Liget.org »
2008 / 8 » Kállay Géza
– „Sok-sok sütemény” és „nagy-nagy konyhakés”
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=118
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
(részlet)
Amikor a május végi "lanyha, derült napon" tartott estély után az utolsó vendég - maga a miniszter - is eltávozik, Vizy Kornél, újdonsült helyettes államtitkár az asztalnál bóbiskol. "Minden jó volt, gondolta, minden szép volt, csakhogy ez is megvolt. Szódabikarbónát vett be és lefeküdt." Vizyné az asztalnál állva szemléli "a pusztítást". Mintha csatatér tárulna a szeme elé, ahol riasztó összevisszaságban hevernek hófehér halottak és véres sebesültek: "Szeszélyes, futurista színfoltokban rémlett eléje egy üvegtányérkán a baracklekvár sárga maszatja és egy késpalló, káposztásrétes és sajtharang, fogpiszkáló és mayonnnaise, bagólé és májusi bor, a szagos mügével. Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek". A nézőpont - mint oly gyakran a regényben - kettős: Vizyné aligha ismerheti a futurista művészetet: itt még az író minősít. A gyomorfordító, kifacsarodott csendéletet már együtt nézi Vizynével, majd pontosan rögzíti, mit érez az asszony. Vizynét egyrészt elfogja az ösztönös rendtevés, a tisztítás vágya, amely Édes Anna figurájának egyik vezérmotívuma: "Ez a lány tiszta. Azt szeretem benne, hogy oly roppant tiszta és ügyes is" - mondja Vizyné a nagytakarítás után, Anna pedig rossz időben még az eget is szeretné megtisztítani: "Anna, amikor kitekintett, látta, hogy körös-körül az ég beborult. [...] Arra gondolt, milyen jó is volna fölnyúlni oda valami hórihorgas seprőnyéllel, eltakarítani a felhőket, mint szobák sarkaiból a pókhálókat". A vacsoraasztal mellett lábatlankodó Annát most elhagyja legendás ’katarzis-ösztöne’; képtelen úrrá lenni a "nagy muri" roncsain: "Anna ott motozott az asztalon, az [asszony, Vizyné] orra előtt. Fölemelt egy kancsót, aztán megint visszatette". Másrészt Vizynét elfogja az undor, mintha egy gyomrot nézne belülről, valamelyik vendégét, amelyben a nagy vacsora után most épp így vannak egymásra dobálva, félig emésztve - persze a késpalló, a fogpiszkáló és talán az illatos gyógynövény, a szagos müge kivételével - az elfogyasztott ételek, italok és az étkezés utáni édes szivarokból kiszívott nedvek. Miért is eszünk, miért is élünk - Vizyné előtt felrémlik saját életének hiábavalósága és értelmetlensége éppúgy, mint az egész emberiségé és voltaképpen azt a mondatot ismétli, amivel a regény elején a cselédek szörnyűségéről szóló monológját zárta: "Nem érdemes élni".
A regény során sok szó esett már ételekről: a "vörösök" bukásának napján Vizyné vajért járta a várost, melyet "fekete-sárga kukoricakenyérrel" "fanyar vacsora" keretében fogyasztott el férj és feleség; Anna az első munkanapja után képtelen az úrnőjétől kapott sajthoz és kenyérhez nyúlni, mert azok ugyanazt a "kimondhatatlan büdösséget" árasztják, mint a lakás; közvetlenül Anna munkába lépése előtt, amikor Vizyné hét rizsszemet talál a tányérja alatt, "a zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett", és a "porcukorszelencén a legyek dőzsöltek", nem beszélve az "ozsonnáról", mely során Anna nem kér a piskótából. A legleplezetlenebb, minden háborús koplalást kompenzáló dőzsölés, az ’utolsó vacsora’ idején Anna megint nem képes akár egyetlen falatot lenyelni, miközben a szintén sohasem evő Moviszter doktor Etel nevű cselédje feltöri a csirkék koponyáját, hörpintgeti belőlük a velőt, kenyérbeleket márt a pecsenyelébe, hiszen "az embernek úgy sincs egyebe, csak amit megeszik".
