg, ott megjelent lapokban vagy más időszaki kiadványokban publikált stb. Az ún. helyi szerzők lehetnek külföldi személyek is, akik rövidebb-hosszabb ideig hazánkban, valamely helységben vagy megyében tartózkodtak – mondjuk katonák voltak. Mint köztudott, akár a szerző munkássága, akár egy-egy mű esztétikai értéke vagy gondolati tartalma az esetek jelentékeny hányadában túlmutat az adott hely határain, országos, sőt egyetemes jelentőséggel bírhat; elég talán Petőfi Sándor, Nikolaus Lenau vagy éppen Kisfaludy Károly példájára hivatkozni.

Az “irodalmi” jelző értelmezése, pontosabban körülhatárolása is indokoltnak látszik. Már a bevezető szavaimból kiderült, hogy az irodalom fogalmat ezúttal szűkebben használom: a szépirodalmat, továbbá az ennek múltjával, fejlődésével, mozgástendenciáival, az egyes írók, költök életművével stb. foglalkozó irodalomtörténetet értem alatta. Igen ám, de mindjárt ott ágaskodik az első gyakorlati kérdés: mi tekinthető szépirodalomnak? A hagyományos felosztás, vagyis a lírai, epikai és drámai alkotások megkülönböztetése már régóta nem elegendő a könyvtári és bibliográfiai gyakorlatból is jól ismert, hogy sok a határeset, az átmenet. Hova soroljuk például a széppróza és az értekező próza mezsgyéjén álló esszéket, memoárokat, naplókat és írói leveleket; nemegyszer gondot okoznak a szónoklatok és a prédikációk; vitatható némely publicisztikai műfaj, pl. a karcolat, a glossza, az útirajz hovatartozása is. És mit csináljunk az opera- és operettlibrettókkal, a musicalek, egyáltalán a popzene dalszövegeivel? Rendszerint az történik, hogy a könyvtárosok a jeles szerzőknél tágítják a kört, néha a végső határig, azaz bármilyen, még a politikai és tudományos írásukat is számba veszik, sőt olykor gyűjtik is. Mindebből következően az irodalomtörténet határvonalai is elmozdulnak, pl. a sajtó-, politika-, netán a zenetörténeti vizsgálódások, munkák irányába. S akkor még nem is említettünk olyan határterületeket, mint a könyvtártörténet, amely a szépirodalmi és irodalomtörténeti művek elsődleges őrzési helyének múltját kutatja, vagy a könyvtörténet, amely kiadástörténetként is felfogható. Egészen sajátos helyet foglal el a folklórkincs. Noha ennek kutatása elsősorban a néprajz feladata, továbbá a könyvtári osztályozás és a raktári táblázat is e tudományághoz kapcsolja, valójában a folklorisztikai művek az irodalmi folyamatnak is részét képezik, ennélfogva az irodalomtörténet is foglalkozik velük. Éppen ezért megkockáztatható az az állítás, hogy a helyi tartalmú népköltészeti alkotások (pl. népballadák, népmondák, népregék), a helyi gyűjtésű folklóranyag, a helyi mesélőtől, dalostól lejegyzett, felvett szövegek, továbbá mindezek helyi kiadásai a helyismereti gyűjtésben és feltárásban a szépirodalomhoz is besorolhatók, illetve a rájuk vonatkozó feldolgozások az irodalomtörténetnél is figyelembe veendők.

