Liget.org »
2010 / 1 » Szántó Gábor
András – Petrovics, Szendrey, Petőfi – avagy apák és fiuk
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1880
Illyés-idézetünk első mondata – „Szendrey épp oly kevéssé ’zord apa’, akár
az öreg Petrovics” – zordságuk tagadása alapján tesz egyenlőségjelet e két
atya, vagyis a költő apja és apósa közé.
De nem mindenben tekinti őket egyenlőknek. Szendrey Ignácról máshol elismeri,
hogy valóban zsarnoki szülő, akinek zsarnoksága kapcsolatban állhat minden
egyéb fajta tiranniával, míg a másik atya esetében csak legyint és mosolyog
ezen a lehetőségen. Az ő „szívtelenségét” és „kemény¬szívűségét” mindig
idézőjelbe teszi, s még fiának többhetes külsérelmi nyomokkal járó, aszódi
megverését is „a korszak pedagógiájából” eredő „tenyérviszketéssel”, valamint a
„jóakarat csattantotta nyaklevesekkel” magyarázza.
Vajon kitől védelmezi Illyés az idősebbik Petrovicsot? Könyvének első
fejezetéből megtudjuk, hogy az „irodalomtörténet” ellenében, amely
– „mint az irodalmi apákat általában” – szegény Petrovics Istvánt is „eddig még
rejtelmes okból erőnek erejével gyermekgyilkosnak” szeretné ábrázolni. Holott
„mint korábban minden apa, szigorú a gyermekeihez, de az átlagon felül szereti
őket.”
A gyermekgyilkossági hajlam kétségtelenül riasztó formája a fent említett atyai
zordságnak. Joggal hihetnénk, hogy Illyés is csupán költői túlzásként veti fel
ezt a Petőfi-szakirodalomban szokatlan ötletet. A „nyilvánvaló képtelenségen”
fölháborodott olvasó így bizonyára könnyebben elfogadhatja tételét, amelyet,
valljuk meg, inkább cáfolnak, mint igazolnak a pedagógiai antropológia adatai.
(Mármint hogy „az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában,
lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a
földet”.)
A világot sajnos nem „átlagon felül szeretett” és nem meghitt családi fészekből
jött papucshősök szokták a sarkaiból kivetni. A másfél évszázados
Petőfi-szakirodalom idillikus közhelyei azonban már olyan, szabályt erősítő
kivétellé varázsolták költőnket, akinek még egy „példásan jó apa” ellenében is joga
lett összeférhetetlen és nehezen kezelhető felnőtté válni. Olyan „hóbortjaival
excelláló” férfiúvá, akit Kossuth, a nála kiegyensúlyozottabb „országháborító”
is imígyen jellemez: „excentritásaival csak bajt csinált”; sok „türelem kellett
hozzá, mert nem ismert disciplinát”. „A lelki épség lángelméjének” megtett
Petőfi (ez Horváth János terminus technicusa) valóban művelt egypár
vérfagyasztó dolgot életében. Meg a munkásságában is. Például amikor hóhérságot
vállalt az általa felakasztásra szánt királyok mellett, vagy amikor bitófára
kívánta küldeni a Batthyány-kormány tagjait.8 Nem beszélve arról a képletes
szándékáról, hogy kést mártson jótevőjébe, az atyjaként tisztelt Vörösmarty
Mihályba. (Lásd a Vörösmartyhoz című vers lapalji jegyzetét: „Brutus talán
sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt
elítélem, nagy áldozat, melyet szívem tesz elveimért [...]”)
A jámbor irodalomtörténészek bizonyára ilyen, „apa helyetteseket” öldöső elvek
láttán kezdtek egy „szerepjátszó”, „magát még nem ismerő”, „idegen mintákat
követő” Petőfiről elmélkedni. Mint az egyébként kitűnő Horváth János is, aki a
maga sokat vitatott szerepjátszási elméletében minden életrajzi extremitást
említő Petőfi-verset a költő igazi természetétől idegen stílusgyakorlattá
nyilvánított. (Még olyan, megindítóan szép költeményt is, mint a Ne bántson az
meg, fényes napvilágom kezdetű, Júliához írt vallomás: „E titokzatos lelki
állapot P.[etőfi] lyrájában kivételes tárgy; oly tiszta lelkű embernél, mint
P.[etőfi], indokolatlan, s csakis lyrai fictio lehet, byroni mintára.”
Ennyi!... Menjetek Isten hírével!