Az ételmaradékos asztalnál Anna céltalan tevése-vevése - tájékozódó képességének fokozatos és ismételt elvesztése - halálosan idegesíti a ház úrnőjét: "Hagyja - lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. - Úgy unom már, látni se szeretem. Az Isten áldja meg, ne zörögjön. Csukja be az ablakokat, és menjen maga is aludni. Majd holnap leszed. Ne zavarjon. Reggel pedig föl se keltsen. Aludni akarok sokáig." A gyilkossági jelenetig többet nem szól Annához, és az utolsó két parancsot, valami tragikus irónia jegyében, a lány a lehető leghűségesebben teljesíti: reggel nem kelti fel Vizynét, és sokáig, nagyon sokáig hagyja aludni.
A gyilkosság előtt azonban Anna mégis eszik. Miközben a Tábor utcában a Hattyú, Kosztolányiék kutyája "felvonít" a teleholdra, Anna az ebédlőből visszaszalad a konyhába: "evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt". Pszichiátriai szempontból nyilvánvalóan ideges, kompenzáló evésről van szó, ami nemcsak a tudattalanban talán épp ekkor megfogamzó lehetőség, a gyilkosság azonnal érzett rettenetét és feszültségét igyekszik levezetni, hanem kapcsolatban lehet valami ősi, az ölés és a kannibalizmus összefüggését sejtető, már-már rituális étkezéssel is.
Karinthy Frigyest azonban nem a lélektani háttér foglalkoztatta elsősorban a "sok-sok sütemény"-ben, hanem a szerző ábrázolásmódja, stílusa, a ma divatos kifejezéssel élve: "a szöveg retorizáltsága". A Nyugat 1935 áprilisi számában megjelent Az ötvenéves Kosztolányi című esszéjében - miután megállapította (mintha egyenesen szakácskönyvet írna), hogy az Édes Anna "mindenképpen hibátlan, mindazzal a jófélével, amiből készült, s azzal, ami hiányzik belőle" - Anna mohó evésénél véli megtalálni a regény hibáját:
A lelki kép, a maga shakespeare-i zűrzavarában, szorongatóan, ijesztően életszerű, igaz és meggyőző - lenne, ha... ha Anna sültet és, mondjuk, egy vagy két süteményt enne, mivel e kiexponált pillanatban, igenis, égetően nem mindegy, hogy egy süteményt evett-e vagy kettőt, ez a drámai hitel, hogy úgy mondjam, a riportázs szempontjából fontos. De Kosztolányit elragadja az anyag, pepecselni és bíbelődni kezd vele, a nyelv furcsa természete is izgatja, egy vagy két sütemény nem elég neki, bőkezű, ám könnyelmű lesz, sok-sok süteményt etet szegény Annával, sok-sokat (már az alliteráció kedvéért is), s a sok-sok sütemény művésziesen határozatlan bája következtében már nem hiszek el egy süteményt se. És visszamenőleg most már sejteni kezdem, hogy ezúttal, végig az egész regényen, a művész legfőbb erénye áll útjába a végső és legfelsőbb hatásnak: a téma fellázad az előadásmód művészi tökélye ellen, dadogást, látható és érezhető erőlködést és izzadást követel, különben nem hajlandó teljes meztelenségében megmutatkozni. Anyagszerelme megtréfálta a költőt, kiütközik a műből, előtérbe lép: a gyilkosságot ábrázoló pompás szoborműről azt a képzetet kelti, mintha keményre fagyasztott tejszínhabból faragták volna. Vagy sok-sok süteményből.
Nemcsak a tejszínhab kemény, hanem a bírálat is; Kosztolányi egyik legjobb barátja nyilván úgy gondolta: a nagyközönség előtt is őszintének kell lennie, és épp a barátság miatt. A tejszínhab ugyanolyan túlzás, mint Karinthy szerint a "sok-sok sütemény"; a befalt ételek épp hogy lélektanilag tűnnek hitelesnek: a csirkecomb (szemben a Karinthy által ajánlgatott sülttel) Etel csirkefejeit idézi: valami fényképszerűen rögzült Anna tudatában, ami most tör elő, a sok-sok sütemény pedig - épp költőileg - a mohóságot, a gyorsaságot, a kapkodást erősíti: mindegy, hogy mit, ott, a konyha és a tudattalan sötétjében, csak sokat, csak úgy találomra, hogy a feltörő (abban a pillanatban talán kielégíthetetlen) vágyat, éhséget csillapítsa. Mintha a halál leheletében, amelynek néhány perc múlva szerzője-végrehajtója lesz, Anna élet után kapkodna.
