Theodor Oberheitmann a dortmundi főiskola filmklubjával utazott először Magyarországra, a hetvenes évek elején. Itt találkozott későbbi feleségével, akinek szülei Nagycsepelyen építettek hétvégi házat. A könyékbeliekről Oberheitmann először 1975-ben készített fotóriportot, majd húsz év múlva, 1995-ben megismételte ugyanazokkal a beállításokkal, ugyanazokkal az emberekkel. Tíz évvel később, 2005-ben készült el a harmadik sorozat. A három sorozatból rendezett kiállítást 2005-ben Balatonföldváron, 2009 februárjában az AKKU Kulturális és Esélyegyenlőségi Telephelyen lehetett megtekinteni. Nagycsepely, Kötcse és Szólád a Balaton déli partján fekvő községek, de a fotósorozatokon megjelenített változások az ország bármely településén készülhettek volna, mert az élettelen tárgyakat ábrázoló képeken is az ember és az őt sújtó idő jelenik meg – a történelmi, társadalmi jelenségek másodlagosak.
Az 1975-ös kocsmában a falra tűzött felirat még magyaros ételek főzését ajánlja esküvőre és családi összejövetelre, 1995-ben a modern pultot már West cigarettareklám ékíti, tíz évvel később pedig a korábbi tájkép-poszter helyén bekeretezett csendélet látható – de levonhatunk-e ebből bármiféle következtetést? Az esküvőkön talán már a reformkonyha előírásai szerint főznek, és ritkább lehet az alkalom a mulatozásra: a fiatalok sorra eltűnnek a
képekről. Az italboltból ruhaüzlet, majd vegyeskereskedés lesz, a cérnagyárból baromfitelep, és iparcikkek helyett élelmiszert árusít a bolt, de kirakatában a változó reklámfeliratok az állandóságot hangsúlyozzák, hiszen oly mindegy, hogy babakádat és tepsit, Coca-Colát vagy Nestlét vásárol az ember – a lényeg, hogy vásároljon, tehát éljen, ezzel bizonyítva, hogy a múló idő még nem törölte el a nyomát.
A legmegrázóbb képsorokon éppen az eltörölt nyomok, a hiányok világítanak: a lépcsőn kisbabával kuporgó cigányasszony húsz évvel később ősz hajjal és még több ránccal kiskutyát tart a kezében – vajon hol lehet az azóta jócskán felnőtté cseperedett gyerek? A 2005-ben készített képen a lépcső már üres, de ugyanaz a koszlott és elpusztíthatatlan gumilábtörlő borítja, mintha gúnyolódna: lám, tovább bírom nálatok.
A sarokba állított szekrényen először esküvői fénykép látható, virágok között, aztán a virágok alatt ott felejtett apróbb tárgyak és számtalan kisebb-nagyobb gyerek képe sorakozik, jelezve a mindennapokat és az eltelt húsz év eseményeit: születést, óvodai és iskolai ünnepségeket. A harmadik képen üres vázát látunk, mintha egy kéz – talán az egykori gyereké – szemeteszsákba söpörte volna a csiricsáré családi emlékeket, hogy végre rend legyen és tisztaság.
A középkorú asztalosmestert az első fotón két felnőtt fia veszi közre, büszkén mosolyog a fényképészre. A következő képen már csak egy fia maradt, az idősödő ember fanyar arcán az egykori mosoly árnyéka. Tíz évvel később két botra támaszkodva, egyedül áll műhelye ajtajában: már nem visel kötényt, a lábát kényelmes mamuszba bújtatta. Arca, alakja, mint a többi falubelié, mint a magukra hagyott épületek pusztuló falai, az idő martaléka lett. A kisgyerekek, akár az utcaszéli fák, először megnőnek, aztán eltűnnek a faluból, lemaradnak a fényképekről; a fákat is kivágják, bokrokat ültetnek a helyükre: minden kezdődik elölről.