Én azt mondom: kortársunk Sebestyén Géza. Bárki józan ellenvetéssel élhet: hisz Ő több mint húsz éve eltávozott. Én erre ezt .mondom: legjobb lenne, ha élne. Ha Ő gondolkodhatna el rólunk, ügyeinkről. És azt is mondom – s erről kívánok itt beszélni – hogy Sebestyén Géza szellemisége, törekvései bizony korunk színvonalán fogalmazódtak meg. Kettős értelemben is. A szakmai érték- és problémalátás vitathatatlan képességével. De azért is, mert e törekvések a nemzeti könyvtár és országos könyvtárügy oly érzékeny, átmeneti, ígéretes, egyben vészterhes, nemegyszer megbicsakló szituációban – szélesebben: korszakában érlelődtek, amely mindmáig tart, máig meg nem haladott.

Hadd szemlézzem a Sebestyén Gézához méltó ősöket. Ott látom a századelőn Szabó Ervint – született 1877-ben –, ki elsőként emancipálta az olvasót, s tette egyenrangú, sőt vezérlő elemévé a könyvtárnak, mint rendszernek. Ott látom az egyben-másban kíméletlen antagonistáját, Gulyás Pált – született 1881-ben –, ki a hazai könyvtárakat először ábrázolta rendszerré fejlesztendőnek, sürgetve a kötőszövet-funkciójú elemek, a mai szóval központi szolgáltatásnak nevezettek megteremtését. Ott magasodik harmadjára Fitz József – született 1888-ban –, aki a harmincas-negyvenes évek fordulóján hozzálátott ezen évszázados program reális alapjainak kialakításához. A történelem századunkban különösen gyakori értelmetlen és kegyetlen sodrása őt ugyan kitaszíttatta fényesen gyakorolt hivatalából, de a mű már forogni kezdett. Ám kellett még jönnie annak, aki e mű kibontakoztatását szervessé-tartássá volt képes tenni, s egyben Bethlen Gábori kompromisszumkészséggel vállalta a korszellemmel való küzdelmes együttélést. Sebestyén Géza – született 1912-ben – Fitz és elődei méltó örököse, ezen örökség méltó kiteljesítője volt. Látjuk, a magyar könyvtárügy négy őse – prófétája születési dátumai közt összesen 35 év feszül. Feledhetjük-e, hogy mind e négy torzót hagyott maga után. Betegség vagy balsors, még inkább a nagyobb végzet, az elferdülő európai valóság és közelebbről: tunyaságra oly hajlamos Duna menti kelet-európaiságunk mindegyikük teljesítményét akadályozta.

Jó lenne, ha mielőbb oly avatott historikusa lenne e századi ügyeinknek, amilyennek Berlász Jenő mutatkozott a Széchényi Könyvtár létének első évtizedeit összegző monumentális panorámájával. Mert e nélkül sokáig fogunk félhomályban tapogatózni, ha a múlt vagy félmúlt évtizedeinek mélységébe ereszkedünk alá. Legyenek elnézők velem, e félhomályban “botorkálásom" hozadékának szóba öntését hallgatva.

Sebestyén Géza nagy pályaváltásának egy-két évben sűrűsödő történéseire kívánom szíves figyelmüket ráirányítani. Teszem ezt abban a reményben, hogy – pars pro toto – a villanásnyi képsorozat sokakban emlékeket, másokban továbbmunkáló következtetéseket indukálhat.

1957 elején Kőhalmi Béla – tudjuk, Szabó Ervin tanítványa – szakmai vizsgálatot javasolt az ország első könyvtárában. Öt csoportban vagy húsz vezető szakértő munkálkodott, köztük az ekkor 45 éves osztályvezető a BME Központi Könyvtárából. Sebestyén Géza a gyarapítási kérdésekre koncentrált. A három hetes munka eredménye 170 oldalas jelentéssé állt össze, majd ennek summája 36 oldalon sűrűsödött az Országos Könyvtárügyi Tanács elé készült jelentés műfajában. Egy szakaszt idézek a ritka színvonalas munka összefoglaló részéből.

“Mi kellett volna ahhoz, hogy az Országos Széchényi Könyvtár az országos feladatokat sikeresebben tudja megoldani; a sokszor túlzott önérzettel hangoztatott irányítószerepet el tudja látni?