Azok a régi és mai irodalomtörténészeink, akik egy motiválatlan szerepeket
váltogató, „felszabadítóan bizonytalan” Petőfiről értekeznek, sajnos ritkán
idézik a szintén kitűnő Gyulai Pál szavait. Valószínűleg mert a Petőfi-család
hagyományaiban tájékozottabb kritikus „egészen alanyi költőnek” nevezte
sógorát. Olyan poétának, aki „még elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit
önti ki, s mindig önmagát rajzolja”. Ez nem sokban különbözött attól, amit
Petőfi az Úti levelekben üzent olvasóinak: „Legyen esze az érdemes közönségnek,
s gondolja meg azt: ha már lírikus az ember, hát azért lírikus, hogy magáról
beszéljen.”
No, éppen erről lenne szó! Mert ha valóban ilyen, mindig magáról beszélő,
végletesen alanyi költő Petőfi, akkor honnan veszi ezeket az embert késelő és
aggató indulatait? Hát erre tanította őt az a példásan jó édesapja?
Sajnos, erre is. A Petrovics István „gyermekgyilkolásán” mosolygó Illyés nem
említ neveket, de a cáfolatában elrejtett szóidézetek segítenek e
Petőfi-krimiben rejtőző tettest és a hozzá vezető irodalomtörténészt
megtalálni.
A nyomok egyértelműen Hatvany Lajos 1955–1957-ben kiadott, nagyszabású
forrásgyűjteményéhez, az Így élt Petőfihez vezetnek. Ebben jelentek meg ugyanis
olyan visszaemlékezések, amelyek egy gyermekgyilkos indulatoktól fűtött
Petrovics Istvánról tudósítanak.
Többek között Revesz Zsófiának, a költő unokatestvérének beszámolója: „Petőfi
félt az ő atyjától. Atyja nagy haragja elől mindig kitért [...] mikor ez botot
vagy kést fogott rá magával nem bíró perceiben [...] nem mert dacolni atyjával;
még akkor sem, mikor ez megtagadta tőle még a kenyeret is [...] tűrte atyja
szigorúságát, éhezett miatta, – de azért folyvást szerette [...] Sokszor az
apai ház szénapadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy atyja közelében, annak
haragját kikerülje.”
A „sokszor” és a „mindig” szó itt arra utal, hogy az efféle késelési és
botozási akciók igencsak gyakoriak lehettek a jó öreg kocsmáros otthonában.
(A „magával nem bíró perceiben” kifejezést eddig minden tanítványom így
fejtette meg: „No, tényleg ’ivott a jó öreg’”.)
Hasonlóan vészterhes apai indulatokról számol be a félegyházi Móczár Lajos is.
Ő szintén „többször” hallotta, „midőn Petrovits mészáros – Petőfi Sándor atyja
– valami csíny vagy pajkosság miatt korholta Sándor nevű fiát, s közben őt
fattyúnak nevezte, s mondotta, hogy vesztél volna a hóban, mikor Kiskőrösre
vittek keresztelni. Az édesapja bosszús volt s kidobni akarta, mert – úgymond –
az nem az ő fia, hanem a segédjeé; a feleségével is goromba volt s egyáltalán
nem akarta a háznál megtűrni az újszülöttet. [...] Mindig azt kiabálta az öreg
Petrovits, miért nem dobták az úton a hóba, vagy legalább miért nem
fürösztötték meg hóban, hogy így elveszett volna.”
Az iménti vallomásoktól függetlenül a szabadszállási Szöllősi Éva, Petrovicsék
egykori szolgálóleánya is megerősíti Petőfi apjának szélsőségesen
gyermekellenes indulatait, ami szintén alátámasztani látszik az iménti
beszámolók hitelességét: „Petrovics nagyon gyűlölte a Sándor fiát. Egyszer oly
erősen kifakadt, hogy jobb lett volna kivetettelek volna a hóra a Kiskőrösi
útban, had ettek volna meg a varjuk.”
Az Így élt Petőfi anyagát összegyűjtő és kommentáló Hatvany Lajos bizonyára
ilyen tanúvallomások nyomán jut arra a következtetésre, hogy a költő atyái
közül nemcsak Szendrey Ignác volt házi zsarnok, hanem Petrovics István is.
„Petőfi apja már külsejében is magán hordozta a házi zsarnokság zord jegyét” –
írja az idősebb Petrovicsról. (Figyeljük meg: ezt az általa használt „zord”
jelzőt veszi át és tagadja fentebb Illyés Gyula.)