Jó néhány bizonytalansági elemet hordoz a harmadik, a címben többes számban szereplő ;,érték" kategória is. Kérdések sorozata tolul elénk. Mi számit értéknek? Csak az esztétikai szempontokat érvényesítsük vagy tartalmi vonatkozásokat is mérlegeljünk? Legyen-e minőségi kritérium a helyi szerzők körének kijelölésekor? Ha igen, mi legyen az: egy kötet, a lexikonba való bekerülés, netán a csaknem megfoghatatlan rendszeres publikálás? Mi történjen a dilettáns szerzőkkel? Hogyan viszonyuljunk a fiatal, kezdő írókhoz, költőkhöz – például a diákokhoz –, akikből lehet nagy alkotó is? Egyáltalán, húzzunk-e bárhol is határt vagy bízzuk az értékes és az értéktelen megkülönböztetését az olvasóra, a felhasználóra? Megint más probléma, hogy mit kezdjünk az interjúkkal? Továbbá: az irodalomtörténeti munkák közül csak a tudományos dolgozatokra és az esszékre figyeljünk vagy a publicisztikai írásokra, a visszaemlékezésekre és egyéb műfajokra is? Folytathatnánk még, de már ez is elég annak magyarázatára, miért olyan sokféle a könyvtári gyakorlat e téren. Talán csak egy dologban van egyetértés: a helyismereti gyűjtésnél és számbavételnél okvetlenül mellőzendők az ideológiai-politikai, az erkölcsvédelmi és más hasonló megfontolások, mert ezek nem értékképző tényezők. A sokféleség egyébként abban is kifejezésre jut, hogy a könyvtárak számottevő hányada különbséget tesz a gyűjtés és a feltárás között: azaz nem feltétlenül szereznek be minden helyi alkotást, a bibliográfiai számbavételnél azonban teljességre törekszenek. Máshol viszont mindkét vonatkozásban a teljesség a cél, amely – mint nagyon jól tudjuk – soha el nem érhető, de a relatív vagy tartalmi teljesség kitartó munkával megközelíthető.

Hogy a lokális jellegű szépirodalmi és irodalomtörténeti dokumentumok közül egy-egy könyvtár végül is mit gyűjt, az a helyi elhatározásoktól függ. Mindenekelőtt attól, hogy a most vázolt kérdésekre milyen válaszok születtek, és azokat időközben hogyan finomították, módosították. A döntéseket szinte mindenütt a gyűjtőköri szabályzatban rögzítik, amelybe a szépirodalomra vonatkozó megállapodásokat is célszerű bevenni. Felelős mérlegelést kíván annak meghatározása, hogy a helyi információkat hordozó szépirodalmi és irodalomtörténeti dokumentumok mely csoportjait őrzik. Leginkább azzal a megoldással találkozunk, hogy a helyi tartalmú művek, köztük a helyi személyeket ábrázoló alkotások mellett az ezek körébe nem sorolható helyi kiadványokat is gyűjtik. Változatosabb a kép a helyinek minősülő szerzők azon munkáit illetően, amelyek nem helyi tartalmúak és nem is helyi kiadványok: a megyei könyvtárak rendszerint válogatnak, mégpedig előbb a szerzők, aztán a művek közül; a kisebb könyvtárak a relatív teljességet is megcélozhatják; néhol viszont teljesen kizárják ezt a csoportot.

Nagy általánosságban az mondható, hogy a helyismereti állományban minden dokumentumfajtának helye van, amelyik szépirodalmi közleményeket, illetve irodalomtörténeti információkat tartalmaz. A könyvtárak számára magától értetődő a könyvek, köztük a poligráf művek gyűjtése; beleértve a helyi tartalmú szépirodalmi műveknek és a helyi szerzők szépirodalmi alkotásainak – amennyiben az utóbbiak a gyűjtőkörbe tartoznak – a fordításait is. A külföldi kiadványokról való tájékozódás és a hazai beszerzés gyakorlati nehézségei (pl. a terjesztés gyengeségei; a kötelespéldány-szolgáltatás hiányosságai) most kívül esnek az előadás tárgykörén. A helyi periodikumok szintén természetes módon kerülnek a helyismereti gyűjteményekbe. Nem ilyen egyszerű a helyzet a fővárosban és más megyékben kiadott folyóiratokban, heti- és napilapokban közzétett helyi vonatkozású szépirodalmi és irodalomtörténeti írásokkal, recenziókkal. A fő kérdés az: megelégedjünk-e a bibliográfiai számbavétellel vagy másolat, esetleg lapkivágat formájában a gyűjteményben is helyezzük el azokat? Erre is, arra is van kísérlet; nagyon jó szolgálatot teszünk az olvasóknak, ha a második megoldást választjuk. Az irodalmi rendezvényekről informáló aprónyomtatványokat, pl. a meghívókat szintén érdemes megőrizni. Szóba jöhetnek a megzenésített versek, drámarészletek stb. kottái is. Gondolom, az sem igen vitatható, hogy a különféle irodalmi vonatkozású képeknek ott a helye a könyvtárakban: nemcsak a portréknak, hanem az épületekről (pl. az irodalmi folyóiratok szerkesztőségeiről) és más objektumokról készült fotóknak, képes levelezőlapoknak is. Gyűjtendők a színházi előadások, a szavalatok, a felolvasások, az interjúk stb. hang- és videofelvételei is; köztük – legalább – a helyi rádiók és televíziók műsorai. Magnó- és videofelvételeket a könyvtárak maguk is készíthetnek. Kérdéses viszont, hogy mi legyen a filmadaptációkkal, amelyek voltaképpen nem a szépirodalmi alapmű szerzőjének, hanem a forgatókönyv írójának és a film rendezőjének a szellemi termékei. Újabban a lokális tartalmú CD-ROM-okra is oda kell figyelnünk.