Érett, világos koncepció az egész magyar könyvtárügyről, annak fejlődési irányairól és a fejlődést lehetővé tevő előfeltételekről. Korszerű könyvtárpolitikai szemlélet, mely nemcsak a végső célt látja és hangoztatja, hanem a ténylegesen meglévő helyzetből a célhoz vezető utakat, módokat és eszközöket is feltárja...

Az Országos Széchényi Könyvtár az utóbbi években szükségszerűen együtt fejlődött a magyar könyvtárüggyel. De szerepe sok tekintetben passzív volt, kezdeményezés terén elmaradt más könyvtárak mögött, nem az élvonalban haladt, inkább vontatta magát, mintsem motorja lett volna a szükségszerű fejlődésnek.

Így a megsokasodott feladatok csak azt eredményezték, hogy a könyvtár elfulladt a teendők tengerében. A feladatok kényszerű vállalását nem követte belső differenciálódás, s ezért a sok különféle, harmonikusan össze nem fogott munkacsoport párhuzamosan élt egymás mellett belső összetartozás, értelmes kapcsolat, hivatástudatból fakadó szolidaritás nélkül."

E jelentés alatt 1957. július 1-jei dátum áll. Pontosan fél évvel később dr. Jóború Magda lett a nemzeti könyvtár főigazgatója – ki mellett hamarosan dr. Sebestyén Géza lépett fel helyettesként. 1958 különleges, máig világító hatású események éve a könyvtárban. Csak kettőt említünk elsőre. Ősszel megszületett a vári elhelyezés szándéka, s ekkor – idézem az intézmény azévi jelentéséből – “az év végén úgy látszik, hogy 1962-ben, legkésőbb 1963-ban beköltözhetik új épületébe" a könyvtár. Emlékszünk, ugye, hogy e remélt költözési határidő után még húsz évvel később is csak hajszálon múlott az építkezés leállítása vagy befejezése. Mennyit játszott e “csalfa remény" Sebestyén Gézával! A másik fontos 1958-as döntést újra a jelentésből idézem: “Már az 1957. évi felülvizsgálat, majd az 1958. évi terv célul tűzte ki, hogy meg kell szüntetni a könyvtár szervezeti szétesését, amely évek óta akadálya volt a hatékony vezetésnek. 18 osztály irányítását közvetlenül az igazgatóság maga képtelen volt ellátni, ezért a rokonjellegű, szorosabban egymáshoz tartozó osztályokból nagyobb egységeket: főosztályokat kellett alakítani."

Az 1958. évi jelentés párját ritkítja analitikus szemléletmódjával, a belső összefüggések koherenciájával. “Külső és belső" nehézségekről esik szó már az első szakaszban, melyek – idézem – “a nagyobb eredmények akadályai. Alapvetően két forrásra vezethetők vissza valamennyien, a célok tisztázatlanságára és a kellő munkafeltételek hiányára." Az elmúlt században megnőtt a könyvtárak száma, s ezek jellegükben “rendkívül differenciálódtak is", ezért az “új helyzetben... egyre sürgetőbbé vált bizonyos közös, könyvtárközi funkciók kiépítése." Az OSZK e fejlődésben “korántsem járt az élen". Ennek ellenére, állítja a jelentés, “ma már a szóban forgó funkciók zöme szervezetébe tartozik, de hogy ez így történt, nem ő kezdeményezte, külső erők munkálták ki". Az idegenkedés persze csak erősödött annak következtében, hogy az új célokhoz a feltételek nem kellő mértékben álltak rendelkezésre. Viszont “problematikus" volt a régi értelemben vett OSZK programja is, azaz az eredeti hungarica gyűjtemény helyett egyfajta általános tudományos gyűjtemény ábrándja erősödött fel. Ez oda vezetett, hogy “az eredeti koncepciót sem sikerült teljesen valóra váltani". Már pedig az idő parancsa a gyűjtőköri specializálódás, s a következő tennivaló a “sok külön könyvtár szolgáltatásainak egységbe foglalása". Így az “OSZK is akkor jár reális utakon, ha teljesség igényével csak egy sajátos területet gondoz (ez a hungarica), belehelyezkedve így a többi könyvtár együttesébe, viszont magára vállalja, hogy a többi gyűjteményből a könyvtárközi szolgáltatások révén funkcionális egységet alakít ki. A két feladat együtt adja a nemzeti könyvtár programját. A régi univerzális eszmének ez a modern megvalósulási formája." Nagyon-nagyon biztos, hogy ezek a gondolatok magának Sebestyén Gézának a hitvallását fejezik ki, mondanom sem kell, érvényességük nem korlátozódik az 1958-as pillanatra.

