1897-től az első világháború kitöréséig, 1914 augusztusáig a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége és Tanácsa 1457 településnek juttatott egyszeri adományként pár száz kötetes könyvtárat – négyféle kategóriában: a 300 koronástól a 2000-esig –, az akkori Magyarország 12 650 községe közül a szerencsésebbeknek. Kiszámolható: ha az országot nem csonkítják meg Trianonban, 147 esztendő kellett volna ahhoz, hogy minden község ilyen kiskönyvtárat kapjon! Mivel az ország egyharmadára zsugorodott, az addigi ütemet tartva potom ötven év alatt – hogy úgy mondjam: telítődhetett volna a magyar vidék népkönyvtárakkal. És ez is csupán a könyvtárak létesítését jelentette volna – minden fejlesztési, gyarapítási lehetőség nélkül, tehát folyamatosan elhasználódó és megülepedő, aszalódó állománnyal. 1927-ben népszövetségi kölcsönből (a fiataloknak: a Népszövetség az Egyesült Nemzetek Szövetsége, az ENSZ elődjének tekinthető) a kormányzat 1500 népkönyvtárat alapított a csonkaországban, de számukat 1936-ig mindössze 125-tel gyarapította. Ezeknek a könyvtáraknak – amelyek közül a legnagyobbak is csak 200 kötetesek voltak – abbamaradt a szervezésük már a második világháború kitörése, tehát 1939 előtt. A háború pedig elpusztította a nagy részét annak a kevésnek is, ami volt...

A városokban bizonyára kedvezőbb volt a helyzet – mondhatná valaki. Üssük fel hát a Magyar Minerva, jó hosszú címe szerint "A magyarországi múzeumok, könyvtárak, levéltárak, tudományos intézetek, tanintézetek, bizottságok, tanácsok, tudományos és művészeti társulatok, közművelődési egyesületek évkönyve" legutolsó, VI. kötetét, amely az 1930–1931-es állapotokat rögzítette. Kiderül: a megyeszékhelyek túlnyomó többségéből hiányzik a működő közkönyvtár említése – a Dunántúlon körülpillantva Komárom-Esztergom, Somogy, Tolna, Zala megyéknél hiába keressük ilyenek leírását, a Tiszától keletre pásztázva pedig feltűnő, hogy például a felsorolt megyék székhelyeinél csaknem kétszer-háromszor nagyobb lélekszámú Orosházának még a neve sincs a Minervában. Ezek után nem meglepő, hogy Vas megyéből hiába keressük Celldömölk, Sárvár és Körmend nevét; Vasváron a domonkosok rendházának könyvtára éppen "rendezés alatt" áll (tehát nem működik); Szentgotthárd mindössze a reálgimnázium tanári könyvtárával szerepel, s csak Kőszegen mutatkozik némi élet – ha annak nevezhetjük a Szent Benedek rendház könyvtárának (egyben a reálgimnázium könyvtárának) és a négy középiskola tanári könyvtárának létezését, továbbá az állami tanítóképző intézettel kapcsolatos gyakorlóiskola könyvtárának azon adatát, miszerint állománya 18 mű 17 kötetben!

Tíz évet ugorva: 1940-ben a megnagyobbodott ország területén 10, azaz tíz városi könyvtár működött! Ehhez kommentár sem kell, s ha valaki szemrehányóan mondja: de azonban tudomásunk van jól működő városi és falusi könyvtárakról! – a válasz annyi, hogy a sivatagokban akadnak oázisok is, ám – sajnos – ezek alig kisebbítik a Szahara homoktengerének kiterjedését és enyhítik sivárságát.

Ismét egy évtizedes ugrás után, az újabb vesztett, ráadásul az ország területét végigdúló háború, a maradék letarolásának számbavétele után álljunk meg 1949-nél. Azért, mert ekkor születtek meg hazánkban az első körzeti könyvtárak, amelyek alapjai lettek mind a megyei, mind a járási könyvtáraknak.

A körzeti könyvtárakat, azok rendszerét Sebestyén Géza (remélem, a fiatalok is ismerik e nevet!) alkotta meg a 19. századi amerikai (ld. a farmokat ellátó könyvtárak) és az ezek példájára a 20. század elején létesített angol megyei (ld. county) könyvtárak gyakorlata, valamint az 1915–1919-es magyar elméleti törekvések szintézise alapján. Lényege a centralizált, folyamatosan működő könyvtárellátó és -gondozó rendszer. Egy központ (előbb az Országos Könyvtári Központ, majd a Népkönyvtári Központ) könyvtári kötésbe öltöztetett, katalóguscédulákkal és mindenféle ügyviteli és olvasószolgálati nyomtatványokkal felszerelt könyvszállítmányokat küld az általa finanszírozott ún. körzeti könyvtárakba, amelyek alközpontként a kapott anyagot letétbe továbbküldik a településekre, az alapkönyvtárakba, későbbi nevükön népkönyvtárakba, mégpedig azzal a szándékkal, hogy az alapművek, kézikönyvek ott maradjanak, az állomány többi részét pedig cseréljék a többi letéti könyvtár között. A körzeti könyvtár eredetileg nemcsak a falusi könyvtárak táplálására volt szánva, hanem kérésre a városokban, járási székhelyeken létesítendő–létesített könyvtáraknak vagy akár az üzemeknek és az iskoláknak is juttathatott volna letétet. Mindezt pedig úgy, hogy miközben maga nem volt kölcsönző, olvasószolgálatot működtető könyvtár, hanem elosztóhely, folyamatosan végezte volna a letéti könyvtárak újabb és újabb könyvekkel való feltöltését, továbbá a könyvek cseréjét a tagkönyvtárak között, valamint gondoskodott volna a könyvtárosok módszertani segítéséről és képzéséről–továbbképzéséről is. A mai könyvtárosok mindezt úgy képzeljék el, mintha a jelenlegi Könyvtári Intézet és a Könyvtárellátó egy szervezet volna, vidéki elosztó–szolgáltató alközpontokkal a megyeszékhelyeken, városokban – függetlenül az ott működő, közvetlen olvasószolgálatot végző megyei és városi könyvtáraktól.