Szinte valamennyi megyei könyvtár gyűjt irodalmi és irodalomtörténeti kéziratokat: pl. szakdolgozatokat, pályamunkákat, nyomtatott művek eredeti autográf vagy gépiratos változatait, egyéb kötetes anyagokat, de ún. leveles dokumentumokat is. Mivel hasonló feladat a levéltárakra, a múzeumokra és más könyvtárakra is hárul, megfontolandó, hogy egy-egy felbukkanó, felajánlott kéziratot hol helyezzünk el. A levéltári iratok köre elég pontosan körülhatárolt, így leginkább a múzeumok és a könyvtárak között lehet vita. Véleményem szerint a helyes megközelítés a mindenkori gyűjteményérték szem előtt tartása: vagyis egy-egy író, költő, irodalomtörténész, egy-egy irodalmi folyóirat, szervezet stb. kéziratos anyaga lehetőleg egy helyen, egy közgyűjteményben legyen elérhető; ily módon az újonnan előkerült dokumentumok megszerzésénél élvezzen előnyt a korábbi anyagot őrző, kezelő múzeum vagy könyvtár.

Néhány mondat erejéig szeretném szóba hozni a possessorok kérdését is. A nyomtatott könyvekben és időszaki kiadványokban rejtőző kézírásos bejegyzések azon csoportjára gondolok, amelyek azért érdekesek a könyvtár számára, mert a bejegyző vagy az ajánlás címzettje helyi személyiség. Mind a margójegyzetek, mind a kötetek előzék- vagy hátsó védőlapján, netán más üres vagy félig üres oldalakon olvasható beírások az illető személy munkásságára, életútjára, olvasmányélményeire stb. vonatkozóan forrásértékű információkat, adalékokat tartalmazhatnak, ezért a szóban forgó példányok megőrzése mindenképpen hasznos, a kérdés csupán az: a helyismereti gyűjteménybe kerülnek-e vagy más állományrészbe; feltárásuk az utóbbi esetben is elengedhetetlen. A modern korban divatos kéziratos dedikációk más összefüggésben lehetnek érdekesek: pl. a szerző kapcsolatrendszerének, a helyi kötődés jellegének felderítésében nyújthatnak segítséget: Tehát ezek – illetve az őket hordozó kötetek, lappéldányok – gyűjtése, megőrzése, számbavétele szintén fontos.

A helyi érdekű szépirodalmi és irodalomtörténeti dokumentumok, információk számbavételénél különösen gyakran érzékeljük, hogy a gyűjtés és feltárás elválaszthatatlan egymástól. Hiszen minden könyvtárban az állomány a feltárás alapja, ugyanakkor nagyon sokszor a bibliográfiai számbavétel során fedezünk fel gyűjteményi hiányokat, szerzünk tudomást lokális jellegű művekről, információkról. Tapasztalati tény az is, hogy a feltárás nemcsak a bibliográfiai adatok regisztrálását jelenti, hanem egyre inkább a faktográfiai információk kiemelését, rögzítését is. E munka nem maradhat az adott könyvtár állományának keretei között, szükséges a más gyűjteményekben fellelhető lokális dokumentumok, információk számbavétele is.

