Liget.org »
2008 / 8 » Levendel Júlia
– Duruzsolás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=117
Újabban legalább siet esténként lefeküdni, de nem a fáradtság hajtja ágyba - nincs semmi, amitől elfáradhatna -, csakis a párnája, a saját ócska, vékony és tollgubancos vánkosának csodálatos képessége húzza-vonzza. Milyen szerencse, hogy nem hajította ki, mikor a nyűtt angin már át-áteresztette az apróbb, síkos lúdtollakat, s bumfordi öltéssekkel megreparálta, mikor az egyik csücsöknél felfeslett a varrás. Pedig utálja az efféle szentfazekaknak vagy reszkető kezű öregeknek való pepecselést, utálja a garasoskodást, a vacakságok gyűjtését, tárolását - volt alkalma mindezt megutálni. Rejtély hát, miért nem dugta azonnal nejlonzsákba és zsákostól a kukába a párnát, miért nem vett haladéktalanul másikat - puhát, dagadósat -, miért kezdte javítgatni, az összefércelt angint miért burkolta kétszeresen - milyen nevetséges volt az anyja a bútorszövetet takaró mintás kartonhuzataival, a kettős függönyökkel meg a kisasztal üveglapjára tett csipkécskékkel, milyen ostoba volt az a lakás, a kamrapolcokra rajzszögezett cikcakkos papírcsíkokkal! Az ormótlan kombinált szekrénnyel, vitrinnel! Alig várta, hogy szabaduljon tőlük, mindentől, az anyja nejlon otthonkáitól és korán meghalt öccse fényképeitől, a nagyszobában legalább nyolc volt ebből, hintalovon és mackóval, huszárnak öltöztetve és indiánnak az óvodai farsangon - egytől egyig rossz felvétel, mind életlen is, de azért fekete keretbe tették, a bal sarokba gyászszalagot, és mintha maguknak bizonygatnák soha el nem múló gyászukat, kiaggatták a falra, jutott a komód meg a televízió tetejére - bárcsak ne látná többé! De akkor miért áldozta be a szinte új párnahuzatot? - mert beáldozta azzal, hogy amolyan alsó, védőhuzatként burkolta vele a párnát, azt nem is cseréli soha: ha ágyneműt vált, csak a fölsőt veszi le, mosatja - maga se érti. Az egész lakásban nem akad több romos darab. Nincs csorba tányér, megkarcolt üveg, kirojtosodott szövet, lötyögő kilincs. Semmi. Nincs szüksége megható emlékekre, semmilyen emlékre. Nem őriz ajándékba kapott csecsebecsét, még leveleket se. Nagyon jól tudja, hogy nem a tárgyakra kell vigyázni, hanem a saját épségére, s ha szükséges - és gyakran szükséges! -, azonnal kidobja, lecserélteti az elhasznált holmikat.
Megérzés volt, hogy elmenekítette önmaga elől a koszlott párnát? Az meg, mint valami gonosz varázslattól nyűgözött, de szabadulásért fortélyoskodó lény, hálásan duruzsol azóta?
entyem-bentyem, szentem-lelkem, el ne engedd, ne, ne, ne!
Először öregasszony hangja volt, még a fröcsögő nyálat is érzékelte a szája sarkában - pergett a nyelve, szinte lefetyelt, és hozzá lehetett képzelni az állán éktelenkedő sötétbarna szemölcsöt. De senkire sem hasonlított. A párnahangok között egyáltalán nem akadt ismerős, soha, egy se. Ezt a sebes beszédű, de a nedvességtől, keserű-epés slejmtől oly kevéssé légies szövegelést végképp nem tudta, kihez köthetné. Mire ő megszületett, nem élt már egyik nagyanyja se, és nem volt olyan nőrokona, nem találkozott óvónővel, dadussal vagy tanítónénivel, aki jó három évtized után a semmiből megelevenedhetne és párnájába rejtőzve hallatna magáról.
Ón és ólom, olló, oltó, ont, old, óvd! Orom, porom, ostrom, okol, orrol, oroz, oszt!