A könyvtártípus azért kapta a körzeti nevet (ilyen közigazgatási egység nem létezett Magyarországon), mert a megyénél kisebb, a járásnál nagyobb területre terjedt volna ki tevékenysége. A megalakuló körzeti könyvtár először átfogta az egész megyét, minden járását, a második, harmadik új körzeti könyvtár belépésével pedig a már működők területe csökkent volna, egyre kevesebb és kevesebb járást foglalt volna magába. Az 1947–1949-es tervek 60 vagy 70 körzeti könyvtár létesítésével számoltak: ez azt jelenti, hogy egy-egy körzeti könyvtár két járás könyvtárellátását, -gondozását végezte volna a rendszer teljes kiépítése után.

Valamennyi körzeti könyvtár létszáma három főből állt: a könyvtárvezetőből, a könyvtárkezelő-adminisztrátorból és az utazókönyvtárosból. A rendszert, tehát azt, hogy az egész állomány tulajdonképpen a körzeti könyvtáré, és azt áramoltatják körforgásban a körzet területén, csak mozgókönyvtári megoldással lehetett volna jól működtetni. Bibliobusz azonban nem létezett. Maga Sebestyén Géza az akkori magyar viszonyok ismeretében – idézem – "egy igényesebb fedett teherautót" képzelt el, tehát eleve átalakítást, a polcokon 1000–2000 kötettel. Mivel ilyen könyvtárbuszt egyet sem sikerült összebütykölni, maradt a körülményes vasúti szállítás vagy a táskában, zsákokban, ládákban utaztatás az autóbuszokon, vonaton, illetve lovaskocsikon. A kis állományokat pedig jobbára sokkal inkább újból és újból feltöltötték, semmint hogy cserélték volna. Jómagam néhány olyatén zajló cserét is láttam, hogy a falusi tanító úr a hóna alá vett 15-20 könyvet a városba menet, és a körzeti könyvtár felé kormányozva lépteit, kicserélte frissebb olvasnivalóra.

Mivel – mint említettem – az egész rendszer lényege az állományok mozgatása lett volna, hatékonyságát nagy mértékben korlátozta a jármű hiánya. 1951 nyarán megjelentek ugyan a 125 köbcentis Csepel kismotorkerékpárok a körzeti könyvtárakban, ezek azonban csak a lóti-futiságra, a havijelentések, statisztikák összeszedésére és a választási meg a begyűjtési agitációs plakátok széthordására voltak használhatók, nem pedig az eredeti célra, az állomány gyors mozgatására. "A gépesítésünk következő láncszeme a bibliotricikli lesz majd" – mondogattuk ironikus-mérgesen akkoriban, rosszkedvünk delén az összejöveteleinken.

Az első körzeti könyvtárat 1949. április 4-én Veszprémben avatták fel. Számuk 1951 végén 32 volt. (1952-ben még három létesült.) Egy megyében – Borsod-Abaúj-Zemplénben – három körzeti könyvtár is működött, több megyében kettő-kettő; Vas megyének csak egy jutott, a szombathelyi, ez is kissé megkésve, 1950 őszén, ráadásul egy igen gyengén teljesítő személyzettel. Mivel a könyvtárosság – az elmondottakból talán kitűnt – abban az időben egyáltalán nem volt szakma, a körzeti könyvtárak átlagos színvonala sem lehetett magas. (Ne feledjük: az egyetemi könyvtárosképzés csak 1949-ben indult, a főiskolai – levelező és esti tagozaton – 1951 őszén, a könyvtárosok havi folyóirata, a Könyvbarát 1951 júniusában jelent meg először – mellesleg ennek számaiból tanulhatták-tanulgatták a könyvtárosok, hogyan kell a címleltárkönyv és a statisztikai jelentés rovatait kitölteni.) Amikorra – épp az imént említett tényezők hatására – kezdtek megteremtődni a szakmai nívó emelkedésének feltételei, kimondatott a verdikt a körzeti könyvtárak megszüntetéséről, pontosabban egy új rendszerbe olvasztásáról, még finomabban, mai kifejezéssel: integrálásáról.