A könyvtári gyakorlatban domináns bibliográfiai számbavétel a szépirodalmi és irodalomtörténeti művek korábban említett mindhárom csoportjára kiterjed. Legkönnyebb dolgunk a helyi kiadványokkal van: a topográfiai szempont ugyanis a kellő körültekintést és a teljességre törekvő gyűjtést feltételezve maradéktalanul érvényesíthető; még akkor is, ha az adott helyen kiadott könyvek, lapok, AV-dokumentumok stb. egy részéről csak jókora késéssel szerzünk tudomást, a retrospektív feltárást pedig a hiányzó művek felkutatása lassítja. Már több gondot okoz a helyi tartalom, még többet a helyi szerző munkáinak a felderítése, ami elsősorban a közlemények nagyarányú szóródására vezethető vissza. A jelenség a helyi kiadványoknál is megfigyelhető, de ezek szemmel tartása, visszamenőleges feltárása általában egyszerűbb. A biztosnak látszó topográfiai adatból kiindulva például előbb-utóbb hozzáférhetővé válnak a poligráf művek és a helyi lapok; így minden további nélkül számba vehetők a bennük található szépirodalmi és irodalomtörténeti publikációk, recenziók, még azok is, amelyek nem helyi tartalmúak vagy nem helyi szerzők írásai. Retrospektive megnyugtatóan töltik be ezt a szerepet a szaporodó folyóirat-repertóriumok és a ritkább, válogató jellegű, ám a szépirodalmat általában regisztráló hírlap-repertóriumok.

Megtöbbszörözi a szóródást, hogy a más megyékben, a fővárosban és külföldön megjelent kiadványokban is vannak az adott megyére vonatkozó; illetve helyi szerzőktől származó szépirodalmi, irodalomtörténeti írások, ismertetések. Ráadásul nemcsak elsődleges, hanem másodlagos és utólagos közlésről egyaránt szó lehet. Viszonylag könnyen megbirkózunk az egy- és kétszerzős könyvekkel. A poligráf kiadványokban – antológiákban, kalendáriumokban, évkönyvekben, tanulmánykötetekben stb. – rejtőző versek, elbeszélések, drámák, irodalomtörténeti dolgozatok – felkutatása, regisztrálása már sokkal nehezebb feladat. A kurrens anyagnál fokozza ezt, hogy az MNB Könyvek bibliográfiája már nem ad analitikus feltárást, így elég sok lokális irodalmi közleményről csak véletlenszerűen és megkésve – pl. a helyismereti és szakbibliográfiákból, recenziókból – értesülünk. Az irodalmi és irodalomtörténeti folyóiratok helyi cikkeinek számbavétele rendszerint komoIyabb erőfeszítések nélkül elvégezhető, a többi folyóiratban megjelent közleményeké viszont roppant idő- és energiaigényes munka. A heti- és napilapok, valamint az iskolai, egyházi, kisvárosi, községi, szakmai és egyéb újságok szépirodalmi és irodalomtörténeti anyagának feltárása pedig a jelenlegi körülmények között gyakorlatilag lehetetlen. Az MNB Időszaki kiadványok repertóriuma a szépirodalmat és a recenziókat nem regisztrálja, a helyi lapok túlnyomó többségét pedig egyébként sem tárja fel: A recenziókat illetően az irodalomtudományi bibliográfiák, továbbá a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár immár CD-ROM-on is elérhető analitikus katalógusa részben pótolják a nemzeti bibliográfia hiányosságait, bár a helyi lapok nagyobbik hányadát ezek is mellőzik. Megemlítendő az AV-felvételek problematikája is. Ezek egy részéről van ugyan bibliográfia, de nem analitikus, így a helyi dokumentumok kiválogatása éppolyan bonyolult, mint a nyomtatványok esetében. Részben az eredeti közlemények, részben a források miatt a külföldi kiadványokat és sajtótermékeket is figyelemmel kellene kísérni. Szerencsére e téren a Hungarika adatbázisok és a szomszédos országok könyvjegyzékei hozzánk is eljutó periodikumai nyújtanak némi segítséget.

A helyismereti bibliográfiai számbavétel szempontjából is nagy előrelépés lenne, ha megvalósulna a szépirodalmi közlemények országos, kurrens regisztrációja.