Karinthy tiltakozhatott volna más, hasonlóan túlzó, sőt, hasonló szerkezetű ismétlő jelzők ellen, például említhette volna a "nagy-nagy konyhakés"-t: mielőtt Anna a hálószobában birokra kelne Vizyvel, a férfi a "kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány". Karinthy nem tiltakozott, de zseniálisan megérezte a regényen végighúzódó "erőlködést, dadogást és izzadást", amely valóban annak a jele, hogy "a téma fellázad az előadásmód művészi tökélye ellen", méghozzá legalább két módon: az egyik Anna gyilkosságának motiváltsága körül található, a másik a sokszor túlzó, szélsőséges előadásmódban; az egyik jellegzetesen ok-okozati, az egybekapcsolások, a szerkesztés révén horizontálisan mutatkozó szindróma, a másik inkább lokális, a leírásokban érhető tetten, de lépten-nyomon megmutatkozik. Az utóbbival kezdem; ugyanakkor igyekszem - és épp az Édes Anna szellemében, hiszen az írói elbeszélés is tett - magyarázatot találni mindkettőre, feltételezve, hogy Kosztolányi Dezső legalább olyan zseniális irodalmi érzékkel rendelkezett, mint Karinthy Frigyes: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Kosztolányi ne lett volna tudatában műve többszörös és többfajta "túlírtságának", és hogy ennek ne lett volna oka.
Kezdjük tehát a lokálisan mutatkozó, újra meg újra felbukkanó, már-már karikaturisztikus túlrajzolásokkal, melyeket Karinthy úgy ragadott meg, hogy egy-két sütemény nem elég Kosztolányinak, hanem "bőkezű, ám könnyelmű lesz, sok-sok süteményt etet szegény Annával". Már az első lapon Kun Béla - az ironikus előadás révén eleve minden valóságalapot nélkülöző, ostoba legendaként ható - menekülése úgy zajlik, hogy Kun "zserbókat" visz, melyekkel nemcsak egyszerűen zsebeit, hanem "puffadozó" zsebeit tömte tele; nem pusztán úrinők és templomok kincseit rabolta el, hanem "ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincset" (Karinthy a "sok más egyéb" ellen sem tiltakozott). Azonban ez a megjelenítés írástechnikai-retorikai mottója is lehetne a műnek: a már iróniamentes, roppant komoly, sőt komor, amúgy realisztikusan ábrázolt részeket is áthatja. Kosztolányinak nem elég, hogy a nap a Vérmező "gyöpén hullámzik", neki az kell, hogy a nap a park "lesült, agyontiport" gyöpén hullámozzon; a Fegyverbe, fegyverbe! plakát matróza "vad, őrült matróz", aki egy lobogót ráz "hihetetlen lendülettel"; Vizy, mikor a vörösök bukásának hírével átöleli feleségét, nem mosolyog, vagy boldog, hanem "vicsorog" az örömtől; Vizyben nemcsak becsvágy, hanem "féktelen politikai becsvágy" lakozik - mindenki lázas, felfokozott állapotban cselekszik, az események felsőfokon zajlanak. A bevonuló románok trombitái "fülsiketítő lármával recsegtek", az "éhes, lerongyolódott pestiek" között "vadonatúj" egyenruhában feszítő katonák "egyetlen lépést sem tettek e hatalmas, égnek fordított hangszerek nélkül"; Druma Szilárd, "az ifjú ügyvéd különben is piros arca lángolt a história lázától". Miközben világtörténelmi események játszódnak le, vagyis a "sors vaskockái zuhognak", sokszor közvetlenül a Vérmezőn, Vizyné már-már vallásos és erotikus éhséggel várja Annát, a lány előző szolgálati helye körül settenkedik, dobogó szívvel, minden zajtól megriadva, a találkozás pillanatát egyszerre áhítva és félve botladozik a "földbe süppedt, düledék" "roskatag" "viskók" és "vityillók" között, mint egy szerelmes kamasz; Vizyné egész életének értelme az elképzelt Annában sűrűsödik össze, mintha megváltót keresne : "Mindent tőle várt. Mikor lehunyta szemét, megjelent az, akiről csak azt tudta, hogy meg kellene aranyozni a kezét, az aranykezű cseléd, ez az aranykéz pedig, mely mintegy tömör, sárga aranyból volt, meg-megcsillant a homályban": egyetlen mondatban négyszer fordul elő az arany szó. Amikor Anna végre előtte áll, "vágy fogta el, hogy azonnal itt marassza, hogy birtokolja, és karját máris kinyújtotta feléje, mintha