Liget.org »
2008 / 8 » Bíró Béla
– Hiú remények éve
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=125
A ‘68-as évben Ceausescu (két éve választották a Román Munkás Párt első titkárává) még hatalmának megszilárdításával foglalkozott. Igyekezett a társadalom minden rétegét és a nemzetközi nyilvánosságot is megnyerni. Az értelmiség - a román és a magyar egyaránt - lélegzethez juthatott. Az ‘56-os magyar elítéltek amnesztiával szabadultak. A múlt tabui oldódtak, a nemzeti büszkeség legitimmé vált. Igaz, radikálisan eltérő feltételek közt. Visszapillantva élesebb vonásokkal jelezhető mindez.
Székelyföldön ‘68-ban jött létre a három magyar többségű megye: Kovászna (az egykori Háromszék területén), Hargita (az egykori Csík területén) és Maros. A hagyományos elnevezést csak Maros használhatta; a név a román nemzeti hagyományba is beilleszthető volt. Ennek ellenére a székely lokálpatriotizmus, sőt, még a nacionalizmus is szabad utat kapott. Erdély nagyvárosaiban azonban, Marosvásárhelyen is, megkezdődött az etnikai arányok lázas átalakítása. Az erdélyi városokat zárt városokká nyilvánították, s az iparosítás leple alatt milliókat telepítettek át Moldvából és Havasalföldről Erdélybe.
A magyar kultúra központját Kolozsvárról és Marosvásárhelyről fokozatosan Bukarestbe helyezték át. Az újonnan létrehozott Kritérion Könyvkiadónak és az új hangot képviselő kulturális hetilapnak, A Hétnek, illetve a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnek összehasonlíthatatlanul többet szabadott, mint a cenzúra által megnyomorított kolozsvári Utunknak és Korunknak, vagy a marosvásárhelyi Igaz Szónak. A párt szócsöveinek tekintett napilapokról nem is beszélve. Az értelmiség színe-java a kisebbségi jogok bővülését a nemzeti heroizmus pátoszába csomagolva (lásd a Sütő-drámákat) saját vívmányaként mutatta fel a kisebbségi és a nemzetközi nyilvánosság színterein. Úgy vélte, túljárt a hatalom eszén, illetve maga kényszerítette engedményekre a cenzúrát, a kisebbségi renegátokat, a hatalmat. Nyugaton, főként az Amerikai Egyesült Államokban arról biztosította a hivatalosságokat és a magyar emigráció befolyásos személyiségeit, hogy a romániai magyaroknak soha nem ment olyan jól, mint Ceausescu uralma alatt.
Igaz, a "vívmányoknak", a nyugati utazgatásoknak, a "nemzeti büszkeségnek" súlyos ára volt. A kontinuitáselmélet (a Nyugat antinacionalista álláspontja dacára) ekkortájt vált hivatalos (és hallgatólagosan a nemzetközi közvélemény által is akceptált) államvallássá. A nagy egyetemi központok diákjainak - románoknak és magyaroknak - kötelező nacionalista szeánszokon kellett részt venniük, melyeken az előadók - a kor vezető történészei - a sablon-képet, amit az országhatárok rajzoltak, diadalmas sas-madárhoz hasonlították, mely örökre szóló győzelmet aratott az ezeréves magyar fasizmus fölött. A kérdés, hogy a millenáris népirtás ellenére a Nagy Egyesülés pillanatában hogyan élhetett Erdélyben "még mindig" kétharmadnyi román és a magyarok aránya hogyan lehetett "még mindig" szánalmas egynegyed - mondom, ezek a kérdések a szeánszokat követő baljóslatú csöndben föl sem merülhettek.
Örültünk, hogy minket, magyar fasisztákat, a párt mégiscsak megvédelmez önmaga ellen. A kolozsvári diákság még saját folyóiratot is kapott. Kezdetben Új Hajtás címen terveztünk magyar lapot - a román, magyar és német kezdemények végül Echinox néven elegáns, háromnyelvű kiadvánnyá lettek. Az egyetemi könyvtárban elérhetőkké váltak a legfontosabb nyugati szaklapok, még a legolvasottabb napilapokhoz is hozzáférhettünk. Pontosan tájékozódhattunk a párizsi zavargásokról, a berlini Freie Universitäten zajló eseményekről. A forradalmi hangulat módjával ugyan, de ránk is átragadt. Főként az oktatás csapnivaló szakmai színvonala zavart. A Kolozsvári Egyetemi Központ 68-as konferenciáján javasoltam, hogy az Echinoxban tanáraink előadásairól kurzuskritikákat is közölhessünk.
A szabadságnak azonban mindvégig megvoltak a nagyon jól érzékelhető határai. És azt is tudtuk, hogy a képletes határok mentén is aknazárak húzódnak. A kurzuskritikára vonatkozó ötletem miatt a bölcsészkar pártgyűlésén az érintettek név nélkül, de durván nekem estek ("Nem engedhetjük, hogy éretlen taknyosok sárral dobáljanak bennünket!").
És hát emlékszem a napra, mikor Ceausescu beszélt a tévében, s egyértelműen kiállt a dubceki Csehszlovákia mellett. Zavartan, naiv reménykedéssel hallgattam. Ceausescut persze nem az emberarcú szocializmus bűvölte meg, hanem a tény, hogy a Varsói Szerződés haderői (köztük a Magyar Néphadsereg egységei) bevonultak Csehszlovákiába. A lépés elvben Romániára és benne az ő külön-útjára is veszélyt jelenthetett.
Ujjonganom kellett volna, büszkének lennem a nemes lelkű Kondukátorra, aki képes szembeszállni az emberarcú szocializmust "vérbe fojtó" szovjet imperializmussal. Nem ujjongtam. Valami azt súgta, hogy Ceausescu csupán a rá jellemző hazárdjátékok egyikébe kezdett. De ezúttal is pontosan tudja, mit tesz, mint amikor a bukaresti és a székelyföldi magyarságot állította szembe a vásárhelyi, kolozsvári vagy nagyváradi magyarokkal, és viszont. Vagy amikor a románokat heccelte ellenünk, s minket - közvetve - ellenük. Úgy éreztem, nemzetközi nimbuszát a továbbiakban is az állam polgárai, s azon belül saját népe és az erdélyi magyarok ellen fogja felhasználni.
A sejtelem aztán bizonyossággá szilárdult bennem. Ahhoz azonban, hogy az emberarcú szocializmust is gyönyörű álomnak lássam, még hosszú és keserves évtizedekre volt szükség.