Az okokat elemezve elég nehéz ésszerű indokot találni a felszámolásra, tekintettel arra, hogy a körzeti rendszer az akkori szegénység idején történő bármily gyengítésének is óhatatlanul a falusi könyvtárügynek, a kistelepülések könyvellátásának vészes romlásával kellett járnia. Mivel a városi könyvtárügy csak abban az időben kezdett megszületni, illetve éledezni, várható volt, hogy ha ebben az egyetlen intézményben "integrálódnak" a helyi és a vidéki ellátási, szolgáltatási kötelezettségek, a városi lakossági igények elemi erejű jelentkezése egy korszerűbb szolgáltatás iránt el fogja vonni a figyelmet a vidéktől, a falutól, a tanyáktól–pusztáktól. A kényszerű integrálás magyarázata valószínűleg a szovjet modelltől való addigi eltérésben rejlik, a körzeti könyvtári rendszerrel ugyanis a szovjet emlőkön nevelkedett magyar népművelési irányítók nem tudtak mit kezdeni. A szovjet könyvtári rendszer a közigazgatási felépítésnek megfelelően alakult ki, s a nálunk 1950 közepén bevezetett megyei tanács–járási tanács–községi tanács struktúrához kellett alakítani a könyvtári szisztémát is.

Az átalakítás az akkor (is) szokásos csinnadrattával ment végbe. A Könyvbarát – a Könyvtáros, illetve a 3K elődfolyóirata – 1952. májusi száma rendhagyó módon verssel kezdődik, közli az akkor jónevű "udvari" költőnek számító Kuczka Péter Könyv-induló c. versét, ebből érdemes idéznünk néhány veretes sort:

(Zárójelben: Kuczka Péter 1954-ben Kossuth-díjat kapott.) Ez a szakfolyóirat életében szokatlan közlemény feltehetőleg azért született, hogy nyomatékosítsa a következő oldalakon közreadott szerkesztőségi cikket, amelyet minden bizonnyal a Népművelési Minisztérium könyvtári osztálya fogalmazott a nagy esemény alkalmából "A Minisztertanács határozata nyomán javítsuk meg a könyvtárak munkáját!" címmel. Az imént említett, a feltételek hiánya miatti fenntartások ellenére le kell szögezni: e határozat valóban korszakos jelentőségű volt, mert a magyar könyvtárügy történetében az első magas rendű jogszabály, amely az egész országra kiterjedő könyvtári rendszert alapozott meg, meghatározott szervezetbe összefogva az akkor működő, illetve az éppen e rendelkezés alapján létesítendő könyvtárakat. Idézek a minisztertanácsi határozatból:

A határozat nyomán megkezdődött a megyei és a járási könyvtárak szervezése, sőt az első megyei könyvtárat, a békéscsabait demonstratív módon, Rákosi Mátyás 60. születésnapjára tett szakmai felajánlásként már korábban, március 9-én felavatták, és az első járási könyvtár átadása is megtörtént az április 4-ei ünneplés kapcsán – szintén Békés megyében, Gyomán. A következő megyei- és járásikönyvtár-avatásokra azonban várni kellett néhány hónapig: augusztus 20-a körül, az alkotmány és az új kenyér ünnepe táján kezdődtek nagy számban, és az év végéig mind a 19 megyei könyvtárt és vagy 45 járási könyvtárt is sikerült felállítani úgy, hogy például az utolsót, a Pest megyeit Szilveszter napján avatták fel egy Budapest közepén, a Martinelli téren lévő, 120 m²-es üzlethelyiségben. Vas megyében hármat is átadtak: Kőszegen október végén, Körmenden november 16-án, Sárváron pedig december 22-én volt járásikönyvtár-avatás (az utóbbi helyen Sztálin elvtárs 73. születésnapjának tiszteletére kissé előrefutva, hiszen a tényleges működést csak 1953. január 2-ától jegyzik a könyvtári krónikák.) A megyei és a járási könyvtárak szervezését a Népkönyvtári Központ részéről hárman (két 27 éves ifjú és egy 23 éves leány) végeztük, s időnként a Népművelési Minisztérium könyvtári osztálya is besegített a munkába. Én augusztusig vettem részt a szervezésben: a hét déli, illetve délnyugati megye tartozott hozzám – Csongrád megye kivételével. Hétfőtől péntekig jártuk az országot vonattal, autóbusszal és a helyiek motorkerékpárjának utasaként, szombaton jelentést írtunk a központban, és utánajártunk ígéreteinknek. A könyvtáraknak székeket, fogasokat, asztalt, néhány állványt, a jobbaknak kölcsönzőpultot is próbáltunk szerezni. A könyvtárak kultúrházakban, üzlethelyiségekben, esetleg államosított (elkobzott) vagy bérelt magánlakásokban nyíltak, igen szerény körülmények között. Az egyik szobában a kölcsönzőpult és a folyóiratállvány volt néhány székkel; hátul a raktár (ne feledjük: zártpolcos rendszerről van szó!) – az olvasó bemondta a könyvcímet, a könyvtáros hátrament a raktárba, és hozta a kért kötetet, már ha volt a könyvből. A harmadik szoba a könyvtárvezetőé (nem igazgatóé, mert az igazgatói címek csak 1962 után váltak elfogadottá). Ha külön olvasóterem adódott, az már luxusnak számított, emiatt többnyire nem fűtötték, tehát érthető, hogy mindenki menekült onnan haza a megszerzett olvasnivalóval. Az állományok a kevésnél is kisebbek voltak: a minisztertanácsi határozat ugyan 5000 kötetben szabta meg a járási könyvtár induló állományát, de például a Dunavecsei Járási Könyvtár 1953. július 1-jén mindössze 830 kötettel nyitott. És ne tévesszen meg bennünket, ha valahol nagy kezdőállományról olvasunk, mert ennek zöme holt anyag volt, mivel az olyan városi könyvtárak, amelyek a múzeumtól vagy máshonnan örökölt, tetemes régi állománnyal is rendelkeztek, évekig nem dolgozták fel, nem tudták feldolgozni – elsősorban hozzáértés-, de időhiány miatt sem – a nagy szekrényekbe zárt, esetleg kupacokban a padlón tartott könyveket. Idejük nagy részét a feltételek megteremtéséért folytatott kilincselés, lótás-futás vette el, és feletteseik sem követelték meg tőlük az elmélyült szakmai munkát, a használható régi állomány feldolgozását. És állniuk kellett az olvasók rohamát is. Mint említettem, a városokban – és a járási székhely nagyközségekben – általában nem voltak működő közkönyvtárak, ahol pedig voltak, kölcsönzési díjat szedtek, havonta 2-3 forintot (ez ugyanennyi fagylaltgombóc árának felelt meg). A hiányzó közkönyvtárakat az általam tárgyaltak előtti időkben sok településen a magán-, többnyire könyv- és papírkereskedésekhez társított kölcsönkönyvtárak pótolták, amelyek még többet szedtek be a könyvekért, ráadásul biztosítékként pénzletétet is kértek. Hozzájuk képest a közkönyvtárak – az új megyei és járási könyvtárak is – 1952 elejétől kezdve évente csak 3 forint beiratkozási díjat kértek-kérhettek a felnőttektől, a 14 év alatti gyerekektől pedig 1 forintot. Mivel az újság akkor is drágának számított, a rádiók többsége pedig csak 1-2 állomást fogó néprádió vagy vezetékes rádió volt, televízió nem létezett, a megyei és a járási könyvtárakat megrohanták a betűéhes felnőttek és gyerekek. Az 1952 augusztusában bevezetett létszámnorma, amely igen kemény feltételeket támasztott mind az ellátott (falusi) könyvtárak számától, mind a kötetforgalomtól függő létszámok engedélyezése tekintetében, a nagyobb megyei könyvtárak (pl. Győr, Szombathely) esetében 8-10, a városokban, különösen a körzeti könyvtárral bíró járási könyvtárak városaiban (pl. Baja, Nagykanizsa, Sopron) 4-6, a nagyközségi rangú járási székhelyek könyvtárában 2-3 könyvtáros alkalmazását tette lehetővé. (A létszámok csak később emelkedtek lényegesen, a szabadpolc bevezetése és az új, tágasabb épületek megnyitása után, a '60-as években.)