Régi óhaj ez, a Magyar folyóiratok repertóriumának első szerkesztője már az induláskor, 1946-ban megígérte e hiány kiküszöbölését. A hazai szépirodalmi publikációk bibliografizálására azonban csak rövid életű kísérletek történtek. Néhány esztendeje, amikor az MKE Bibliográfiai Szekciója megtárgyalta, Lisztes László pedig a Könyvtári Figyelő 1993. évi 3. számában egy invenciózus tanulmányban mérlegelte a hazai szépirodalmi bibliográfia lehetőségeit, esélyéit, úgy tűnt, elmozdul a holtpontról a dolog, és a könyvtárak egy nagyon fontos, sűrűn használható tájékoztatási segédletet kapnak, ami által a lokális közlemények számbavétele is egyszerűbb, gyorsabb és megbízhatóbb lehetett volna. Lisztes László egy könyvtárközi összefogás gondolatát vetette fel, és messzire jutott a válogatás elveinek tisztázásában. Nem sokkal ezután Vajda Erik az Időszaki kiadványok válogatott cikkeinek on-line adatbázisa kooperációs partnerek együttműködésével című, 1994-ben közreadott megvalósíthatósági tanulmányában az IKR megújításától várta e kérdés megoldását is. Szerinte a kooperáció és a számítógépes feltárás, hálózat megteremthetné a feltételeit a szépirodalmi közlemények kurrens feldolgozásának is, sőt még a recenziók is bekerülhetnének az adatbázisba. Rokonszenvezett ezzel a javaslattal az Országos Széchényi Könyvtár tájékoztatási főosztálya is: Vajda Erik elgondolása azonban pénzügyi okokból nem valósulhatott meg. A Lisztes-féle, csak erre a feladatra koncentráló együttműködés pedig itt nem elemezhető, de többnyire szemléleti okokból aludt el, remélhetőleg nem örökre. Egyelőre nem látjuk, milyen esélyt kínál e téren a MOKKA; mindenesetre a közös katalógus kiterjesztése a megyei könyvtárakra elképzelhetővé tenné ennek a gondnak az enyhítését is. A technikai feltételek már megvannak: a számítógépek alkalmazása, a hálózatok kiépülése elvileg lehetővé tenné az országban megjelent összes periodikum szépirodalmi közleményeinek teljességre törekvő feltárását, és ebből a kurrens katalógusból ki-ki, azaz bármelyik könyvtár lehívhatná az őt érdeklő adatokat. Ezzel nagyrészt elhárulna az a tartalmi akadály, amely az ilyen jellegű könyvtárközi együttműködések sikerének legfőbb gátja volt; nevezetesen az, hogy a helyi vonatkozások felismerése, megítélése más megyékben, más településeken is csak nagy hibaszázalékkal történhet meg. Mi lenne itt a megyei könyvtárak konkrét tennivalója? Egyrészt a közvetlen részvétel, másrészt a közvetítés. A megyei helyismereti gyűjtemény munkatársai vállalnák a megyei hatókörű sajtóorgánumok szépirodalmi közleményeinek bibliográfiai számbavételét és az adatok rögzítését, továbbá elvégezhetnék azon települések periodikumainak feltárását, amelyek könyvtárai erre nem képesek; egyúttal szerveznék a bekapcsolódó városi, községi könyvtárak ilyen irányú feltáró tevékenységét, és biztosítanák a bibliográfiai adatok hálózati áramlását. Véleményem szerint – amit egyébként mások is többször leírtak – az országos szépirodalmi katalógus létrehozása nem elsősorban helyi érdek, hanem országos: a nemzeti kultúra fontos területének rendszeres, folyamatos feltérképezését, számbavételét, felmutatását jelenthetné, amiből – mint utaltam rá – természetesen profitálhatna a helyismereti tevékenység is.