Ez a katonásan pattogó hang mégis vékony és magas, csupa erőlködés, hogy tiszteljék, sőt, tartsanak tőle. Mézeskalács huszár, zselézett bajusszal bizonyára, még raccsol is, de elszántan berregi, hogy orr, orr, orr.
Mindennap másféle hangokkal lepi meg a párna. Szépen kisimítja, aztán úgy fekszik le, az oldalára, hogy jobb fülét odaszorítja, mintha a földmorajt hallgatná: közeledő lódobogást vagy elefántcsorda vándorlását.
Csitt! Csííí! Csicsi-bi, így, így...
Dünnyög vagy morajlik, zúg, pityeg, máskor szótagtörmeléket potyogtat, hadar, vagy kántál - kiszámíthatatlanul. És az egész hirtelen-váratlan kezdődött. Egyszer csak megszólalt, akkor sem volt ijesztő, de émelyítő, édes sem. Soha. Arra ő nem vevő. Nem kell neki vigasz - miért is kellene, hiszen nagyjából úgy él, ahogy akar - különben sem szenvedheti az elbambulást, az ilyen-olyan álmodozást. A párna nem ad neki jó tanácsot, nem téríti, nem is oktatja. Semmivel se biztatja - szerencsére egyetlen talányos mondatot se búgott vagy dörmögött még. Nem, soha. Csak duruzsol.
Mikor hason feküdt, és nemcsak a fülét, hanem a fél arcát, az orrát is a párnára nyomta, megszólalt az a sok-sok ‚o’-t kerekítő és mégis, ugyanakkor pattogtató katonaféle, mintha karikát hajtana. Az orrom, az orrom, gondolta. Talán máskor is megmagyarázható, miért hallja azt, amit hall, mindenesetre ostobaság volna analizálni a lelkét. Félteni, hogy elgyerekesedik. Először is halálosan biztos, hogy a párnahangnak semmi köze nincs a tavalyi válásához. Még ha úgy fekszik is, mint a kisgyerekek a szakadt-fakó alvásrongyukkal - öleli, álla alá gyömöszöli -, akkor sem nosztalgiázik. Nem keres pótszert, semmiféle üregbe nem dugdos semmiféle tömítést - Úristen, hogy utálja ezeket a közhelyeket! Bárki, aki kicsit is ismeri, képtelenségnek vélné, hogy ő ilyen buta nosztalgiázásba merülhet. Esze ágában sincs visszakívánkozni gyereknek - kivált nem a saját gyerekkorába. Igazán nem volt álomba való. És csak mostanában, pedig maholnap negyvenéves, csak most él kedve szerint. Az is jó, hogy újra magában van, jobb, sokkal kényelmesebb, az otthonában legalább így azt tehet, amit akar, senkihez nem alkalmazkodik. Nincs miért és nincs ki előtt szégyellnie a szeszélyeit - bár amióta egyedül lakik, nincsenek szeszélyei. Sutty... azok szépen elillantak. Mintha soha nem is lettek volna. Télen a télikabáthoz csizmát húz, meg se nézi a hosszú tükörben, hogy festene szandállal, már nem próbálja ki a fogyókúrás meg tisztító recepteket - nem is méri magát. Nem fél a szüléstől meg a terhességtől - mintha a legszörnyűbb, visszatérő álma, azok a kilátástalan vajúdások is elhagyták volna. Bárcsak úgy lenne!, és soha többé nem ébredne csatakosan, zihálva. Mert hiába volt minden erőlködés, kín, álmában végül összekaszabolták a testét - arra riadt. A férje nem szólt, annyit se mondott, hogy igenis ő akar gyereket. Nem vitatkoztak ezen - de különben se volt könnyű vele, ezt elismeri. Mindig is elismerte, azért senki nem hibáztathatja, hogy képtelen a belátásra. Nagyon is képes, sőt, ha így folytatja, lassan a legjózanabb és legunalmasabb életű asszonyság lesz - csupa-csupa belátás. Már nem borzolja senki idegeit, olyan, mint a