Most még 1952-nél maradva: az új szervezetben, a megyei és a járási könyvtárakban az történt, ami – mint említettem – a körzeti korszak megszűnése után a nagy arányú helyi igénybevétel következtében várható is volt, hogy tudniillik a falusi könyvtárakra nem jutott elegendő létszám és figyelem, s a kistelepülések könyvtári gondjait nem sikerült megoldani a későbbi kísérletek ellenére sem – egészen napjainkig. Lásd a "tanácsosítást" 1958 után, a kiskörzeti rendszerrel folytatott kísérleteket 1963 után, a "klubkönyvtárak" fellépését 1965 után, az ún. ellátórendszerek kialakítását a '60-as években (ennek egyik formája a szentgotthárdi volt), és lásd elterjedésüket az 1976-os devecseri modell megjelenése után. Továbbá ne feledjük a sajátos magyar mozgókönyvtári rendszernek a felújított, bütykölt Ikarus buszokkal folytatott sikeres kísérleteit Komárom és Győr megyében, majd szomorú végüket az autók lerobbanása miatt. És hadd emlékeztessünk a közelmúlt könyvtári találmányára, a telekunyhó–teleház elképzelésekre, amelyekből a korábbi "lenyúlások" mintájára ismét más területek, "szövetségek" húznak hasznot – nem kis részben a könyvtárosok élhetetlensége vagy szakmai tudatlansága, ismerethiánya következtében. Kiábrándító eseteket tudnék felsorolni arról, hogy újabban a bibliotekáriusok–bibliotekáriák nagy része nem olvassa sem a szaklapjait, sem a megjelent egyéb segédleteket. (Tessék megcáfolni, a dicséretes kivételek erősítik a szabályt!)