meg akarná ragadni, hogy többé sohase engedje el." Férje a minisztérium "misztériumától" "izgatódik föl": "valahányszor átlépte küszöbét, édes bizsergés csiklandozta". De Anna is mindenre szélsőségesen reagál a leírásokban, különösen eleinte: "Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles, hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét"; "káprázva, szédelegve" - egy módhatározó nem elég - nézegeti a "hosszú, alacsony hencsert" a "torontáli piros szőnyeggel takarva, melyen a délután lobogó máglyát gyújtott". Anna iszonyata Vizyék lakásától, sőt, még a "Kornél" névtől is, patologikusan túlzott: "magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt mindennap jobban és jobban"; "maguk a bútorok is valami névtelen rémülettel töltötték meg". Ha a regényben esik az eső, akkor ez "makacs, kitartó eső": "lassan sírdogált, locsogott a sáros udvaron", ugyanakkor "a csatornák okádták tajtékos vizüket". Hogy az ember egyáltalán néz és lát, itt eleve lázas, mohón erőszakos tevékenység, hiszen a szem "szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán". Vagy nézzük Annát, ahogy takarít: "Loholt föl a lakásba, le az udvarba, százszor is. Csorogtak az ablaküvegek, csobbant a rocskákban a szennylé, loccsant a rongy. Keresztfához kötözködve törölte az ablakokat. Már sikálta a padlót, már beeresztette halovány viasszal, már táncolt a lábára szíjazott keféken, már fényezte a parkettet, csúszkálva, görnyedezve, térdepelve, mint egy templomban, valami hosszan tartó örökimádás közben". Moviszter doktor is leg-gel kerül bemutatásra: "Cukorbaja volt a legvégső stádiumban." Nem elég, hogy - mondjuk - a sok munkától fáradtan és betegségétől elgyötörten lép be a piskótás mulatságba: "Botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét. Amint mosolygott, látni lehetett rozoga fogait, gyulladt ínyhúsát. Feje búbján néhány szál moszatszerű haj lengedezett." A tárgyaláson "ott ült, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában, ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy nézték, ott van-e". Mintha a szerző attól félne, ha nem ismételgeti: elveszve…elveszve, ha nem tesz ki legalább két módhatározót (görnyedve, zsugorodva) Moviszter nem vész el, nem hűl ki és nem töpörödik össze eléggé, nem lesz megfelelő az ellentét az orvos fizikai kicsinysége és lelki nagysága, bátor "kiáltása" között. Akkor talán nem is fogjuk látni őt, és nekünk is "fel kell állnunk", hogy megnézzük, ott van-e.
A példákat felesleges szaporítani. Kosztolányi néha úgy ír, ahogy Etel eszik: föltöri a jelenségeket a velejükig, költészetmondó szájába veszi, forgatja, ízlelgeti, kényelmesen márt hozzá valami hosszúra eresztett léből, vagy úgy, ahogy Anna eszik a konyhában: hirtelen előkap valamit, mohón bekebelezi; erős, sőt méregerős igéket, főneveket használ, sok más egyéb jelzőt és sok-sok módhatározót. De miért? Karinthyval kérdezhetjük: ha ennyire sok szó van, el tudunk-e hinni akár egyet is? És miért hinnénk el két-három határozót és jelzőt inkább, mint egyet?
A jó prózai-költői szöveg természetesen nemcsak leír, megjelenít, "viszszatükröz", hanem gyakran el is játssza, színpadra viszi, előadói tetté avatja a témát, amelyet megpendített, azt a tartalmat, amely - különösen realista vagy naturalista megközelítésben - az írói tudaton átszűrt, emlékekkel, várakozásokkal és képzelettel átszőtt, és egyben mindig teremtett valóságot hivatott ábrázolni. Ha Anna táncol a lábára szíjazott keféken, a mondatoknak is táncolniuk kell: ismétlésekkel, párhuzamokkal, ritmikusan, mint ahogy a dráma előadásakor jeleníti meg, adja elő a színész, aki már átváltozott: karakter, ott és akkor, egy bizonyos helyzetben, testtartásban, ilyen és ilyen mozdulatokkal, hanghordozással. Vagy mint ahogy a vers formájával, zenéjével, sorhosszaival, tagolásaival, szüneteivel azt erősíti, vagy épp gyengíti, amit elmond.