legkezesebb bárányka. Elég furcsa így. Erre a nyugodt visszavonultságra nem gondolt. Nem mintha bármilyen jövőre gondolt volna régebben - nem képzelgett se magáról, se a párjáról, az otthonáról, még a munkájáról vagy a beosztásáról se. Vannak lányok, akik belehabarodnak az álmaikba, de ő nem tűzött ki maga elé célokat, hogy aztán szemellenzősen csakis ahhoz közelítsen, trappoljon. A férje egyébként tévedett - vagy inkább igazságtalanul vádaskodott, mert ő nem karrierista. Megragadja a kínálkozó lehetőségeket, de hagyja, hogy kínálkozzanak. Valóban hagyja. Miért volna baj, fogyatékosság vagy jellemhiba, hogy nem hajszol ábrándokat?! Vagy hogy nem szenveleg, nem romantikázik? De senkit soha nem gáncsolt, nem károsított az előmenetelével. Az a karrierista, aki legázol. ő meg úgy él, hogy a légynek sem árt. Nem félnek tőle, nem is nagyon rajonganak érte. Előfordulhat, hogy egészen észrevétlen lesz, még a szomszédok sem pletykálnak róla - mit pletykálnának?! -, nála csönd van, a televízió sem bömböl, délután besurran a lakásába, reggel meg ki, mindig egyedül, a lépcsőházban is zajtalanul jár - megeshet, hogy el is felejtik, hiszen elfelejthető, és majd úgy hal meg, mint a Molnárné. Hónapig feküdt holtan a lakásában. Már nem volt szaga. Azt mondták, mumifikálódott.
Si-si-sá, pó-pa-pá, hová, hová, kiskomám? Hahó-hó! Odvas fából kiugró...
Nem beszél a párnájáról - kinek mondana bármit? -, egyetlen embert sem ismer, aki elhinné, megértené, aki ne nézne gyanakodva rá: hallucinál?, mind lélekgyógyászhoz küldené - senki sincs, akiről feltételezhetné, hogy találkozott már valami hasonlóval. Biztosan nincs senki, hiszen manapság még a nála jóval híresebb, érdekesebb emberek élete is unalmas. Hasztalan a nagy habverés, a reklámos színezés, kitetszik, hogy unalmas, szánalmasan sivár.
Persze, vigyáznia kell, figyelni magára, hogy el ne ragadja ez a különösség - legyen a neve: különösség! -; egyelőre nincs baj, a párna csak neki szól, ő meghallja, türelmesen várja az újabb és újabb hangokat, de uralkodni is tud rajta. Nem, egyelőre nincs semmi baj. Reggelente kitárja az ablakot, és a fotel támlájára dobja a takarót, a párnát is, hogy szellőzzön - olyankor csak egy kukára érett, az anginon és a két cihán át is pihét eresztő, élettelen darab. Úgy kezeli, mint akármelyik poharát, cipőjét, az esernyőjét vagy a fogkeféjét. Mielőtt elmegy otthonról, beteszi az ágy alatti fiókba, és a párna olyankor engedelmes és jelentéktelen, semmi sem emlékeztet az esti duruzsolására. Csak lámpaoltás után - leengedi a fehér redőnyt, hogy a szemközti ház fényei ne zavarják, az ajtó melletti kapcsolón kis sárga csík világít, és másutt is a szobában villog egy-egy piros, zöld vagy kék pontocska: a televízión, a számítógépen, a falióra mutatóinak hegyén -, csak amikor óvatosan paskolja, megsimítja a párnát, és jobb oldalára fordulva rátapasztja a fülét, akkor szól. Néha mindjárt mély, valósággal öblös hangon, máskor inkább nyiszorog. Igyekszik nyitott szemmel hallgatni, hogy a jelzőfényeket, vagy az utcáról, lépcsőházból, a szomszédos lakásokból érkező hangokat ne keverje a párna megszólalásaihoz. Ne meséljen, ne képzelegjen - nehogy valótlan jeleneteket költsön.