←Vissza

Liget.org   »   2008 / 8   » Bíró Zsuzsa  –  Sztálin halála
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=112

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ezerkilencszázötvenhárom március ötödikén Sztálin már napok óta halott, a világ azonban csak annyit tud, hogy a népek atyja súlyosan megbetegedett. Mivel kevés az információ, a BBC műsorát aznap felülírja egy lengyel pilóta disszidálásának szenzációs híre. A bátor szökevény, aki a légierők vezérkaránál dolgozott, állítólag értékes dokumentumokkal a zsebében egy menetrendszerű géppel bravúrosan átrepült a dániai Funen szigetére, az odense-i repülőtéren leszállt, és sorsát a dániai hatóságok kezébe helyezte. - Hogy hívják a fickót? - kérdem apámtól, aki a nagy események idején nem mozdul a rádió mellől. "Nem mindegy? Ha akarod, nevezd el Skrezetuskinak." A rettenthetetlen Skrezetuski apám egyik kedvenc írójának, Sienkiewitz tizenhetedik században játszódó trilógiájának szereplője. Ülök a rádió előtt, elképzelem a daliás lengyelt, akit a kövér, mosolygós kis dánok már kihallgattak és befogadtak, persze tudom, hogy valójában ez nem így megy, itt állambiztonsági kérdésekről van szó, mivel azonban az esemény Andersen liliputi mese-szigetén történik, jogos a cselekményt liliputi meseként kezelni vagy egyfajta "szentimentális porcukorhintés végtelenjébe helyezni". Ezt a porcukor hasonlatot Kierkegaard (de ki az a Kierkegaard?) és egyik csúfondáros kedvű sétapartnere találták ki, amikor kortársukat és írótársukat, Andersent szapulták. Akárhogy is, Andersen élt, él, élni fog, és ebben az évben, a majdani új légkörben bemutatják Ránki György remekét, a Pomádé királyt, és az egész ország hallani fogja, hogy a királyon nem volt ruha. Ezerkilencszázötvenhárom március ötödikén, az alkonyi órákban, amikor Sztálin kísértete már bejárja Európát, noha erről a kontinens lakói még nem tudnak, ezen a kora tavaszi, borongós estén, Skrezetuski megkönnyebbült lélekkel talán az Andersen Múzeum relikviáit nézegeti. A pilóta, úgy sejtem, a tények embere, különös összefüggéseket nem keres saját maga, Andersen és Sztálin között, nem töpreng el azon a a furcsa véletlenen, hogy mindhármójuk apja suszter volt. Bár voltaképpen csak annyi ebből a tanulság, hogy mindhárman mély nyomorból kapaszkodtak fel a nekik elrendelt csúcsra.

    Másnap hajnalban már hivatalosan is bemondják a gyászhírt, és a világsajtót elözönlik a nekrológok; ha ezeket a cikkeket egymás mellé terítenék, talán a Föld felét is befednék. Nem emlékszem, hogy akkor milyen hatást tettek rám az eposzi jelzők, amelyekkel az elhunytat elhalmozták, a szövegek borzalmasságát talán fel sem ismertük, megszoktuk, második anyanyelvünkké vált. Ma mindez szégyenletes és komikus, a rettegés és végtelen ostobaság korát azonban felidézi. És mert az igazi nagyság formája az egyszerűség (és e röpke pár szóban annyi fájdalom), a gyászoló írások rengetegében egy szürke, sallangmentes megfogalmazás a kedvencem. Íme: "Eltávozott korunk legnagyobb embere, utolsót dobbant a lángeszű bölcs szíve. Elárvult a világ."