A visszamenőleges feltárás szintén sürgős feladat, és erre is kitűnően használható a komputer. Az országos összefogás hozhat itt, a retrospektív számbavételben is a relatív teljességhez közelítő eredményt. Ennek azonban – úgy érzem egyelőre sem a tartalmi, sem a személyi feltételei nincsenek meg; például nincs teljes országos sajtóbibliográfiánk, kiegészítésre szorul a megyei sajtóbibliográfiák többsége, még körvonalaiban sem rajzolódott ki valamiféle program, és akkor még nem is beszéltünk a hiányzó pénzügyi bázisról: Éppen ezért a visszamenőleges számbavétel inkább helyi, egyedi kezdeményezésekkel haladhat előre; pl. rengeteg ismeretlen információ adható közre a személyi bibliográfiákban, a folyóirat- és hirlap-repertóriumokban.

Az olvasói, felhasználói igények még a vonakodó könyvtárakból is kikényszerítik a faktográfiai feltárást. Könyvtáraink túlnyomó többsége azonban készséggel vállalja ezt a feladatot, amit a kurrens és retrospektív adattárak, számítógépes adatbázisok gyarapodó száma is meggyőzően bizonyít. E helyen nincs mód a szépirodalmi és irodalomtörténeti faktográfiai feltárás részletkérdéseit, módszertani problémáit elemezni, noha ezekről is érdemes lenne bővebben értekezni. Ezúttal csak felsorolásszerűen említenék meg néhány gyakorlati példát, lehetőséget: biográfiai index, esetleg bibliográfiai hivatkozásokkal kiegészítve; irodalmi életrajzi lexikon; irodalmi testületek és szervezetek adatai stb. A könyvtárak összeírhatják az irodalmi emlékhelyeket is, ez utóbbit azonban a helyi múzeumok is végzik, célszerű tehát elkerülni a párhuzamosságot.

Talán itt, a faktográifiai feltárás kapcsán kell szólni arról az új fejleményről, amely helyi vonatkozásban is új távlatokat nyit: a szöveges információk elektronikus rögzítéséről. Helyi tartalmú szépirodalmi művek vagy helyi szerzők munkái is bekerülhetnek a Magyar Elektronikus Könyvtárba, felkerülhetnek az Internetre, készülhet róluk CD-ROM. Más megközelítésben a lokális jellegű versek, elbeszélések, regény- és drámarészletek stb. a megyei könyvtár digitális adatbázisában is helyet kaphatnak, ezáltal könnyebben visszakereshetővé válnak, a teljes szöveg bővebb információanyagot kínál, a jelenben és a jövőben pótolhatják a lapkivágatokat, fénymásolatokat stb.

A könyvtárak helyismereti gyűjteményeiben számtalan, ma még ismeretlen irodalomtörténeti információ rejtőzik. Ezek felszínre hozatalában közreműködhetnek a könyvtárosok – akár kutatóként is, ha arra felkészültek, ha ahhoz kedvet éreznek. A helytörténeti vizsgálódás az ún. országos történet, a nemzeti irodalom alaposabb megismeréséhez is hozzájárul. Elgondolkodtató, ugyanakkor biztató, ösztönző sorok olvashatók Kerényi Ferenc, a neves irodalomtörténész cikkében, amely nemrég jelent meg az Irodalomismeret című folyóirat idei első–második számának hasábjain. “A Petőfi-kutatás nagy tartalékának a helytörténetet látom. A kritikai kiadás mellett az átideologizált időkben is innen érkeztek az igazán fontos, bár nem látványos adatfeltárások, tudományos részeredmények" – írta – és hozzáfűzte: várhatóan így lesz ez a jövőben is. (Kerényi Ferenc: A Petőfi-kutatás helyzetéről és feladatairól. In: Irodalomismeret, 1988. 1-2. sz. 72. p.) A kivétel az irodalomtörténet egészére általánosítható: az egyes írókról, költőkről, fogadtatásukról, az irodalmi folyóiratokról és társaságokról, egy-egy nagy alkotó helyi kultuszáról a lokális források segítségével pontosabb, teljesebb kép formálható, akár merőben új adatok, eddig nem ismert művek is felbukkanhatnak. Miért ne lehetnénk, lennénk részesei e nemes leletek feltárásának mi, a források jelentékeny hányadának őrzői, a könyvtárosok?!