Vitatkozik a jelentésíró még egy szemléleti akadállyal. “Sajátságos, hogy a nemzeti könyvtár büszke címe sokáig arisztokratizmust sugallt az itt dolgozó könyvtárosok egy részének. Ez elsősorban a könyvtár archivális és zárt tudományos jellegének a nyilvános szolgálat rovására való hangsúlyozásában mutatkozott meg. A könyvtár elzárkózott, és sokszor nem szívesen, felesleges teherként fogadta az olvasó tömegeket. Pedig a nemzeti könyvtár gyűjteménye még a polgári demokráciákban is közkincs, “a nemzet első számú szabadakadémiája." A jelentésíró nem is az eredményeket hiányolja e tekintetben, hisz a nyomasztó helyhiány akkor szinte gúzsba kötő hatásáról nem lehetett elfelejtkezni, hanem a célok ilyen irányba történő újrafogalmazását. Problémák mutatkoztak a heterogén személyzet vonatkozásában is. “A mai együttes nem tudatos, a könyvtár céljait szem előtt tartó személyzeti politika eredményeképpen jött létre, hanem eléggé esetlegesen verődött össze... A könyvtár céljainak megvalósításához a színvonal emelése és a tudatosság fokozása szükséges." Alapvető nehézségnek minősül a jelentésben a szerzeményezés alacsonysága. “Míg a külföldi analógiák azt mutatják, hogy a könyvbeszerzési hitel rendszerint meghaladja az összköltségvetés 20%-át, nálunk mindössze a 7,5%-ot érte el 1958-ban."

A sebészi pontosságú feltárás, diagnosztika után eredmények sorjáznak az új vezetés első évének történéseiböl.

“Megszerveztük a külföldi Hungarica beszerzését... Visszaállítottuk az esti (21 órás) zárást. Az olvasószolgálat keretében külön tájékoztatási szolgálatot állítottunk fel... Komolyan kézbevettük a könyvtárügy egészével kapcsolatos központi feladatokat" (kötelespéldány-rendelet előkészítése, központi katalógusok stb.) “Megtettük a szükséges előkészületeket a Könyvtártudományi és Módszertani Központ felállítására."

Már csak tőmondatokban az év vezetői kollégiumi ülésein tárgyalt témák listája: a könyvelosztó és könyvalap távlati terve (lefordítom: a tároló könyvtár első programja!), a könyvállomány rekatalogizálása, a könyvkötészet felülvizsgálata, az intézmény szervezeti szabályzata, a könyvtár gyűjtőköre, a kötelespéldány-rendelet módosítása, szakmai oktatás az OSZK-ban, a könyvtártudományi dokumentáció, kiadványterv, a bibliográfiai munka az OSZK-ban stb.:

Ekkor az intézménynek 236 státuszhelye volt, a munkatársak fele volt tudományos vagy vezetői munkakörben.

Azt gondolom, hogy ez lélegzetelállító tempó volt. Talán nem is lehetett tartani a későbbiekben. Bár Sebestyén Géza oly korai távozása azt a gondolatot sugallja, hogy Ő mindig a maximumra törekedett, munkában is, minőségben is. Hihetetlen, hogy bírta jó másfél évtizedig. Ha tudott volna módjával élni-dolgozgatni, most bizonyára élne. De akkor nem Sebestyén Géza lett volna, ki oly fájóan hiányzó kortársunk mégis.

Az ifjú ember úgy jár az életben, mintha föld fölött lebegne. Nekünk már a múlt sűrítetten eleven valóság, amelyből a nagy tettek elévülhetetlenek, s ily tettekben rendkívül gazdag volt kortársunk, Sebestyén Géza pályája. Most tényleg alig pár villanóképben idézhettem. Talán jön majd a méltó historikus. És addig is: igen jó lenne írásainak javát újra közreadni.