Ám a dohogást megszakítva vágtassunk végig a járási könyvtárak további történetén, hátha adódnak érvényes tanulságai:

Az 1952-es MT-határozat szerint 1954-ben be kellett volna fejeződnie a járási könyvtári hálózat teljes kiépítésének, de az említett év végén még majdnem 30 hiányzott, és a szervezés egészen 1960-ig elhúzódott. Az ország talán legkisebb járási székhelyén, a Heves megyei Pétervásárán 1954-es könyvtárnyitást terveztek, de erre csak 1959-ben került sor. Közben azonban meg is szűntek járások (az elsők között például a kőszegi), voltak a működésüket ideiglenesen szüneteltetők (pl. a szomszédból Lenti), s általánosan gondok jelentkeztek a járási könyvtárak működésében. Sztálin 1953 márciusában történt halála után bekövetkezett az addig túlfűtött–túlhajszolt gazdaságpolitika csődje, amely az első Nagy Imre-kormányt a kiadások drasztikus csökkentésére kényszerítette, s ezt – mint mindig a világtörténelemben – elsősorban a kulturális ágazat sínylette meg. Ráadásul azzal, hogy az MT-határozat a megyei könyvtárakat kizárólag a megyei, a járási könyvtárakat kizárólag a járási tanácsok fenntartásába rendelte, egyben megfosztotta őket a megyeszékhelyeken, járási székhelyeken működő helyi tanács pénzügyi támogatásának lehetőségétől is, noha mindkét könyvtártípusban a helyi szolgálat dominált az egész tevékenységben. A források nem említik, de én tudom akkori ismereteim alapján, hogy már az 1953. évi költségvetés végrehajtási rendelkezésében, a megnyitható kiadási jogcímek, címek felsorolásakor a megyeszékhely, járási székhely városok, nagyközségek könyvtár elnevezésű költséghelyén szerepelt a tiltás: ezen a címen kiadás nem irányozható elő. Ugyanez volt a helyzet a falusi könyvtáraknál is, hiszen ezek eredetileg a körzeti könyvtárak letéti helyeiként működtek, és a szűkmarkú pénzügyérek ellátásukat a hálózati központok tevékenységi körébe utalták, anyagi következményeikkel együtt. A megyei és a járási könyvtárak azonban az említett, nyomasztóan nagy helyi olvasmányigények kielégítésére a letéti alapjukat is helyben használták fel, s többségük felszámolta ezeket az alapokat a körülbelül 1953-tól 1958-ig tartó, igen szűk esztendőkben. A csődtől csak az 1955-ben létesített községfejlesztési alap menthette meg a kiskönyvtárakat, mert ez az ún. KÖFA lehetővé tette, hogy a helyi tanácsok sok egyéb költségvetésen kívüli feladatuk pénzelése mellett a könyvtárakat is támogassák szerény összegekkel, amelyeket csak a legügyesebb, legrámenősebb járási könyvtárosok tudtak kijárni az intézményük számára.

Az 1953 és 1957 közötti esztendők egyébként is a lefelé menet évei voltak a járási könyvtárak történetében. 1954-ben megszüntették a Népkönyvtári Központot, amelytől mint jóságos nagybácsitól felújítási pénzek, bútor- és könyvjuttatások s más apró segélyek "estek le" a könyvtáraknak; megszűnt a személyi utánpótlást adó pesti pedagógiai főiskolai könyvtárosképzés, valamint az öthónapos könyvtárosiskola, s csak az évtized végén indította meg a középfokú könyvtárosképzést az 1959-ben szervezett Könyvtártudományi és Módszertani Központ. E képzésre azért is szükség volt, mert az 1956-ot követő megtorlások megtizedelték a járási könyvtárosok gárdáját is. Sok kitűnő vezetőt és beosztott könyvtárost távolítottak el a könyvtárakból, sokan közülük az országot is elhagyták.

1958-ban kísérletileg három megyében megkezdődött, majd országossá vált a vulgárisan "tanácsosításnak" nevezett folyamat, amely azt jelentette, hogy megszűnt a helyi tanácsok költségvetési tilalma saját könyvtár fenntartására. A falusi könyvtárak a községi tanács intézményeként átvették a náluk lévő letéti könyvanyagot, és könyvbeszerzési összeget terveztek (tervezhettek) költségvetésükben. Ezek a gyakran mindössze 1000–2000 forintok ugyan nem oldották meg véglegesen a kiskönyvtárak frissítésének gondjait, de az első években látványosan megemelték az állománygyarapításra országosan fordított összeget. (1000 forintból kb. 40 kötet szépirodalmi könyvet lehetett venni.) A könyvtárak támogatására a Hazafias Népfront, a Magyar Nők Országos Tanácsa és a Szövetkezetek Országos Szövetsége, a SZÖVOSZ megindította a Könyvbarát-mozgalmat, s a könyvtáraknak kezdett általában is jobban menni.

A hatvanas évek a járási könyvtárak fénykora. Az építési hullám nem állt meg a megyei könyvtáraknál. A tiszalöki új épületet sok más járási könyvtári építkezés követte. Mivel beruházásra alig lehetett pénzt szerezni, trükkös megoldásokkal, ún. "fekete beruházásokkal" is épültek könyvtárak. Például ha egy volt istállóépületet teljesen lebontottak, de a külső falak vonalában építették fel az újakat, belül már akárhogyan lehetett alakítani a tereket, mert az egész művelet csupán felújításnak számított, s erre inkább adódott pénzügyi fedezet. Így építette meg 1963-ban Slezsák Imre az Edelényi Járási Könyvtár kissé hosszúkás, tengeralattjáró formájú, de máig használható épületét, s ugyanebben az évben dr. Nyitrai Lajos így alakíttatta könyvtárrá a kalocsai zsinagógát, egy egész folyamatot indítván meg ezzel. Gondoljunk csak Szigetvárra, Mohácsra, Apostagra, Paksra, Tiszakécskére, Jászberényre, majd az 1985-ös bajai építkezésre, sőt már a rendszerváltás utáni, közelmúltbeli szentesi zsinagógaátépítésre. A műemlékek könyvtári hasznosításának pedig nemcsak a szerencsi várban láttuk szép példáját, hanem Sárváron, a Nádasdy-várban is. Sőt, a közelben maradva: nekem még volt szerencsém járni néhány évtizede a Körmendi Járási Könyvtárban, a Batthyány-kastély melléképületében, ahol Vizi László igazgató úr trükkös elektromos szerkentyűivel kápráztatott el, s gondolom, fontos előtanulmányokat folytatott későbbi nagy találmányához, a Vizigráfnak keresztelt cédulasokszorosítóhoz, amely a másológépek elterjedéséig igazán jó eszköze volt a valutaszegény könyvtárak feldolgozó munkájának.