Ha a megyei könyvtáraknak a helyi irodalmi értékek gyűjtésében és számbavételében betöltött szerepéről beszélünk, nem feledkezhetünk meg ezen intézmények regionális funkcióiról, amelyeknek teljesítését a kulturális ellátásról szóló törvény idevágó passzusai is hangsúlyozzák, megkövetelik. Az eddigi gyakorlat kedvező tapasztalatai arra vallanak, hogy a most tárgyalt területen nemcsak együttműködés alakítható ki a megyei és a városi, községi könyvtárak között, hanem ésszerű és előrevivő munkamegosztás is. Különösen a helyi szerzők nem helyi tartalmú írásainak gyűjtésében és feltárásában nyílik erre lehetőség. A feladatok pontos felosztása és következetes végrehajtása a megye egészét illetően elvezethet a megyei könyvtárban csak nehezen elérhető relatív teljesség megvalósításáig. Az imént említett országos számbavétel és a számítógépes hálózatok révén pedig a városi, községi könyvtárak helyismereti munkája kiemelkedhet az elszigeteltség állapotából, az országos, sőt nemzetközi információáramlás, tájékoztatási tevékenység szerves része lehet.

Témánk körbejárása megkívánja, hogy röviden szóljunk arról a szerepről is, amelyet a megyei könyvtárak a helyi irodalmi értékek közzétételében és népszerűsítésében játszanak, játszhatnak.

Némelyik megyei könyvtár kiadót is működtet, amely a kortárs szerzők művein kívül korábbi alkotásokat is megjelentet. Máshol alkalmi kiadványok születnek szépirodalmi vagy irodalomtörténeti tartalommal. A könyvtárak rendeltetésszerűen adnak közre irodalmi, irodalomtörténeti bibliográfiákat, adattárakat. A legutóbbi felmérés szerint a megyei könyvtárak 1990–1994 közötti kiadványainak 14,1%-a szépirodalmi mű vagy memoár volt; az irodalomtörténeti tanulmányok, bibliográfiák és a hasonmás kiadások ezt az arányt egynegyed fölé emelik. Már utaltam rá, hogy a megyei könyvtárak az Interneten keresztül is közvetíthetnek irodalmi információkat.

A helyi irodalmi értékek megismertetésének hatékony eszközei az irodalompropaganda különböző módszerei. Ismét csak felsorolásszerűen: a kiállítások, a felolvasások, szavalatok, előadások, az író-olvasó találkozók, a gyerekeknek szervezett irodalmi foglalkozások, a rendhagyó irodalomórák stb. Az utóbbiakra, vagyis a könyvtárak és az iskolás korú gyerekek kapcsolatára újabban a Nemzeti alaptanterv irányítja rá a figyelmünket. A NAT a műveltségi területek közös, általános követelményei között első helyen említi a Hon- és népismeret információanyagát mint a nemzeti önismeret, öntudat, a hazaszeretet elmélyítésének, a lokálpatrióta érzés és szemlélet fejlesztésének nélkülözhetetlen eszközét. Az Anyanyelv és irodalom című műveltségi területen a 6. és 8. évfolyam végére is szükségesnek tartja a lakóhely és a régió irodalmi vonatkozásainak, irodalmi emlékhelyeinek ismeretét. Sokat tehetnek ezen elvárások sikeres teljesítéséért a könyvtárak, messzemenően segíthetik a tanulókat és pedagógusokat a lokális információk elsajátításában, elsajátíttatásában.

* * *

Bármely ágát, részét nézzük is helyi irodalmi értékek kezelésével összefüggő könyvtári feladatoknak, mindig igazolódik a számunkra magától értetődő, de a kívülállók, a használók előtt is egyre nyilvánvalóbb felismerés: a helyismereti, jelesen a szépirodalmi és irodalomtörténeti dokumentumok, információk összegyűjtése, rendszerezése, feltárása; a használók rendelkezésére bocsátása, netán publikálása nem provinciális befelé fordulás, hanem az adott hely, tágabban a nemzet irodalmának, irodalmi múltjának pontosabb megismerését segítő szolgáltatás, szolgálat. Ennek tudata felemelő érzés lehet számunkra, önbecsülést adhat valamennyi, a helyismereti tevékenységgel lelkiismeretesen, odaadóan foglalkozó könyvtárosnak.