LEVÉL-VÁLTÓ (L. J.-VEL)

Azt írtam, jó éjszakát.
    Azzal kezdted a választ, hogy: jó reggelt.
    Elképzeltem, ahogy elképzeled az első mondatot, s vele együtt fejedben a folytatás.
    Elképzelem? Hoppá, itt az első akadály. A határ? Mit tudok elképzelni. El tudom képzelni, amit te? Amit te, amit ő? Nem, azt hiszem nem. Addig semmiképpen nem, míg szavakká nem formálod, míg nem "tárgyiasul". Akkor, s csakis akkor hívódik elő bennem az, ugyanaz, de legalábbis majdnem ugyanaz a kép.
    Talán valami ilyesmi a nyirka is. (Miért képzelem, hogy mindenki tudja, mi az? Kézenfekvő? Így képzelem.) Bennem él a kép: emlékképek egymásra rakódott színek, formák, körvonalak. Bontom, bontogatom. Vissza, a lehető legegyértelműbb kézzelfoghatót keresve - megragadni, befogni a megfoghatatlant. Kezemben olló, papír. Nyirkálok. Készül, születik a nyirka. Forgatom, illesztgetem, felragasztom. Kész? Nem, megmutatom A-nak, a hozzám legközelebb állónak, s megkérdezem, mit lát? Itt lép be az ő képzelete, ami az én elképzelésem szerint olyan (olyasmi), mint az enyém. Azt mondja, várj, mindjárt... Akkor ez rossz, gyűröm, tépem, dobom a papírkosárba. Mert én úgy képzeltem, hogy fölmutatom, s ő azt mondja: igen, ez augusztus. Augusztus két csipkés házsorból, oválisra emlékeztető, tulipánszájú fejből álló, pálcikalábakon vágtató ló. Ló? Reméltem, hogy látja. Elképzeli, hogy ez egy lobogó sörényű, fejét picit hátrafordító ló. Vágtató, tüzes nyár, augusztus. Látja, s mondja: augusztus. Elégedetten bólintok. Másnap megmutatom neked. Látod a vágtató lovat, a lobogó sörényt (vagy nem?), azt mondod: házsorok. Két utca. Vagy két szomszédos falu. Az egyik fejjel lefelé. Utak. A ló fejére azt mondod: madár. Nem áll össze a kép? Vállat vonok, persze csak képzeletben: a te képzeletedből erre futja. Az "erre futja" nem azt jelenti, hogy "csak erre". Más. A te képvilágod, a benned élő képek mások. A kaleidoszkóp fordul. Fordítom, fordítod, mozdul magától. A másra már nem használható színes üvegdarabkák össze-összekoccanva változtatják helyüket, egymáshoz való helyzetüket. Háttal a fénynek, kicsit nehezebb. A behúzott függöny is gátol. Ha kinyitod az ablakot, ha betódul a reggel, csillannak a harmatcseppek. A déli nap, az árnyékot földhöz cövekelő, egy percre elakasztja a lélegzeted. A következő pillanatban már küllőzik tovább a nincs, a van. A fekete, a fehér. A magas, a mély.
    Elképzelem, el tudom-e képzelni, hogy ezt, ezeket a képeket soha nem látva (ha soha nem láttam volna), el tudnám-e képzelni a kaleidoszkópot, az üvegcserepeket, a megcsillanó fényt, a színeket. Mit tudnék akkor elképzelni?
    A kiállításon, ahol "sérült" emberekre is gondolva, tapinthatók voltak a tárgyak (a tárgyak egy része), a látók, az ép, minden érzékük birtokában lévők is buzgón tapogatták, forgatták, nyomogatták, ujjaikkal vizsgálgatták a cserépedénykét, a fa-faragványt, a toll-szövött anyagdarabkát. Mintha a látvány, a látás nem volna elég. A vitrinből kikerült, tapintható emlék maradandóbb. Ez nem kérdés. Megéltem, tapasztaltam, láttam, s most "újrahasznosítom", látom (belül), s kivetítem: két házsorból álló, nyargaló figura. Ló. Augusztus. Anti bácsi a lovaskocsi bakján. A kocsi zötyögve halad a kátyús úton. Porzik. A lassan küllőző fakerekek, a kocogó kocsi mögött kicsit lemaradt, nyargaló, "térdzoknis" csikó. Nyár. Augusztus? Igen. Anti bácsi hátrafordul (alkonyi nap, fekete parasztkalapban): "mikor megyünk az erdőre?" "Jövő héten", kiabáljuk (mi, gyerekek) kórusban, s nézzük a porban táncoló, térdzoknis csikót.
    Ezt itt.
BÚTH EMÍLIA