1959-ben valamennyi megyei könyvtár művelődési autót, egy-egy Moszkvics-furgont kapott azzal a céllal, hogy a járásokban könyvcseréket hajtson végre, filmeket vetítsen a pusztákon, kistelepüléseken, és írókat, irodalmi színpadi szereplőket szállítson ezekre a helyekre. Az ilyen mozgó kultúrházakból később Nysák, Barkasok formájában a járási könyvtáraknak is jutott, de a továbbra is megoldatlan falusi, kisközségi ellátáson ezek nem tudtak segíteni, a hiányzó bibliobuszokat nem pótolhatták. A televízió gyors elterjedésével népművelési szerepük is fokozatosan megszűnt.

A hatvanas éveket nemcsak a feltételek javulása jellemezte, hanem a szakmai teljesítményeké is. 1959-ben az edelényi Slezsák Imre elindította stencillel sokszorosított járási könyvtári híradóját, a Bódvavölgyi Könyvtárost, s ennek példájára gombamód születtek a járási híradók az egész országban. A hatvanas évtized közepéig ezek helyettesítették a megyei szakmai lapokat is. Mivel közelebb voltak a könyvtáraikhoz, mint a megyei könyvtárak, közvetlenebb segítséget nyújthattak a könyvtárosoknak, oldották magányosságukat, s a kiskönyvtárakban dolgozóknak lehetővé tették nagy gondjaik és kis örömeik közhírré tételét, valamint az egymás közötti tapasztalatcserét. Ráadásul publikációs gyakorlóiskolái voltak a kezdő "szerzőknek”, akikből a szakmai buzgalom esetleg írásban is kikívánkozott. Magam – mint a Könyvtáros c. folyóirat olvasószerkesztője – végigrágtam valamennyit az első betűtől az utolsóig, a legjobb írásokat közöltettem a lapban, és a szerzőktől új témákról cikket kérvén sokukat indítottam el a szakmai ismertség, néhányukat pedig a hírnév felé vezető úton.

Az ötvenes évek elején az elmélyült szakmai tevékenységet a pótcselekvések helyettesítették, mert ez volt az ideológia diktálta követelmény: mindenekfelett a tudatformálás, mely olyan elemekből állt, mint az osztályharc, a békeharc ürügyén az ún. kulákok, gazdagparasztok elleni könyvpropaganda; harc a klerikális reakció ellen; az aktív részvétel az aktuális nagy akciókban, nevezetesen a begyűjtésben, a békekölcsön-jegyzési, a választási agitációban; kiállítások–vándorkiállítások szervezése minden lehetséges alkalommal, az El a kezekkel Koreától-fellépéstől a pártkongresszusokig és a bölcs vezérek születésnapjától az egyéb évfordulókig: Lenin, a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom), az 1919-es Tanácsköztársaság stb. Az ilyen direkt kötelezettségek a hatvanas–hetvenes években műfajilag nagyrészt megszűntek, de még ma is csodálom azokat a könyvtárosokat, akik szó nélkül vállukra vették az író-olvasó találkozók és az ún. könyves akciók minden szervezési terhét. Gondoljunk csak a különféle olvasómozgalmakra a József Attila jelvényszerző olvasómozgalomtól a Kell a jó könyv-ig és az egymást követő könyves hetekre–hónapokra, a februári mezőgazdasági könyvhónaptól kezdve a költészet napi megemlékezéseken keresztül az őszi könyvhetekig, a politikai könyvhónapig és a gyermekkönyvhónapig. Akinek az ilyen, mérhetetlenül sok szervező munkát követelő tevékenység mellett arra is volt ideje, hogy elkezdje kutatni városának vagy a járás településeinek múltját, és rendszeresen művelje a helytörténeti kutatást, az minden dicséretet megérdemel. És akadtak is ilyenek a járási könyvtárosok csapatában. Hirtelen Bácsalmás, Kiskunhalas, Edelény, Mezőkovácsháza és Körmend meg Celldömölk, a későbbi időből pedig Mosonmagyaróvár, Hatvan és Jászberény neve és szerény kiállítású, de tartalmas publikációik képe idéződik fel emlékezetemben. Személyeket nem említek, mert a kifelejtéssel nem akarok senkit megbántani. Az azonban kikívánkozik belőlem, hogy Jászberényben Arató Antal nemcsak könyvtári évkönyveket adott ki – a megyei könyvtárakéval azonos színvonalon –, hanem Szolnok megye sajtóbibliográfiáját is ő készítette el.