Az ilyen apák – folytatja Hatvany – „megtörik a hatalmukba került aszszonyt”,
és „gyermekeikre is igyekszenek kiterjeszteni a zsarnokságot” Megtörténik
azonban, hogy „az apai zsarnokság ellenállást fejt ki a fiakban. Így volt ez
Sándor esetében, akiben az a sérelem, melyet rajta a házi zsarnok ütött, a
zsarnokság gyűlöletét váltotta ki.”
Kérdezhetnék, mire használta fel a Petőfi-kutatás ezeket a családi
zsarnokságról szóló és a költő zsarnokgyűlöletét is megalapozni látszó
adatokat. Azt kell mondanom, hogy szinte semmire. Csupán a benne megjelenő,
alaptalan fattyúvádat cáfolták (jogosan), miközben megfeledkeztek arról, hogy
az alaptalan gyanú is gyanú, és az is tönkreteheti mind egy irodalmi hős, mind
egy valóságos gyermek életét... Gondoljanak a János vitéz Kukorica Jancsijára,
aki szintén „talált gyerek”, s akit szintén halálba kíván az a mostoha apja:
Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!
Ezért tartottalak? ezért etettelek?
Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.
A Tigris és hiéna Sauljának szerencsére (?!) tényleg a nevelő apja az igazi
apja, de az meg is öli – le is szúrja – a saját gyermekét.
Az apostol Szilveszterét egyenesen egy kocsma (!) havas küszöbére teszik
csecsemő korában – úgy, ahogy a fentebb átkozódó apa kívánta –, és ő tényleg
hóhérkézre is jut a mű végén.
E „hóba dobandó” vagy más módon elpusztítandó hős egy-egy alakváltozata
Petőfinél a vérét „fehér hóra” hullató, szabad farkas A farkasok dalában,
valamint az a bitófára küldött Lehel, akit a költő négy alkalommal – 1841-ben,
1842-ben, 1845-ben és 1848-ban is – megversel. Vajon miért ilyen sokszor?
Szintén valamilyen oktalan szerepjátszás céljából? ...
Csak jelzésszerűen sorolnám, mi mindenre lehetne még felhasználni e sokáig
eltussolt apa-problémából fakadó lehetőségeket:
1) Végre tisztességesen utána lehetne járni a „lerágott csontnak” hitt
szülőhely kérdésének. Hisz egy még oly zordon apa is tudni szokta a gyermeke születési
helyét. De ha ő azt mondja, hogy Kiskőrösre vitték keresztelni a gyermeket,
akkor az a gyermek nem Kiskőrösön született.
2) Reálisabban és árnyaltabban lehetne megközelíteni számos egyéb életrajzi
problémát, így a költő legendás összeférhetetlenségét, a hírhedt „nyakravaló”
ügyet, a szabadszállási választási kudarcot, a plebejus és republikánus Petőfi,
valamint az arisztokrata és royalista Bem jó viszonyát, de ha úgy tetszik, a
„tótozó” Petőfi ma oly divatos kérdését is.
3) A legtöbb érdekes és új dolgot azonban mégis a versek értelmezése terén
lehetne mondani. Az eddig titkolt gyermekkori traumák feldolgozása ugyanis
alapvetően befolyásolja a költő népies helyzetdalait, családi verseit és
tájköltészetét (a forradalmi költészetéről már nem is beszélve). Csak néhány
verscímet mondhatok, jelzésképpen: Megy a juhász szamáron, István öcsémhez, A
jó öreg kocsmáros, A Dunán, A Tisza, „Királyversek”, Van-e egy marok föld,
Levél Várady Antalhoz stb.
Végül egy utolsó megjegyzés. Ebben a Petőfi apa-problémáját érintő írásban
megpróbáltam röviden és illő tisztelettel kifejteni, miben és miért nem értek
egyet Illyés Gyula könyvének ide vonatkozó részével. Mivel nem az egész műről
szóltam, és az utóbbi hónapok egy-két írása más perspektívába is helyezhetné
ezt az övétől eltérő véleményt, hadd írjam le az egész könyvről alkotott
véleményem is: én ma sem ismerek az Illyés Gyuláénál szebben és jobban megírt,
regényesen izgalmas Petőfi-életrajzot. Amit természetesen elnevezhet Margócsy
István tanár úr akár a 78. magyar népmesének is. Ugyanúgy, ahogy egy általa
ajánlott tudós Petőfi-biográfiát is elláthat ilyen mesei sorszámmal. A maga
műfajában előbb-utóbb minden mű a helyére kerül.