Ez nem hivatásos újságíró alkotása, ezt érzelmeitől elragadva évfolyamunk egyik legjobb tanulója írta főiskolai osztályunk faliújságára. Az alkalmi szerző a gimnáziumból hozta magával a Tánya nevet, mert tizenhat éves korában, amikor egy magyarórán példaképet kellett választani, ő Azsájev Távol Moszkvától című regényének hősnőjét, Tánya Vaszilcsenkót választotta. Ez a bátor szovjet lány egy távol-keleti nagyipari létesítmény építkezésén mutatott helytállásból példát, és mindig piros sapkát hordott. A mi Tányánk is piros sapkát hordott, egyébként én is és mások is, a hét törpe is, az ő sapkájuk csúcsos volt, a miénk lapos. Tánya pontosan tudta, mit akar; húszéves koráig már többször feljutott néhány neki rendelt csúcsra, egykor birtokában volt az a három dolog, amely Simone de Beauvoir szerint a gyerekkor privilégiuma, a szépség, a biztonságérzet és a boldogságra való képesség; tulajdonságok, amelyek önmagukat falják fel, és amúgy is, mire jó a szépség, ha az ember húsz évesen már ott áll üres kézzel? Mindnyájunk keze üres volt, de az ő háta mögött sötét árnyék is leselkedett, és bármikor lecsaphatott rá, a városok és falvak tele voltak akkor ilyen kóborló sötét árnyakkal. Tányát súlyosan megvádolták, alattomosnak és hazugnak mondták, azt állították, hogy csalással furakodott be közénk, becsületes fiatalok közé, felvételi papírjain nem tüntette fel, hogy apja, az egyik előkelő zenekar első hegedűse, néhány hold szőlőt birtokol, el akarta titkolni, hogy apja kulák, aki éhbérért művelteti szőlejét és árucikket csinál a Természet ajándékából. A Természetet érezhetően nagy T-vel ejtették ki, osztálytársnőnk kétségbeesetten bizonygatta, hogy apja már régen elfelejtkezett arról a kis földtulajdonról, ez aztán olaj volt a tűzre, szegény lány bármit mondott, csak rontott a helyzetén. Hiába voltak kimagasló tanulmányi eredményei, sorsa megpecsételődött, minden jel arra mutatott, hogy ki fogják rúgni, és ez bennünket nagyon feldúlt. Akkor még őszintén kedveltük őt, és néha Tanyuskának szólítottuk.

    Nem rúgták ki. Osztályfőnökünk, Háy Gyula, aki sok évig élt a Szovjetunióban, jól tudta, hogyan kell az ilyen ügyeket elsimítani. A Tanácsköztársaság után tizenkilenc éves korában emigrálni kényszerült, Németországban sikeres drámaíróként működött, Lunacsarszkij meghívására a harmincas évek közepén Moszkvában telepedett le családjával, szerencsésen szabadlábon élte túl a következő tíz évet, a börtönt későbbre tartogatta számára a sors, előbb még eljátszhatta itthon az írófejedelem hálás szerepét. Tányát éppen csak megdorgálták, nem írták a hátára skarlát betűkkel, hogy "kulák", némely becsületes ifjak azonban mégis látni vélték rajta a stigmát, és óvakodtak vele közelebbi kapcsolatba kerülni, noha hevesen vágytak erre a közelségre. Magatartásuk igazolta az ősi tapasztalatot, hogy csábítás ellen a legbiztosabb védekezés a gyávaság. A helyzetben volt valami komikus, csak később, ötvenhárom telén nyert drámai jelentőséget, amikor valami titokzatos dolog történt Tánya és egy becsületes ifjú között, valami olyasmi, ami később a Sztálin-nekrológ megírását is motiválta. A szóban forgó fiú másik egyetemre járt, mérnöknek készült, de barátai révén gyakran megfordult nálunk. A vonzalom kölcsönös volt, ám ezt a fiú konspiratív okokból olyan jól eltitkolta, hogy Tánya szilárdan hitte, érzelmei reménytelenek. Mi biztattuk, hogy írjon le mindent egy levélben, elvégre a Tatjána név kötelez, ugrattuk, kezdeményezzen! De ő mindeddig ahhoz szokott, hogy a fiúk keresik a kegyeit, és nem tudott ezen változtatni. Aztán jött az a téli epizód. Én mindössze a sztori végkifejletét ismerem, a részleteket nem, a fehér foltokat képzeletben csak banalitásokkal tudom kitölteni.