És ezzel a teljesítménnyel már átléptünk a '70-es évekbe. A járási könyvtárak történetének nagy fordulópontja volt 1970. április 25-e, amikor is megszűntek a járási tanácsok, és csak a járási hivatalok maradtak meg. Ezután a járási könyvtárak nevükben átalakultak városi–járási könyvtárakká, illetve nagyközségi–járási könyvtárakká, tehát jellegük, területgondozó kötelezettségük még megmaradt. A hetvenes évtizedre esik a közigazgatási rangemelkedések sora, a várossá minősítések számának hirtelen növekedése is. A következő nagy változást 1984 hozta, ekkor megszűntek a járások, s megbomlott, de még megmaradt az állami közművelődési könyvtárak hálózati rendszere. Lebontása a rendszerváltás utáni időkre esik. Én szerencsétlen dolognak tartottam az OSZK KMK hálózatfejlesztési osztályának megszüntetését – azzal az indoklással, hogy márpedig hálózatok nincsenek, csak számítógépes hálózatok vannak. Amikor ugyanis mi a hálózatokat emlegettük, a rendszer kifejezést helyettesítettük vele pongyola módon. Megszűnt a hálózati–módszertani részleg a megyei könyvtárak nagy részében, s megesett olyan szégyen is, hogy a városok új önkormányzatai közül sok megtiltotta könyvtárának a vonzáskörzet (volt járás) könyvtárainak gondozását. A kistelepülések könyvtári ellátásában, segítésében tehát visszaléptünk a magyar könyvtárügy őskorába, magukra hagyva az ott élőket, az örök veszteseket.

Újabban ezeket a mulasztásokat felismerve láthatjuk a jeleit valamiféle megoldás keresésének. Konferenciák szólnak, írások jelennek meg a kistelepülések könyvtári ellátásának megszervezéséről, terveket olvashatunk újból a bibliobuszos könyvtári ellátás megindításáról. Isten őket úgy segélje!

A '60-as, '70-es évek történéseit summázva még egy, akkor kezdődő és napjainkban is tartó, sőt elburjánzó, veszélyes folyamatra kell emlékeztetnünk: nevezetesen a népművelés egysége jegyében fellépő "integrációs" törekvésekre, jelesül a volt városi–járási, mai városi könyvtárak betagolására a művelődési házakba, központokba.

Jellemző a várt előnyök elmaradására, hogy az integrálásban annak idején élen járó Tolna megyében valamennyi egyesítést megszüntették a sok kísérletezés hosszúra nyúlt időszaka után. Mivel az integrálási–beolvasztási törekvések napjainkban sem lankadnak, hadd szögezzük le: a városi könyvtárak autonóm intézmények saját funkció- és eszközrendszerrel, és mert egyetlen összevonást sem ismerünk, amely a könyvtár teljesítményét minőségileg fellendítette volna, a városi könyvtárak optimális szervezeti és működési státusának, állapotának továbbra is az önállóságot tartjuk!

A vége felé hadd szóljak az – idézem – "az ügy lelke a könyvtáros”-ról. Könyvtárosnak nem születik az ember, hanem azzá lesz, ha könyvtárban vállal munkát, vagy azzá válik, ha könyvtárosként képes lesz másokban megbecsülést, tiszteletet gerjeszteni foglalkozása, hivatása iránt. 1952 táján úgy volt, hogy az újonnan létesítendő könyvtárakba küldték az embereket – többnyire a Pártból a "kádert”, "az elvtárs szeret olvasni" felkiáltással – vagy az illető maga jelentkezett a boldogtalan megyei könyvtárvezetőnél a "nagyon szeretek olvasni, elvtárs" alázatos kérelemmel. Vas megyében Tóth József megyei könyvtárvezető kifejezett óhajára órákon keresztül a pálya nehézségeinek lendületes ecsetelésével magam próbáltam lebeszélni a Sárvári Járási Könyvtárba jelentkező Urbán Lászlót, mert attól féltünk, hogy a költőnek készülő fiatalember, Urbán Ernő Kossuth-díjas író öccse csak irodalmi ambícióit óhajtja kiélni a nyugalmasnak vélt könyvtároskodásban. Szerencsére nem voltam eléggé meggyőző, mert Urbán László mégsem lépett vissza, és sok év elteltével úgy ment nyugdíjba, hogy benne a jó könyvtáros emésztette fel a lehetséges jó költőt. Vizi Lászlóval kapcsolatban csak olyan emlékem van, hogy valószínűleg az említett megyeikönyvtár-vezető vette fel, aki gyorsan megnyugtatott, hogy a gyermekarcú, 18 éves ifjú, az ország leendő legfiatalabb járási könyvtárvezetője nem fog szégyent vallani a Körmendi Járási Könyvtár élén.

A mi autodidakta könyvtáros-nemzedékünk először egymástól és az akkor születő szakirodalomból (Könyvtárügyi Szemle, Könyvbarát, a Kljonov-könyv Sebestyén Géza által oroszból magyarított kiadása), majd a hathetes és az öthónapos iskolán, illetve az 1951-ben megindított, Miszti László-féle budapesti pedagógiai főiskolai tanszéken, később az egyetemen Kovács Máté szárnyai alatt, továbbá a '60-as évtized elején az OSZK KMK középfokú tanfolyamain és olyan konferenciákon sajátította el a szakmát, ahol Sallai István tanította a könyvtárosságot. Akkoriban a könyvtárosi jó modorhoz tartozott a rendszeressé vált szakmai értekezleteken, tapasztalatcseréken való szereplés, amely csak a mindennemű, éppen időszerű szakirodalom és az önművelést szolgáló egyéb olvasmányok állandó forgatása, tanulmányozása révén volt lehetséges. Véleményem szerint ez az önfejlesztés és a világ dolgai iránti sokoldalú érdeklődés az értelmiségi lét alapja, s ha a könyvtáros értelmiségiként kívánja meghatározni magát a társadalomban, a legmagasabb tájékozódási–információszerzési követelményeket kell támasztania önmagával szemben. Ma a könyvtári szaksajtó és a szakirodalom olvasottsága a megjelenési példányszámokból megítélhetően ijesztően gyenge – és ezt a számítógépes kalandozás a világhálón nem ellentételezheti. Természetes ezek után, hogy a szakma múltjának, sőt közelmúltjának ismerete szintén hézagos vagy teljesen hiányzik. Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék – írta Vörösmarty Mihály. Emlékek nélkül szakmánknak híre csak árnyék – csavarjuk ki a mondást saját használatunkra, s buzdítsuk az ifjú könyvtárosokat intézményük múltjának, jeles könyvtáros elődeik tevékenységének megismerésére–megismertetésére. Példaként hadd segítsek a pályatársaknak. Nem ártana tudniuk, tehát kutatniuk, hogy teszem fel,

• kik dolgoztak területükön, illetve intézményükben a leghosszabb ideig? (Én országosan hirtelen több mint 10, 35–40 évig működő járási–városi könyvtári intézményvezetőt–vezetőnőt írtam össze, köztük van – sőt valószínűleg az első – Vizi László a 41 éves vezetői múltjával.) Továbbá
• kik léptek–szárnyaltak még magasabbra az egykori járási könyvtárosok közül? (4 jelenlegi megyeikönyvtár-igazgató és 4 volt igazgató+egy megyei városi igazgató szerepel a listámon, valamint 3 könyvtáritanszék-vezető, illetve vezető tanszéki ember és egy egyetemikönyvtár-igazgató. Nem beszélve, mondjuk, az országosan ismert Katona Tamás történész–politikusról, aki Bicskén az első szabadpolcos járási könyvtárt létesítette és az első cigánykönyvtárat (pardon: roma-fiókkönyvtárt) az ottani pérón; de ne feledkezzünk meg a szakma olyan éllovasairól sem, mint a Zalaszentgróton kezdő, az OSZK KMK igazgatói posztjára került, ma is aktív Papp István.

És tegyék fel a kérdést, s válaszoljanak rá:

• hogyan becsülte meg a társadalom a könyvtáros munkáját helyben és országosan? – Az én nyilvántartásom, a Kitüntetett könyvtárosok adattára szerint a 2000-ig kitüntetettek kb. 12 százaléka volt járási–városi könyvtáros, mégpedig a 6 állami díjas közül 1 (a kiskunhalasi Martonosi Pál), a 117 kiosztott Kiváló népművelő cím tulajdonosai közül 22 (köztük a Vas megyei Puskás Sándorné és Urbán László); a 127 Szabó Ervin-emlékérmes közül pedig 12. A rendszerváltás óta kiosztott kormány-, miniszteri és szakmai kitüntetéseknek nemcsak a száma csökkent (a korábbi "inflációs" kiosztási számokhoz képest örvendetesen), hanem az egykori járási, később és ma városi könyvtárosok részesedése is ebben (sajnálatosan). Kormánykitüntetést mindössze ketten – az 57-ből –, miniszterit hatan kaptak – a 36-ból –, közöttük van barátunk, Vizi László is. Az egyesületi, MKE-emlékérem 90 kitüntetettje közül elenyésző, mindössze négy az egykor volt járási–városi könyvtárakban dolgozók száma – jeléül annak, hogy a könyvtártípus képviselői nem forognak, riszálják magukat a placcon, a szakmai nyilvánosság ismertséget és elismerést teremtő helyein.

Befejezésül: az évforduló ürügyén hadd hívjam fel a figyelmet – elsősorban a fiatalok figyelmét – a múltba tekintésre (is), a könyvtári tegnapok és tegnapelőttök megismerésére és szó szerint: feldolgozására. Mivel Vas megye mindig is kiváló könyvtárosgárdájáról volt híres, talán nem indokolatlan várakozás az, hogy magas színvonalú helytörténeti publikációs tevékenységüket terjesszék ki a könyvtártörténet-írásra. Legelőször a könyvtártörténeti segédletek megalkotására, olyanokra, mint az

• intézménytörténeti források számbavétele, továbbá az
• intézményi kronológiák,
• intézményi Ki kicsodá-k, végül
• az intézmények (könyvtárak) története

és természetesen ezek alapján vagy velük párhuzamosan mindezek megyei összegzései is. Isten éltesse sokáig a majdani első vállalkozót, és kövesse őt még sok-sok másik!